Kornélia
1 °C
14 °C

Horváth Charlie: Egy sors mindig akkor frankó, ha vannak benne görbék

fortepan 88671
2021.01.23. 15:34
A Petőfi Zenei Díj életműdíját idén Horváth Károly Liszt Ferenc-díjas énekes kapta. Legtöbben csak Charlie néven ismerik, jellegzetes hangján szinte minden műfajban bármit el tud énekelni. És el is énekelt. És még el is fog énekelni.

Az életműdíjról kezdünk beszélgetni, meg arról, hogy Charlie tizennyolc éves kora óta muzsikál, és hogy egy ilyen díj, bármennyire összegzésének tűnik is, mégsem zár le semmit, csak az eddigieket fogja össze egyetlen díjba.

Charlie azt mondja, örül, hogy él, és egészséges, s hogy Isten elsegítette idáig, az életműdíjról pedig úgy fogalmaz, hogy jó érzés, ha vannak olyanok, akik gondolnak az emberre, a muzsikusokra is.

Semmit nem azért tettem vagy teszek, hogy díjat adjanak érte

– mondja, és mindenkinek, aki eljuttatta őt idáig, megköszöni az elmúlt éveket, a közös munkát.

Egyszer, de nem is egyszer nyilatkozta már, hogy igazából soha nem a közönségnek énekelt, hanem a szakmának. Ezt hogyan kell érteni?

Talán úgy, hogy ha a szakma értékel, az rossz nem lehet. A közönség szeretete ehhez képest hab a tortán. A zene ugyanis akkor sem szóló műfaj, ha az énekes egyedül áll a színpadon. Egész életemben csakis zenekarban gondolkoztam. Decca, Olympia, Generál, Pannónia Express, Tátrai Band. Nélkülük nem is tudom, hol volnék most. Körülöttem mindig nagyon komoly tudású és elképesztő tehetségű zenészek játszottak és játszanak.

Nem tudnám megmondani, hány ország hány színpadán léptünk fel. A kezdetek kezdetén persze mi is külföldi számokat játszottunk, de akkoriban ez normálisnak számított. A kínálat nagy volt, és mindenki megtalálta a saját kedvencét, stílusát.

Ezekre az évekre mindig azt mondják: azok a régi szép idők... Valóban azok voltak?

Utólag szinte minden szépnek tűnik, vagy szebbnek, de az is lehet, csak mi akarunk mindent megszépíteni. De azért emlékszem arra is, hogy amikor a hetvenes évek elején összeállítottunk egy műsort a Blood, Sweat and Tears és a Chicago dalaiból, az a kutyának nem kellett.

Érzékenyen érintette?

Meg is könnyeztem. Sok munkánk volt benne. De ennek ellenére makacsul kitartottam amellett, hogy csakis értékes dolgokat vigyünk színpadra, és csakis képzett, kiváló zenészek álljanak körülöttem, az sem baj, ha megszállott zsenik. Olyan gitáros, aki könnyedén játszik mondjuk Jimmy Hendrixet. De utólag visszatekintve az egészre azt hiszem, nincsen okom panaszra. Jó volt, Isten így akarta. Egy sors mindig akkor frankó, ha vannak benne görbék.

Mikor sírt utoljára?

Amikor a feleségem, Katikám elment, 2014-ben. Somló Tomi előtt egy évvel. Szép, hosszú házasság volt a miénk.

Somlóval egészen fiatalon lettek barátok. Még az iskolából ismerték egymást. Ő artista lett, ön pedig balett-táncosnak tanult. Őszintén szólva most nem nagyon tudnám elképzelni egy balettelőadásban.

Ezek nagyon fiatal kori történetek. Igazából nem is akartam balett-táncos lenni. Gyerekkoromban az egész ország kultúrcsoportokból állt. Anyukám néptáncolt, vele együtt én is, még oklevelet is kaptam érte. Aztán elvitt a balettfelvételire, ahol tízezerből tíz lányt és tíz fiút vettek fel, köztük engem is. Nagy volt a boldogság, mindenki büszke volt rám. Ádám Éva tanította a szolfézst, zongorázást, és ő mondta ki először, hogy a zenei pálya nekem való.

Az osztálytársam volt Markó Iván, Csarnóy Katalin, Lászay Andrea.

Somló Tomival pár évig egy padban ültünk. Aztán kaptam egy krónikus vesemedence-gyulladást, ami miatt egy évet ki kellett hagynom, és ez lényegében véget is vetett táncospályafutásomnak. Pedig ügyes voltam, különösen karaktertáncosként. Pózolni annyira nem szerettem. Más értelemben sem szeretek.

Ma már azért nem táncolja szét a színpadot.

Egy időben még olyan is volt, hogy piruettet nyomtam egy-egy koncert végén, de egy énekes amúgy ne táncoljon a színpadon. Mozogjon. De ahhoz, hogy ezt jól csinálja, nem árt, ha táncolni is tud. De hetvenhárom évesen minek is ugrabugrálnék. Bohóc lennék.

