Salkaházi Sára ma már boldog és igaz, de hetvenhat éve agyonlőtték

Az egykori kassai tanítónő életét a magyarság és a segítő keresztényi szeretet határozta meg. Módos polgári családba született, édesapja a felvidéki város szellemi, kulturális központjaként is működő Schalkház Szálló tulajdonosa volt. Az osztrák származású család számára a magyarság magától értetődő volt.

Később, 1942-ben, amikor sokan elszántan kutatták családfájukon a német ágakat, ő a nemzeti szocialista eszmék elleni tiltakozásul Schalkháziról Salkaházira magyarosította a nevét.

Édesapja korán meghalt, a családi szállodát édesanyja vezette tovább, akinek volt annyi jövedelme, hogy lányait támogassa, de Sára számára már ekkor fontos volt a függetlenség. Könyvkötőtanoncnak állt, közben írással is próbálkozott. Meglehetős sikerrel, már az első cikkeit közölték a felvidéki magyar lapok. Novelláskötete, a Fekete furulya 1926 szeptemberében jelent meg, novemberben

Újságcikkeiben és szépíróként is a nincstelenek, kiszolgáltatottak élete, sorsa érdekelte. Elkötelezte magát a szociális elvek mellett, de a kommunizmust éppúgy elítélte, mint a fasizmust.

Ekkoriban kávéházakba járt, cigarettázott, polgári, értelmiségi életet élt, minden esélye megvolt arra, hogy íróként is biztosíthassa egzisztenciáját, kérője is akadt, ám ő más utat választott.

1927-ben megismerkedett a Szociális Testvérek Társasága rend kassai tagjaival. A Slachta Margit alapította társaság – ő volt az első magyar nő, aki országgyűlési képviselői mandátumot szerzett – a bencés rend elveit fogadta el, de tagjai nem számítottak szerzetesnek, és főleg karitatív, szociális és közéleti tevékenységet végeztek.

Sára elvégezte a szükséges tanfolyamokat, elkezdte a szociális munkát, majd két év múlva jelentkezett novíciának. Heti huszonhat órát tanított, emellett gyermekkonyhát irányított, kegytárgyüzletet vezetett, szegényházat felügyelt, és szerkesztette a Katholikus nő című folyóiratot.

1937-ben brazíliai missziós munkára jelentkezett az ott szolgáló magyar bencés szerzetesekhez. Mire megkapta a csehszlovák útlevelet és vízumot, Kassa az 1938-as első bécsi döntés értelmében újra magyar fennhatóság alá került. Elkezdte az utazáshoz szükséges magyar okmányok beszerzését is, de a tengerentúli missziós munkát elsodorta a második világháború.

Slachta Margit vezetése alatt

Mivel a társaság keresztény alapokon áll, nem teheti magáévá a zsidótörvényt

– szögezték le már 1939-ben.

Sára nővér 1940-ben tette le az örökre elkötelező fogadalmat, ezt követően újságot szerkesztett, három év alatt öt új otthont alapított a szegények számára, és elkezdte a Munkásnő Főiskola építését. Közben egyre súlyosabb kötelességének érezte, hogy feltétel nélkül segítsen az üldözött zsidókon.

A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet honlapján rövid összefoglaló olvasható a Világ Igazai közé felvett személyek életéről és tevékenységéről. Salkaházi Sárát többek közt így méltatják:

1943-ban Kassán megmentették Grósz Mirjam és kisfia életét. Először Budapestre vitték őket az ottani rendházba, az asszonynak hamis papírokat szereztek, és névleg felvették a nővérek közé. A nyilas hatalomátvétel után a családot visszaszöktették Kassára. Mindketten túlélték a zsidóüldözést. Salkaházi Sára Budapesten maradt.

1944. október 15-én Szálasi Ferenc és a nyilasok kezére került Magyarország. A Salkaházi Sára vezette Dolgozó Leány mozgalom Bokréta utca 3. alatt működő pesti házában a menedékért folyamodó zsidókat alkalmazottként vették fel. Ellátták őket iratokkal is, amelyek védelmet jelentettek az igazoltatások során. A százötven fő befogadására alkalmas épület zsúfolásig megtelt.

Az épületbe időközben magyar honvédokat is beszállásoltak. A ház egyik alkalmazottja nem utasította el a bakák udvarlását, amit a vallásos igazgatónő nem nézett jó szemmel, és megkérte, hogy viselkedjen megfelelően.

December 27-én ütöttek rajta a házon. Salkaházi Sára elmenekülhetett volna, de azt mondta, maradnia kell, hiszen ő a vezető. Mindenkit igazoltattak, de a szürke nővérek olyan kiváló okmányokkal látták el védenceiket, hogy összesen négy embert tartóztattak le a pribékek. Róluk azt mondták, hogy a gettóba szállítják őket. Salkaházit mint az otthon vezetőjét és helyettesét, Bernovits Vilma hitoktatót szintén elhurcolták. Estig a Ferenc körúti nyilasházban őrizték a foglyokat, majd elvezették a őket a Fővámház mellé. A Duna-parton lőtték agyon a meztelenre vetkőztetett áldozatokat. Salkaházi Sára holtteste sohasem került meg, elsodorta a víz.

Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja így vallott a gyilkosságról:

Ekkor – mielőtt a sortűz eldördült volna – egy alacsony termetű, rövid, fekete hajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult... majd letérdelt, s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára.

A Jad Vasem Intézet 1969-ben a Világ Igazai közé sorolta, a katolikus egyház 2006. szeptember 17-én boldoggá avatta Salkaházi Sárát.

(Pályaelhagyó történelemtanárként nagy örömmel jegyzem meg, hogy a cikk írásánál komoly segítségemre volt Lovas Anna, a Németh László Gimnázium tanulója Egy boldog élete és munkássága: Salkaházi Sára című kiváló pályamunkája, melyet az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre készített a 2009/2010-es tanévben. Gratulálok neki és tanárainak is.)