Franciska, Fanni
-5 °C
7 °C

Csili előtt, Csili után, avagy két szerelem története

Jenő és Anikó
2021.02.01. 15:39

Zakariás Anikó elé két meghatározó szerelmet sodort az élet. A karnagyi pályát és Pertis Jenőt. Mindkettővel összekötötte az életét, ám egyikkel sem azonnal.

Anikó a zongorázást még gyermekkorában szerette meg, s bár volt hozzá tehetsége, amikor leült a billentyűk elé, annyira izgult, hogy sejtette, belőle nem lesz zongoraművész. A hangszer azonban egészen a konziig, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskoláig elkísérte.

A konziban 1956-ban, a forradalom miatt csak később kezdődött a tanév, és amikor a tanítványok között meglátta Pertis Jenőt,

mindenre gondolt, csak arra nem, hogy ő lesz majd a férje.

Ugyanahhoz a tanárhoz járt, akihez én. Nem volt alapból az esetem; míg én sportos alkat voltam, ő olyan kis medvetípus, otthonülő. De a figyelmességén és a hihetetlen tehetségén keresztül beleszerettem. Ő persze már a találkozásunk első pillanatában eldöntötte, hogy én leszek a felesége.

Pertis Jenő pedig mindenben segített neki, felkészítette a felvételire, fel is vették a Zeneakadémiára – karvezetés szakra. Miután megszerezte a diplomáját, egy ének-zenei általános iskolában kezdett el tanítani. Ott kezdte fejleszteni gyermekkórusát, és ebből kiindulva alapította meg 1972-ben a Csili Kamarakórust. A vegyes kar – bár tagjai erős zenei alapokon dolgoztak – nem a csípős paprika, hanem a Pesterzsébeti Művelődési Ház után kapta nevét: ugyanis annak elődje (a Vasutas Művelődési Ház) a Csillag utcában állt.

Addigra a fiúk már kamaszodtak, azaz mutáltak annyira, hogy tudtam vegyes kart alapítani. Ez volt a szívem vágya, mivel a Zeneakadémián rengeteg gyönyörű szép vegyeskari művet vezényeltem, és már ott álmodtam róla, hogy egyszer ezt a saját kórusommal is megtehessem.

Anikó férje zeneszerző szakon végzett, így sorra írta feleségének a darabokat, összekötve a kellemest a hasznossal. A Csili Kamarakórus pedig elkezdte népszerűsíteni a kortárs kórusműveket. Sok hazai és külföldi versenyen és fellépésen jártak, majd 1994-től a kórus ezen a néven már nem énekelt tovább.

Ami azonban folytatódott: az utazások szervezése. Anikó és férje még fiatal felnőttként egy hatlakásos társasházba költözött. A ház akkor épült, minden lakója új volt. A hat család jóban lett egymással, és a szomszédi viszonyt messzire túlszárnyalva szinte családias lett a kapcsolatuk. Közös szilvesztereket rendeztek, túrákat, és minden húsvét hétfőt együtt töltöttek. Ilyenkor a férfiak és fiúk verset írtak, végigjárták a lakásokat, meglocsolták a lányokat, majd egyiküknél összegyűltek ünnepelni.

Ezt a szokást több mint negyven éve tartják, és nemhogy feszültség nem volt köztük sosem, de most is, amikor pár család már elköltözött a társasházból, sok gyerek kirepült, unokák érkeztek, még mindig tartják a kapcsolatot. Annyi változott csupán, hogy néha nem Budapesten, hanem a kiröpült fiókák egyikénél, vidéken találkozik a csapat.

Ma is együtt ünnepelnek, tudnak a másikról, számíthatnak egymásra.

Anikó először 1997-ben járt Erdélyben egy pedagóguscsoporttal. Az utazást nagyon élvezte, a hely örökre belopta magát a szívébe. Kóruskarnagyként azt érezte, hogy neki itt, a hegyek között kell énekelni volt diákjaival.

