Hedvig
4 °C
15 °C
127 802 szavazat
188 646 szavazat

Ahogy akarod, úgy és azzá válsz – BéRCZeSi RóBeRT új lemezét az Indexen mutatja be

2020.11.08. 17:11
Budafok, villamos-végállomás, régi Wigwam Club, lepukkant gyártelep, barátságos stúdió. Kiss Tibi szelleme és képei. Itt vette fel Bérczesi Robi legújabb lemezét a karantén alatt érkezett dalokból. Mondtam neki, hogy az Index-interjú magázódós. Azt válaszolta, hogy ő biztosan tegeződik. Nagyon jó dalok következtek, és erős beszélgetés. A szövegből kimaradt, ideírom: Mit csinálna, ha ő lenne Isten? – kérdezte Robit az ördög, amikor utoljára megkísértette. Robi azt felelte, teremtene Istennek egy társat. „Azt hiszem, az ördög ekkor mondott le rólam” – nézett rám a zenész.

Azt mondta, hogy az új lemezének anyagát a karantén alatt írta. Ezzel oldotta a bezártságot?

A lemez címe KaRaNTéNLeMeZ. Szinte végig dolgoztam, gyakorlatilag egy szál túlméretezett alsógatyában éltem három-négy hónapon keresztül... Még márciusban, a vesztegzár kezdetén megfogadtam magamnak, hogy addig nem vágom le a szakállamat, ameddig újra fel nem léphetek. Erre a fellépésre csupán négy és fél hónappal később, július 18-án került sor az Ellátóházban, ahol még szakállasan álltam színpadra, azután vágattam csak le a két bozontos „Kossuth-karéj”-t.

Most azt javaslom, hogy hallgassunk meg egy számot a lemezről, mondjuk, „aZ eLSő HaJNaL”-t!

(Meghallgattuk. A dal harangzúgással kezdődik, és egy távolban elsuhanó autó hangja is feltűnik benne. „Ahogy akarod, úgy és azzá válsz”, ez a refrének utolsó sora. Meglepődtem, milyen energikus, minden letargiát nélkülöző, teljesen pozitív zene. Ez lenne a karanténhangulat?)

Ki zenél a lemezen?

Mielőtt még erre rátérnék, szerintem hallgassunk meg még egy dalt, például a „KeLLeTTéL”-t, és majd utána beszélgessünk tovább, jó?

(Meghallgattuk, még vidámabb zene. Táncolni fognak rá.)

Szóval hogy keletkeztek ezek a nem szomorú, energikus számok a karantén alatt, amikor mindenki depressziós volt?

Nos, konkrétan úgy, hogy

amikor elindult a karantén, ezzel egy időben egy Galaktikus Békekonferencia is megkezdődött a fejemben,

amelynek a szövegét, mint egy jegyzőkönyvet, le is jegyeztem.

Konferencia? Arról már beszélt korábban is, hogy gyerekkorától kezdve hangok beszélnek a fejében, de most meg egyenesen egy konferencia zajlott?

Igen. És itt adódik az a találós kérdés, amit most neked és a kedves olvasóknak is felteszek: melyik a valószínűbb? A: Az, hogy én, egy negyvenhárom éves, felnőtt férfiember ufóhangokkal a fejemben szórakoztatom magamat, vagy B: valóban földönkívüli lények próbálnak meg gondolati síkon kapcsolatba lépni velem. Sokáig tartott ezt megfejtenem, de mostanra már biztosan tudom a választ.

Én az A választ jelölném meg.

Őszintén szólva veled ellentétben én rengeteget gondolkodtam ezen a kérdésen, és rengeteg barátom, ismerősöm tanácsát is kikértem az ügyben. Müller Péter Sziámi szerint például mindkét válasz igaz. Valószínűleg ez a legbölcsebb megoldás. De visszatérve a fő kérdésre: ennek a galaktikus békekonferenciának a jelmondata az volt, hogy „We Live With Light”, vagyis „Fénnyel Élünk”. Ez nekem nagyon megtetszett, és

elhatároztam, hogy megírom a konferencia hivatalos himnuszát, egy békedalt, amely végül a „HoGY JoBB a ViLáG?” című dal lett. Így kezdődtek meg a lemez megírásának a munkálatai.

A többi meg csak úgy jött magától?