Szerintem Mick Jaggernek sem kellene. Öreg rocker ne ugráljon.

De ő tudja. Én már csak a hangommal, a kezemmel táncolok, és aki ért hozzá, az úgyis észreveszi, hogy képzett művésszel van dolga.

Pályafutása alatt nem keveset, mondhatni sokat, tíz-tizenhárom évet zenélt külföldön. Mi vonzotta oda?

Megszületett a fiam, és rájöttem, ahhoz, hogy rendes életet tudjon élni, meg kell teremtenem az anyagi biztonságot. A lehetőségekkel itthon sem volt gond, annyit zenéltünk, amennyit nem szégyelltünk. Minden napra jutott egy klub, ahol felléphettünk. Itthon viszont kis pénzekért játszottunk.

Először Afrikában, a Közel-Keleten énekeltem két és fél évig. Majd hazajöttem, és olyan hangszereket, technikákat hoztunk haza, amikről itthon csak álmodni tudtunk volna. Egy idő után pedig újból elindultam. Sorra jöttek az országok, a színpadok. A nagy utazások boldogságát az jelentette, hogy nem csupán azt csináltuk, amit imádtunk, és amihez értünk, hanem el lehetett belőle tartani a családot. A szüleimet, a testvéreimet is.

A Pannónia Expressz Európa legjobb zenekara volt akkoriban, egy év után már tripla gázsiért léptünk fel Svájcban, Svédországban, Finnországban, Norvégiában, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban.

Ha a Pannónia nem lett volna remek zenekar, tele tehetséges muzsikussal, egy hónap után hazajöttem volna. Ehelyett az álom tíz évig tartott. Ha nem így lett volna, ma nem lenne semmim.

Negyvenéves elmúltam, amikor hazajöttem. A hazai karrierem lényegében csak ezt követően kezdődött el.

Egyszer ugyan már elkezdődött a Deccával, az Olympiával, a Generállal, csak aztán jöttek a külföldi évek. Ez így, összeadva, nem kis idő. Csak egy példa: a Beatles öt év után felbomlott, én ötvenöt éve színpadon állok.

Másodjára mi tartotta kint tíz évig?

Az, hogy zenélhettünk. Szabadon énekelhettünk. Hol szomorúságban, máskor boldogságban. Ahogyan az élet hozta. Évente 300–330 koncertet adtunk. Szinte biztos, hogy ötvenszer, ha nem ezerszer többet álltam színpadon, mint Mick Jagger.

Manapság egy focistánál büszkén mondják, hogy negyvenszeres vagy ötvenszeres válogatott, de én akkor tízezerszeres válogatott vagyok.

És egy koncert sosem kétszer negyvenöt perc, hanem három-négy óra. De ezt az életformát nagyon élveztem. Úgy járhattam be a világot, hogy azért még fizettek is. Megismertünk más kultúrákat, megtanultunk nyelveket. Beszéltünk kicsit finnül, norvégul, svédül, spanyolul, lengyelül. A hetvenes években még szerb nyelven is elboldogultam az Adriai-tenger partján. Póka Egonnal időnként még ma is szerb dalokat énekelünk egymásnak a telefonba. De az angol nyelv az, amire igazán szükségünk volt, és amit meg kellett tanulni, azt ugyanis mindenhol mindenki beszélte és értette.

És mi vonzotta végül haza?

Ugyanaz: a család. Több időt akartam velük tölteni. A fiammal, a feleségemmel akartam élni. Ezzel párhuzamosan pedig a Tátrai Banddel, majd a szólólemezekkel, Lerch Istvánnal, László Attilával, Horváth Attilával elindult egy új korszak is.

Munícióm volt bőven, többkazettányi zenei anyagot hoztam haza. A zene ugyanis nagyon fontos, sokkal fontosabb, mint egy dal szövege. Meggyőződésem, hogy rossz zenére nem lehet jó szöveget írni. Hiába kapok zseniális szöveget, ha a dalt, amit énekelek, zeneileg nem érzem a magaménak. Azzal nem tudok azonosulni.

Manapság is érik csalódások?

Ezt így nem mondanám. A választ inkább onnan közelíteném meg, hogy egy Horváth Charlie-dalnak szöveg nélkül is úgy kell megszólalnia, hogy arra mindenki felkapja a fejét. Ebben nem mindenhol találok nyitott fülekre. Tudom, manapság vannak olyanok, akik a Boci, boci tarkát sem tudják rendesen előadni, mégis ők akarják megmondani azt, hogyan kell énekelni. Velük szerencsére nem futok össze. És tény, a rádiókban ma sem azok a favoritok, akiket szívesebben hallgatnék, de ezzel régen is így jártam.

