Krimit ír a helyszínelő rendőrnő

Az Anyahotel bűnügyi történetet, amely tele van erőszakkal és agresszív, durva kapcsolatokkal. Van benne férje által bántalmazott ügyvédnő, pedofíliát elszenvedő, önmagát önként prostitúcióba vető nő, anyós által gyakorolt lelki terrort elszenvedő feleség. A történet olvastán az az érzésünk, ilyet csak olyan ember írhat, aki napi szinten találkozik erőszakkal, akinek ez a mindennapi valósága. És tényleg.

Míg mások ezt csak elképzelni tudják, vagy más könyvekből, filmekből inspirálódnak, addig a szerző a munkája során nap mint nap találkozik ezekkel a helyzetekkel, amelyek az írás szempontjából egyfajta inspirációként is szolgálnak. Szerinte ezek sajnos nem ritkák, még csak nem is extrém esetek: nagyon sok a hasonlóan szélsőséges történet, élethelyzet. Ő tompítások nélkül, reálisan próbálja ábrázolni ezeket a jeleneteket, itt, a magyar valóságban. Ugyanakkor fontos számára, hogy ne ítélkezzen, hiszen minden történet más, és gyakran nehéz kilépni az adott szituációból, amely egyébként más szempontból a benne élő számára előnyökkel is jár. 

ott van például az egyébként harmóniában és jó kapcsolatban élő fiatal pár, akiket tönkretesz a zsaroló, manipuláló, elviselhetetlen anyós. És valljuk be, hány ilyet ismerünk.

De hogy jött az ötlet, hogy mindezt le is írja?

„Nagyon sok könyvet olvastam életemben, amelyekben bár jól elképzelték az adott szituációkat, helyzeteket, mégsem voltak igazán valódiak számomra. Meg akartam mutatni, milyen érzés ténylegesen látni, nem csak elképzelni a hideg valóságot. A Terézanyu-közösségben is, amelynek tagja vagyok, biztattak, hogy írjam meg a történeteket.”

Arra azért rákérdezek, megmutatta-e valakinek az elkészült szöveget az irodalmi szférából, vagy eleve lektűrnek szánta? „Két embernek mutattam meg, az egyik a nővérem, az ő javaslatára bizonyos részeket kicsit át is dolgoztam, a nagyon erőszakos dolgokon picit finomítottam, és egy másik kolléga is megnézte, az ő hatására pedig inkább a logikai elemeken változtattam. De ami effektív írói munkát én ebbe a könyvbe beletettem, az öt nap volt körülbelül.”

Ennek dacára szerinte az Anyahotelnek mindenképp van üzenete.

Eszter nagyon szegény sorból, vidékről származik, mindent önerőből ért el, a családja támogatásával. „Egy kicsit reményt is akarok adni azoknak a nőknek, akik úgy érzik, nincs kiút. S bár nagyon nehéz, az én példám mutatja, hogy minden helyzetből, ha nem is könnyen, de akarattal, összefogással, női szolidaritással ki lehet kerülni. A női közösségek ereje nagyon fontos, én magam is több ilyennek vagyok tagja, és ha tudok, segítek azoknak, akik ki akarnak kecmeregni egy nehéz helyzetből. Azért is fontosak ezek a civil közösségek, mert a szociális védőháló a való életben nem igazán létezik.”

„Azoknak az embereknek, akik később ilyenné válnak, vagy nagyon jó karizmájuk van, vagy pokolian megnyerő személyiségek, csak épp valamilyen súlyos személyiségzavarral küzdenek. Az elején tehát nem látszik semmi. Sokáig ezek az emberek, ezek a párok kifelé sem mutatnak semmit, sőt a közösségi médiában boldog, romantikus képeket posztolnak, azt persze, hogy mi zajlik a négy fal között, senki sem tudhatja. De ha a dolog már odáig jut, hogy egy nő megelégeli, és elhatározza, hogy kilép, azzal sem oldódik meg minden esetben a probléma, hiszen ilyenkor jön az, hogy a férfi megnehezítheti a válást, vagy azzal fenyegetőzik, hogy elviszi a gyerekeket. És ezt melyik nő vállalja be? Gyakran ezek a bántalmazó férfiak nem a perifériához tartoznak, hanem értelmiségiek, és az intellektusuk miatt el is tudják játszani ezt a játszmát.”

„Vagy az otthoni mintát viszik tovább, vagy pedig olyan magas pozícióban vannak, annyira meg kell felelniük, hogy nem tudják máshogy levezetni a feszültséget, mint otthon, a négy fal között. De nem lehet általánosítani ebben sem, nincsenek általános szabályok, minden történet egyedi.”

És persze van női bántalmazó is, náluk talán legtöbbször a féltékenység, a szerelemféltés a motiváció.

Mindenki saját maga tudja, meddig tűr vagy meddig viseli el a testi vagy lelki bántalmazást. De ha visszatérővé válik a dolog, meg kell próbálni megállítani a dolgot már az elején, el kell mondani, hogy ez nem jó, ez nem fér bele a kapcsolatba. Nagyon fontos tisztázni, hogy hol a határ. Ha viszont ismétlődik a bántalmazás, el kell kezdeni gondolkozni azon, hogyan tovább, hogy lehet kilépni ebből, új életet kezdeni. A lényeg az, hogy a bántalmazás ne váljon természetessé, az élet részévé. Lényeg, hogy szakadjunk ki abból, hogy elítéljük azokat, akik nem tudnak kilépni, mondván, ha gyenge, akkor megérdemli. Ehelyett próbáljunk meg segíteni neki.

A könyvben nő és férfi között nem igazán van partnerség, inkább egymás használása, kihasználása, felhasználása zajlik a legelemibb célokra. Erre így reagál a szerző: „A szereplők több emberből összegyúrt karakterek, nem egyértelműen jók vagy rosszak. Fontos mindig megérteni mindkét oldal motivációját. Nagyon sok álszent ember van, aki hamar ítélkezik. Senkit sem egy az egyben másoltam a való életből, viszont hozzám közel álló, általam jól ismert nőkből merítettem ihletet.”

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)