Ennek megértéséhez tudni kell rólam azt, hogy én minden lemezem szinte minden egyes dalának a világra hozásánál gyakorlatilag vért izzadtam szinte minden egyes percért.

Tíz-tizenkét számot összerakni negyven percben csak azoknak tűnik egyszerű feladatnak, akik még soha az életben nem csináltak ilyet. Az ilyen emberek olyanokat mondanak, hogy persze, egyszerű dallamok, egyszerű akkordok, meg hogy a könnyűzene az könnyű, de még egyszer mondom: aki ezt állítja, az még csak hasonlót sem csinált soha eddig az életében. Azt javaslom neki, hogy próbálja csak meg: üljön le, válasszon ki magának egy kezdő akkordot – mindegy, hogy melyiket –, aztán kezdje el pengetni, tegyen mellé egy másikat, találjon ki rá egy dallamot, ami nem hasonlít semmi, már meglévő dallamra, és hogyha mindezzel megvan, akkor írjon hozzá egy olyan szöveget vagy legalább egy olyan sort, amitől annak leírása után nem okádja el magát.

Tessék csak, nyugodtan lehet próbálkozni! A legtöbb ember, aki ezt megpróbálja, már ott elakad, hogy melyik kezdő akkordot válassza. Én hiába mondom neki, hogy mindegy, hogy melyiket. Akármelyiket.

De a lényeg, amire ki akarok lyukadni ezzel kapcsolatban, az az, hogy nekem, aki gyakorlatilag minden eddigi dalom megszületéséért közelharcot vívtam, ezúttal szinte semmiféle emlékem sincsen az alkotás folyamatáról, de még arról sem, hogy egyáltalán hogyan került a kezembe a gitárom.

Mindegyik új dalt szeretni kell?

Nos, ez természetesen nem kötelező. Én a magam részéről a zenébe vagyok szerelmes, tehát számomra a zene fizikailag létezik, a dalaim pedig egytől egyig mindannyian az édesgyermekeim.

Amikor például a stúdióban nézem a hangsávokat, miközben készül egy-egy új dalom, az pont olyan érzés nekem, mintha ultrahangos felvételeket néznék a születendő gyermekemről.

Szép.

Köszi, de attól függetlenül, hogy szép, ez részemről még korántsem egy művészi megközelítés, hanem inkább egy nagyon is valóságos, mondhatni, földhözragadt szemléletmód. Amennyire az is igaz, hogy a fizikai valóság, amit annak érzékelünk, valójában nem más, mint iszonyatos erővel egymásnak feszülő állóhullámok tömkelege.

Milyen hullámok?

Állóhullámok. Egyébként ezek a mostani karanténdalok ezúttal nemcsak hogy az édesgyermekeim, de a szerelemgyermekeim is egyben, ezért – habár eddig soha nem érdekelt, hogy másoknak is tetszenek-e a dalaim – most először azt szeretném, hogy a közönség is megszeresse őket.

Miután kitalálja, amit kell, felveszi a számokat, felénekli a verziókat?

Somogyvári Dani barátom – aki véleményem szerint jelenleg a legjobb sound-designer az országban – az internetről rendelt nekem felszereléseket, kiválogatta a számomra megfelelő hangfalakat, hangkártyát stb., majd miután megérkeztek a cuccok, átjött hozzám, és mindent, amit csak kell, feltelepített és beindított. Én magam egyáltalán nem értek a stúdiótechnikához, még ahhoz sem vettem a fáradságot, hogy megkeverjem a dalokat, inkább minden potmétert hagytam középen a nullán, mondván, hogy az a biztos.

Először egy-egy akusztikusgitár-kíséretet rögzítettem mindegyik dalhoz, majd felénekeltem az énekszólamokat, hogy halljam, megfelelnek-e az összhangzattan szabályainak, vagyis a dallamok nem ütik-e egymást.

A bármilyen más hangszerekre szánt szólamokat pedig egyszerűen feldúdoltam: volt, amit felszájtrombitáltam (most szájtrombitál egyet), volt, amit felszájhegedültem (most szájhegedül), aztán ezeket a demókat elküldtem a megfelelő hangszeres zenészeknek, akik aztán leszedték, megtanulták és életre keltették a nekik megírt dallamokat.

Kezdetben amúgy az volt az alapkoncepció, hogy ez egy olyan album lesz, mint amilyen például Cseh Tamás Levél nővéremnek című lemeze, amelyet édesanyám is sokat hallgatott fiatalkorában.