Miért, milyennel látja azt a zenei környezetet, ami a mai fiatalokat körbeveszi?

Színesnek, mégis szomorúnak. A világ sok jó zenésze ma Londonban és New Yorkban is taxizik, esténként pedig kis klubokban játszanak. Közülük nagyon sokat magam is élőben hallhattam és hallgattam. Manapság a DJ-k csinálják a zenét, miközben semmi közük a zeneszerzéshez. Ráadásul alig születnek dalok. Igazi dalok. Nem tudom, miért lett ez így, de ami engem érint: csakis értékes dalokat adok a közönségnek. Mert tudom, mi az értékes.

A szakma és a közönség is ezért szeret minket, a fiúkat és lányokat, akikkel zenélek, és ez így, együttesen már nagyon ritka. Tudom, manapság sok dologra mondják azt, hogy trendi. De felőlem bármi lehet az, csak azért nem fogom elénekelni. Nekem például hiába próbálnának több millió forintot fizetni azért, hogy énekeljem el a Chirpy Chirpy Cheep Cheep című nótát.

Olyat sosem mondtak, hogy Charlie a trendi?

Na, az még biztosan nem voltam. Néhányszor meghívtak egy-egy televíziós műsorba, de amikor az öltöztetők, a dizájnerek azt mondták, vegyem fel ezt vagy azt a ruhát, mert azt kellene viselnem a kamerák előtt, azt feleltem, hogy akkor inkább köszönöm, viszlát. Volt olyan persze, amikor rám adtak egy cilindert meg egy öltönyt. A Metronóm ’77-en abban énekeltem a Különös szilvesztert. De az volt az első és utolsó ilyen történet. Mindig abban a ruhában lépek színpadra, amiben az utcán járok, és ez így is marad.

Zenei stílusban viszont sokfélében megmutatta magát. Volt és van benne például beat, blues, pop, funky, soul vagy éppen jazz. Melyikben érezte, érzi magát leginkább otthonosan?

Mindegyiknek megvan a szépsége. Boldog embernek tartom magam, mert rólam kiderült, hogy a zenében többutas vagyok. De ez is annak köszönhető, hogy rengeteget álltam színpadon, megszámlálhatatlan mennyiségű dalt énekeltem. És még a próbákat is száz százalékon tolom. Póka Egon a tanúm rá, hogy egy próbán is képes vagyok széttörni egy mikrofonállványt. Bennem az energia akkor szabadul fel igazán, amikor elkezdek énekelni. De erről nem tehetek, így születtem, erre születtem. Isten ilyennek teremtett. És ez attól sem változik meg, hogy most életműdíjat kapok, hiszen rendben, ez visszatekint az elmúlt időkre, de azért egy kis ideig még nyomom tovább. Most vettünk fel egy új lemezt, alig várom, hogy véget érjen ez a járványőrület. A dalokat színpadon állva szeretném bemutatni.

Ha már említette a születést, a nyugati határ mentén egy kis faluban, Ondódon született. Ez a tény mennyiben határozta meg az életét?

A szülőfalum ma már nem önálló település, Torony község része. Kétéves koromban Sopronba költöztünk, négyévesen pedig már Budapesten éltünk. Így csak nyaranta jártunk vissza a nagymamáékhoz. Arra emlékszem, hogy szép vidék az, nagypapával sokat rákásztam. Meg az is megmaradt, hogy a területre csak külön engedéllyel lehetett belépni, a falu ugyanis a határsáv része volt.

Sosem gondolt arra, hogy visszaköltözzön falura?

Soha.

És külföldön talált olyan országot, ahová elköltözne?

Talán Norvégiába. Az emberek miatt. Ott olyan sok szeretetet kaptam, amit nem lehet elégszer megköszönni. Ott mindenki együtt él a természettel, figyelnek arra, hogy mindenki rendesen meg tudjon élni a munkájából. Senki sem irigykedik a másikra, elismerik egymás sikereit, és a tél hiába kemény és embert próbáló, mégis mindenki mosolyog, és segítőkész. Másrészt az ország minden pontja olyan, mint egy ékszerdoboz.

Ennyi idősen azért már nem hiszem, hogy kiköltöznék, de egyszer még szeretnék visszatérni oda zenélni.

Ma már persze nem utazom sehová. Elvagyok itthon. Látni szeretném azt, ahogyan az unokám felnő. Isteni csoda, hogy megúsztam, s hogy ennyi évnyi meló és éneklés után is élek, és rendben vagyok. Az éneklést pedig pontosan akkor fogom abbahagyni, amikor kell. Ha mégis úgy alakulna, hogy még vénséges vénen is énekelek, akkor csakis jazzt. Egy nagybőgőssel, egy zongoristával és egy trombitással. Aztán jöhet bármi.

Borítókép: Horváth Károly (1976) FORTEPAN Fotós: Urbán Tamás