Míg másoknál egy ilyen elhatározás pár nap alatt elillan, Anikó utánanézett, és megtudta, hogy az utazási irodánál (amelyik az első erdélyi látogatását is intézte) ő maga is szervezhet utakat. Több se kellett neki, jobbára a kórustagokból összeszervezett egy busznyi embert, akiknek egyetlen kérésük volt csupán: ha lehet, városnézés helyett főleg túrázni szeretnének.

Így kezdődött Anikó életének második fontos szakasza: és az elmúlt 22 évben Erdély szinte minden zegét-zugát bejárta. A csoporttagok cserélődtek, kibővültek, de Anikó azóta is minden évben felveszi a túracipőt. A kirándulásokon számos város templomaiban énekeltek már, sőt barlangokban és tereken is.

Tavaly nyáron elmaradt a kirándulás. A járvány megálljt parancsolt, de abban reménykednek, hogy idén már újra indulhatnak, a hegyek és városok várják már a dalokat.

Képzeld el azt a csodát, amikor felcaplatsz egy borzalmasan nehéz terepen Istenszékére, és a szikla tetején egy napbarnított fiatalember ül és hegedül. Katartikus élmény, ahogy felérsz, és ilyen formában köszöntenek az erdélyi népdalok. Számtalan ilyen pillanatunk volt, és remélem, lesz is.

Anikó egész életét a kórusnak, a daloknak, az utazásnak szentelte. A hetvenedik születésnapján épp otthon ült, amikor azt hallotta, hogy a kertben egy csapatnyi ember énekel — a kórus meglepte őt. Ugyanígy ünnepelték a nyolcvanadik születésnapját is. Miután Anikó férje, Pertis Jenő 2007-ben váratlanul elhunyt, annak az évnek őszén emlékkoncertet rendeztek a tiszteletére. A kórus, amelynek tagjai Pertis műveinek első kipróbálói voltak, újra összeállt egy évre.

A kérdésre, mi a titka annak, hogy ilyen mély és tartós kapcsolatokat tud kialakítani bárkivel, egyszerű választ ad:

Minden üzenetre válaszolok, mindenre reagálok, ott vagyok a barátaim és a családom mellett. Mindenkinek jólesik, ha a másik figyel rá, így én is mindenkire figyelek.

Ezt a jó szokást valószínűleg egyik zeneakadémiai tanára, Bárdos Lajos ültette el Anikóban. Bárdos volt a 20. század zenetörténetének egyik legmeghatározóbb alakja, azonban sosem sajnálta az időt és az energiát, hogy akkor is beszélgessen a diákjaival, amikor már végeztek a tanulmányaikkal.

Nem tudom eléggé megbecsülni azt, hogy a tanár úrtól milyen sok levelem van. A hetvenedik születésnapja alkalmából lehetőségem volt, hogy az Akadémián szervezzek neki egy koncertet. Nagyon megható volt az az este. De a Csilibe is kijött, ha hívtuk, nem egy és nem két próbára. Voltam olyan szerencsés, hogy a nyolcvanadik születésnapján is tudtuk köszönteni a kórusommal, és utána küldött egy levelet, amiben kifejezte háláját, pedig nem telt el úgy nap, hogy valaki ne köszöntötte volna. Bármit el lehetett neki mesélni, mindig meghallgatta az embert. Nemcsak zeneileg, emberileg is sokat jelentett és tanított. Ő is minden tanítványának válaszolt a leveleire, de úgy, hogy betett egy válaszborítékot, megbélyegezve. Hihetetlenül figyelmes volt.”

A figyelmesség manapság alulértékelt tulajdonság, pedig Anikó történetét olvasva talán levonhatjuk tanulságként, hogy az emberi kapcsolatok kialakításának és megtartásának kulcsa lehet.

(Borítókép: Anikó és férje, Jenő. Fotó: Zakariás Anikó)