Hogy érti, hogy olyan?

Úgy értem, hogy régóta vágytam már egy teljesen letisztult, puritán hangzású és minimál hangszerelésű, saját dalokat tartalmazó akusztikus lemezre, de egyik albumom dalainál sem mertem megtenni azt a lépést, hogy csupaszon hagyom őket, végül mindig felöltöztettem az éppen adott számokat. Volt, hogy elektronikus köntösbe, volt, hogy poposba, illetve legtöbbször a kedvencembe, a rock ’n’ rollba.

A készülő KaRaNTéNLeMeZ esetében viszont valóban komolyan gondoltam a dolgot, és megpróbáltam szimplán, egy szál akusztikusgitár-kísérettel meghagyni a dalokat, hiszen mégiscsak egy karanténlemezről van szó, vagyis azt éreztem, hogy ennek egy szobahangulatú, csendesebb lemeznek kell lennie, harsány rocklemez legalábbis semmiféleképpen sem lehet.

Úgy gondoltam, hogy nem kell ide röfögő basszusgitár, de még dob is csak éppenhogy, és az is inkább csak perkusszív módon. A tervem az volt, hogy az egy szál akusztikus gitár, az ének és a vokálok fognak majd dominálni végig az albumon, illetve minden egyes hangszerszólamot – trombitát, hegedűt, csellót, klarinétot, fuvolát – is én magam fogok feldúdolni,

így ez egy valódi szólólemez lesz, amelynek az elkészítéséhez ezúttal nem hívok meg senkit.

Nem így szólt az a két szám, amit meghallgattam...

Hát igen, ember tervez, ugye... Az elkövetkező hónapokban úgy alakult az életem, hogy Isten a lehető legkülönbözőbb módokon sodort mellém zenészeket, méghozzá a lehető legjobbakat. Olyan szintű véletlenek kezdtek el történni velem, és olyan nagy számban, hogy azóta már inkább akkor kezdenék el csodálkozni, hogyha nem történnének tovább. A lényeg a lényeg: közvetlenül a lemezfelvétel előtt végül kialakult egy teljes – nem is akármilyen – Én meg az Ének zenekar, amelyet megkoronázott Frenk és Vasti, akiket producernek, hangszerelőnek, illetve hangmérnöknek kértem fel az induló munkálatokhoz.

Kiket küldött még Isten?

Nagybőgőn Csikós Miklós játszik, aki a Benkó Dixieland Band zenésze. Ahogyan azt már korábban is említettem, én eleve nem akartam basszust a lemezre, de az első összeülésünkön Frenk megkérdezte: még nagybőgőt sem szeretnék? Hiszen az mégiscsak egy lágyabb, puhább hangszín, nem röfög úgy, mint egy basszusgitár, talán jót tenne a daloknak. Azt válaszoltam neki, hogy nem, mivel nem ismerek nagybőgőst.

Aztán az történt, hogy kaptam a nagymamámtól egy papírnaptárat, amelyben a névnapok is fel vannak tüntetve, és én Regina-napon felköszöntöttem egy régi fotós barátnőmet, akivel akkor már évek óta nem beszéltünk, és akit egyúttal el is hívtam az éppen azon a héten esedékes raktárkoncertünk felvételére az engedélyezett húszfős közönség egyik tagjának. Mondta, hogy éppen aznap lesznek 1000 naposok a barátjával, és szívesen eljönnek meghallgatni a hiperkarmát. El is jöttek, és nagyon megörültünk a viszontlátásnak, aminek köszönhetően egy hónappal később Regina végigfotózta és -videózta a teljes lemezfelvételt, valamint egy félórás werkfilmet is összevágunk majd a stúdióban általa felvett nyersanyagból.

Egyrészt ez történt, másrészt pedig kiderült az is, hogy a barátja, Miki, akivel akkor volt alkalmam először találkozni, a Benkó Dixieland Band nagybőgőse.

Emlékszem, aznap este otthon feküdtem, és arra gondoltam, hogy ez talán újfent „Isten ujja”, vagyis nem csupán egy egyszerű véletlenről van szó, hanem igenis oka van annak, hogy pont most találkoztam ezekkel a kedves emberekkel.

Meg is kérdeztem Mikit, hogy lenne-e kedve közreműködni a KaRaNTéNLeMeZ-en, és ő – mivel ismerte és szerette a hiperkarmát – látatlanban igent mondott nekem, majd miután másnap átküldtem neki a készülő tíz dal akkordmenetét, valamint a demókat, csodálatos módon kidolgozta a témáit a dalokra. Így alakult hát, hogy végül csak lett basszusszólam is a lemezen, ami – mondanom sem kell – nagyon jót tett az anyag hangzásának.

Ezek után javasolta azt Frenk, hogy ha mégis lesz bőgő, akkor már dob is legyen, és hát, mivel ő az ország legjobb dobosa – komolyan beszélek –, egyből adott is volt egy afféle „égből pottyant” csoda-ritmusszekció. És a többiek? Koltay Kurszán zongorista barátom révén ismerkedtem meg a legjobb hangszeres zenésszel, akivel valaha együtt játszottam életemben. Őt Vucurevic Elvirának hívják, jelenleg az Operaház zenekarában hegedül, és többek között már a hiperkarma Délibáb című lemezén is játszott. Elvirát hívtam hát el hegedülni, és emellett még arra is megkértem, hogy állítson össze nekem egy csapatot olyan zenészekből, akikkel szerinte jól kijönnék, és kiváló hangszeresek. Nos, Elvira maradéktalanul eleget tett a kérésemnek, általa ismertem meg azokat a fantasztikus muzsikusokat, akik a későbbiekben a KaRaNTéNLeMeZ dalaiban közreműködtek, és akikkel a jövőben is nagyon szeretnék baráti és munkakapcsolatban maradni.

Kiket?

Elvira tehát összeállította a csapatot: Ölveti Mátyást kérte fel csellózni, ő nyolc dalban szerepel az albumon. Matyiról tudni kell, hogy míg minden vendégzenésszel két dalösszenézős próbát tartottunk még a felvételek megkezdése előtt, addig ő már az első, nálam megtartott közös próbán olyan tökéletes intonációval és olyan pontossággal játszott el minden szólamot, hogy csak annyit tudtam mondani neki, „öregem, akkor találkozunk a stúdióban!”, amire szerényen csak annyit felelt, hogy „szeretek felkészülten érkezni a próbákra”. És ezt az állítását én kizárólag alátámasztani tudom.

Egyébként minden zenész, aki ezen a lemezen közreműködik, nemcsak hogy virtuóz és a hangszere mestere, hanem egyben igazi jó fej is. Kijelenthetem, hogy ebben a csapatban távolról sincsen potyautas semmilyen téren sem.

Müller Péter Sziámi barátom amúgy Aranycsapatnak hívja ezt a társaságot, én pedig elit szupercsapatnak.

Sziámi is beszállt?

Péter ezen a lemezen csupán néhány emblematikus kulcsmondat felvokálozásával működik közre, így tehát a szereplése is, mondhatni, jelképes. Ő egyébként egy rendkívül fontos személy az életemben. Idestova közel húsz éve vagyunk barátok, ám a barátságunk csak az utóbbi hónapokban mélyült el igazán, méghozzá olyannyira, hogy a tervbe vett soron következő lemezanyag – amelyet természetesen szintén ezzel a tizenöt fős csapattal fogunk rögzíteni, akikkel a KaRaNTéNLeMeZ dalait is – egy Péterrel közösen megírt, tizenkét számos album lesz, amelynek a címe az, hogy „Örök Körök”, a projekt neve pedig „Én meg a Péter”. Most viszont, hogyha lehet, akkor visszatérnék az előző témához, a KaRaNTéNLeMeZ-hez – hiszen alapvetően mégiscsak erről szól ez az interjú –, és folytatnám a közreműködő zenészek felsorolását.

(Jó, mondom, csak hogy végre én is mondjak valamit.)

Tehát Elvira a hegedűs és a zenekarszervező, Miki a nagybőgős, és Matyi a csellista. Rajtuk kívül Elvira bemutatta nekem a párját, Sanyit is, aki nem mellesleg kiváló trombitás, én meg amúgy is szeretem, hogyha ilyen családiasan szerveződnek a dolgok, mint a Disney-nél. Csárics Sándor is egy virtuóz mester. Végig ő trombitál a lemezen, és mivel mindent több szólamban is feljátszott, ezért szinte teljes a brass-sound érzet. Három dalban Csuhaj-Barna Rebeka fuvolázik, szintén gyönyörűen és mesterfokon. Van két dal, amelyben klarinét is hallható, ezeket a szólamokat Elvira legjobb barátnője, Marton Luca játszotta fel, mondanom sem kell, hogy szintén csodálatosan. Két további dalban Volkova Kriszta, a Muzsik és Volkova testvérpár-duó énekesnője szerepel, de ezúttal nem énekel, hanem ukulelén erősíti meg a refréneket. Őt amúgy onnan ismerem, hogy régebben többször is felléptek a hiperkarma előtt.

Ki vokálozott?

A legtöbb dalt én vokáloztam fel, bár akinek jó a füle, néhány dalban felfedezheti Péter és Frenk hangját is. 

Azért én vokáloztam, mert Lennonként világéletemben a saját McCartney-mat kerestem magam mellé, ám akármennyire is próbálkoztam, sosem sikerült megtalálnom, így aztán feltettem magamban magamnak a kérdést, hogy nem lehetnék-e én a McCartney-szólam is. Hát dehogynem! – felelte erre az egyik hang – miért is ne?

Hiszen ez nem katonaság, itt azért több mindent lehet. Persze azért – ahogyan azt említettem – Frenk is bevállalt néhány vokálszólamot amellett, hogy a lemez producere, hangszerelője és dobosa is egyben, és kijelenthetem, hogy ezen utóbbi szerepkörben végrehajtott közreműködése egy valódi csúcsteljesítmény, mivelhogy az ő groove-ja egyszerűen utánozhatatlan. És hogyha mindez még nem lenne elég, Frenk mindemellett végig perkázott, orgonált, zongorázott, és néhány dalban gitározott is a lemezen.

Ehhez képest évekig szóba se álltak egymással, de legalábbis nem dolgoztak együtt.

Valamikor a lemezfelvétel előtt kb. másfél hónappal

írtam Frenknek egy kilométer hosszú levelet többek között arról, hogy megváltoztam, és hogy adjon nekem még egy esélyt, próbáljunk meg mi ketten újra együtt dolgozni, hiszen tizenhat éven keresztül mégiscsak együtt vittük a hiperkarmát, habár tény az is, hogy az utóbbi négy évben kissé eltávolodtunk egymástól.

Most azonban – Istennek hála – sikerült tisztáznunk a bennünket elválasztó rengeteg sok félreértés mindegyikét, és már az első újbóli találkozásunkkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy kiválóan fog menni a közös munka.

Rengeteget dolgozik, ez a normális tempója?

Kitisztultam, leálltam a kábítószerekkel. Van viszont egy rettenetes dolog, ami gyermekkorom óta kísér(t)i az életemet, és ez a kényszeresség.

Mindent újra és újra elismételek sokszor és feleslegesen, vagy régebben például addig húzogattam a zoknimat föl-alá, hogy egyformán álljon mind a kettő, míg végül végérvényesen kikopott a szőr a lábamon. A cipőfűzőmet is képes voltam addig kötögetni, ameddig nem volt mindkét lábamon egyforma szoros és egyforma kinézetű is. Ez volt, hogy fél óráig is eltartott. Ezen két utóbbi iszonyatot mostanra nagyon kemény munkával sikerült leküzdenem, de még beszélni sem szeretek róluk, mert attól félek, hogy pusztán az említésük hatására visszatérnek. Gyorsan le is kopogom. (Kop-kop).

A jó néhány megmaradt kényszer mellett a rémálmok és még inkább az elvonási tünetek azok, amelyek elképesztő módon gyötörnek így, húsz év drogozás után, kivéve amikor dolgozom, mert olyankor nem érinthetnek.

Ezért vagyok hálás – többek között – Müller Péter Sziáminak, mert az ő hathatós közreműködésével sikerült ráébrednem arra, hogy józanul is rengeteg dal van bennem, sőt, józanul vagyok csak képes igazán kifejezni magamat. Valójában egyedül azért tértem vissza időről időre a kábítószerekhez, hogy elszálljak – vagy hogyha úgy tetszik, akkor alámerüljek –, ihletet merítsek, és dalokat írjak a drogok hatásának következtében létrejött speciális tudat- és lelkiállapotban. Életemben most először sikerült megtapasztalnom azt, hogy ez a folyamat józanul is működik. Az elvonási tünetek, a rémlátomások és a kényszeresség is mind csillapodnak valamelyest, miközben zenét írok, színpadon állok, vagy éppen a stúdióban dolgozom, mivel olyankor egyszerűen nincsen időm odafigyelni ezekre. What can I say? Mit is mondhatnék? Making music IS my wonderwall.

Le lehet győzni a drogfüggőséget?

Nagyrészt az a fő motivációm, hogy akármilyen defektje is van az embernek – és ezt jól jegyezzék meg a kedves olvasók –, akármit is tart a személyisége hátrányos vagy hátráltató oldalának, azt soha az életben nem fogja tudni eltüntetni, lenullázni. Az egyetlen megoldása ennek a problémának az, hogyha az ember az előnyére fordítja ezt a tulajdonságát.

Én például azt, hogy kényszeresen ismételgetek mondatokat, soha nem fogom tudni kinőni. Ez nem a drogoktól jött, ez kisgyermek korom óta velem van, mondhatni, hogy azóta, amióta csak az eszemet tudom. Nézzétek meg A könyvelő című Ben Affleck-mozit, abban a filmben a főszereplő, na az vagyok én.

A kényszeres ismételgetést úgy fordítottam az előnyömre, hogy fárasztó és felesleges hülyeségek helyett inkább a fejemben éppen aktuálisan megszületni készülő dalok szövegeinek a mondatait ismételgetem körbe-körbe, újra és újra, így a kényszerességemnek köszönhetően sokkal többet dolgozom a dalszövegeimen, mint bárki más.

A dalok világra segítése számomra egy olyan csodálatos folyamat, amelynek minden pillanatát ezúton is köszönöm Istennek. Az meg, hogy visszacsatolás is van, vagyis a közönségnek is tetszik a már elkészült dal, na az teszi valódi csodává az egészet. Ez egy olyan fantasztikus hivatás, amelynek – ha képes vagy még jól is érezni magadat benne – nincsen semmiféle hátulütője.

Hacsak az nem, hogy van, akire veszélyes, páran bele is haltak.

A dalírás, tehát maga a dolog munkarésze – mint ahogyan azt már mondottam – csodálatos folyamat. Az is hatalmas öröm a zenészéletben, amikor fel kell menni a színpadra játszani. Ott nem csupán arról van szó, hogy szabadon beszélhetek magamról, és kiadhatom magamból a dühömet, a gitáron keresztül pedig kicsépelhetem magamból a szorongásaimat, hanem arról is, hogy a közönség mindezeket egyenesen el is várja tőlem, mint ahogyan minden más előadótól is. Ez a dolog lényege, és ez óriási élmény!

A gondok akkor kezdődnek, amikor az illető zenész nemcsak a színpadon lesz rocksztár, hanem a színpadról lejőve is az marad, vagyis „hazaviszi a munkáját”.

Számomra mostantól ez egy térítésmentes élet, ami alatt azt értem, hogy a prófétálást ezennel befejeztem, ezentúl kizárólag a színpadon vagyok rocksztár, de ott aztán nagyon. Egyetlen álmot sem nehezebb valóra váltani, mint egy valóra váltott álomban megtanulni élni...

Megtanult élni?

Isten segített meg engem. Én ugyanis ízig-vérig az Úr embere vagyok, és minden jót, minden tehetséget, amim van, azt Tőle kaptam, mert Ő az Isten, a Mindenek Teremtője, és Őt szeretem a világon a legjobban.

Amúgy nem szedek semmiféle gyógyszert sem, se nyugtatókat, se antidepresszánst. Tudom, hogy könnyebben idomítható vagyok begyógyszerezve vagy bedrogozva, de én valahogyan sokkal jobban érzem magam a bőrömben ilyen agilisan, és hogyha valaki esetleg nem tudná követni azt, amit beszélek, annak most szólok, hogy ez a vonat gyorsabban megy, barátom. Azt kérded erre, hogy milyen vonat? Hagyjuk.

A jó és a rossz is Isten?

Isten mindenben benne van. Ez egy viccesen kétértelmű és kétélű mondat egyébként, hogyha jobban belegondol az ember.

Van egy dalszövegem, a „ViSSZaTaLáLNáL”, amelynek a harmadik, befejező verzéje – ami nálam mindig a dal végkövetkeztetését tartalmazza – úgy szól, hogy: „van Isten néha sorscsapás / a Fekete Csapat is Ő nem vitás / igen Ő áll itt igen és ott is Ő / maga magát teremti meg a Teremtő.”

Mikor találta meg?

Egészen kicsi korom óta imádkozom. Én egy szocialista bányászvárosban, Komlón nőttem fel, tudod, piros és piros-fehér-zöld papírzászlók fapálcikákon, őrületes május elsejék és bányásznapok.

A nevelőpám is bányász volt, marxizmus-leninizmust tanult, ahogyan azt kellett, és hát egy ilyen környezetben Isten nem igazán kerülhetett a közelembe, mégis megtalált engem, mégpedig szegény áldott jó nagymamám, Mamcsa által, akinek a parasztvéremet is köszönhetem. Ő mondott el nekem annak idején elalvás előtt néhány imát, amelyek mindegyikét örök életre megjegyeztem, és amelyek hatására kezdtem el Istenről gondolkodni.

Mondom: minden este imádkozom, kicsi koromtól kezdve, és ugyanahhoz az Istenhez. Tudom, hogy vannak a csupa kisbetűs meg a csupa nagybetűs istenek, de én a nagy kezdőbetűs Istenhez imádkozom, ahhoz a szikár, keménykezű és keresetlen szavú Istenhez, akit Adonájnak is neveznek.

Amikor a hangok dalokat diktálnak, honnan tudja, hogy nem Istennel beszél?

Onnan, hogy Isten soha nem beszél, se mások száján keresztül, de még gondolatban sem.

Isten az életedben bekövetkező történésekkel válaszol az imáidra vagy akár a gondolataidra.

Honnan jönnek a dalok?

Egyszer réges-régen valahol – talán egy velem készült interjúban – viccesen azt nyilatkoztam, hogy én úgy írok dalokat, hogy gondolatban

elutazom a közeli jövőbe, ott bemegyek egy CD-boltba – mert amikor ezt a történetet meséltem, még léteztek CD-boltok –, ahol megvásárolom a saját lemezemet, amelyet ezt követően aztán egészen addig hallgatok, ameddig meg nem tanulom a rajta lévő dalokat.

Nos, most elárulom, hogy bármennyire meglepő is, de EZ az igazság. EZ a trükköm. Én vagyok az Időutas.

Ha a jövőben már kész dalokat írja meg, miután visszatér, akkor nem értem.

Minden egy pontban zajlik, és – ahogyan Einstein is mondta – csupán jelen idő létezik: a múlt jelene, a jelen jelene és a jövő jelene. Az csak egy illúzió, hogy az idő egy egyenes vonal, és előttem van a jövő, mögöttem meg a múlt. Egyszerű a megoldás: az egyenes szemből nézve pont, és

azért nem tudjuk az időt megállítani, mert már eleve egy helyben áll.

A háromdimenziós koordinátarendszer (fe-le, előre-hátra, jobbra-balra) origója az idő maga, amely körülvesz bennünket, vagyis mindannyian a szó szoros értelmében véve időben vagyunk. Forever IS the moment.

Csak dalokat ír?

Vannak különböző történeteim is, amelyeket szintén sokat ismételgetek magamban, és hogyha egy napon majd úgy érzem, hogy eleget csiszolódtak már, és minden szó a maga helyére került, akkor ezeket is mind leírom majd.

Mi történt nyáron, amikor hír lett abból, hogy elmaradt a koncertje?

Volt egy visszaesésem.

Akkor, egészen pontosan 2020. augusztus ötödikén volt az utolsó betépésem. Azóta semmi, gyakorlatilag újszülött vagyok.

Még a fejem lágya se nőtt be teljesen. Mindazok után, amiket eddig az életemben átéltem, úgy érzem, hogy mostanra felkészültem arra a bizonyos nagybetűs ÉLET-re, ami azt jelenti, hogy történjék velem és/vagy körülöttem bármilyen hajmeresztő dolog is, azt én úgy tekintem majd, mintha szereplőként élném meg egy filmben, így aztán a szemem sem fog rebbenni, ezt megígérhetem.

Jön, jön, jön

Hamarosan jönnek a fotók a szereplőkről és a werkfilm a stúdiómunkálatokról – csak itt az Indexen!

15%
7999 Ft
6800 Ft
15%
9999 Ft
8500 Ft