Konrád
5 °C
17 °C

Ecsettel sem ügyetlen Egressy Zoltán, a Portugál sikerszerzője

20210303- STA3214
2021.03.08. 14:48
Ha létezik Gesamtkunstwerk (copyright Richard Wagner), akkor kell lennie Gesamtkünstlernek is, merthogy Egressy Zoltán az, ahhoz nem is fér kétség. Valamikori újságíró kollégám az irodalom mindhárom szegmensében – líra, dráma, próza – maradandót alkotott, alkot még ma is, sőt, drámaíróként napjaink egyik legtöbbet játszott hazai óriása. Ezt eddig is tudtuk. No de hogy tehetséges fotós, az csak tavaly derült ki számunkra, de ezzel még nincs vége, mert az egyik belvárosi galériában Zoltán festményeivel is találkozhatunk. Hogy A távolban egy kék vetekedni fog-e a Portugál népszerűségével, az egyelőre még a jövő zenéje.

Kell-e valakinek Baranya aranya? Emlékszik még erre a címre?

Persze, harminc éve újságíróként leszálltam a komlói tárna mélyére riportot készíteni a megszűnőben lévő mecseki szénbányászatról. Félelmetes volt, de összességében jó élmény, még fényképpel is szerepeltem az újságban, védősisakban, fejlámpával, csupa szénpor volt az arcom. 

Nem hiányzik az újságírás?

Nem különösebben, pedig sok mindent szerettem benne. Különböző újságoknál dolgoztam, a Pesti Hírlaptól a Kurírig, a Pesti Riporttól a Cash Flow gazdasági magazinig, még televíziós szerkesztő is voltam, egy darabig párhuzamosan ment ez a szépirodalmi tevékenykedéssel. Főleg riportokat szerettem írni, rengeteg élményanyag gyűlt össze, extrém helyszíneken jártam, például metróalagútban az éjszaka közepén. Kíváncsi voltam, mi folyik olyankor ott. Óriási élet volt, ami nagyon meglepett. Ezekből születhettek volna akár novellák is, de újságcikknek írtam meg. Akkoriban egyébként még csak verseket írtam, ami a szépirodalmat illeti. 

Valahol evidenciaként említette, hogy minden író költőként kezdi...

Akik mindhárom műnemben alkotnak, azoknál általában ez szokott lenni a sorrend, hogy először verseket írnak, aztán jön a próza, és végül a színdarab. Nálam az utóbbi kettő megfordult. Illetve ez nem igaz teljesen, mert nyolcéves koromban írtam egy másfél oldalas regényt, jellemző a kozmikus dimenzióira, hogy Mekk mester csak mellékszereplő volt benne. 

Tudjuk, hogy a koronavírus megbénította a színházi életet – is –, de azért online formában működik a színjátszás. Jelenleg játszanak valahol Egressy-darabot?

Március 13-án lesz a Gordiusz című darabom ősbemutatója a Hatszín Teátrumban, a Zichy Szín-Műhely előadásában. A műfaja karanténkomédia, és természetesen csak online nézhető. Gubik Ági egy meglehetősen intenzív, a veszélyhelyzet miatt totális felhatalmazást kérő, és ezzel visszaélő feleséget játszik, László ÍG. Attila egy fanyar humorú, alapvetően konfliktuskerülő férjet, Fekete Linda pedig a takarítónőjüket. A darabot Léner András rendezi. Biztos hiányozni fognak a nézők, a színészek steril körülmények között játszanak majd 13-án, de most ez van, ennek is örülni kell. 

Szinte példátlan, hogy húsz évig játsszanak egy darabot, ahogy ez a Portugállal a Katona József Színházban történt. Gyakorlatilag az eredeti szereposztásban.

Vannak kortalan szereplők a Portugálban, Csuja Imre például ugyanolyan hiteles volt a bemutató után húsz évvel is kocsmárosként, de mondhatnék másokat is, viszont vannak olyan szerepek a darabban, amelyeknél azért nem mindegy, hány éves a színész. Egy-két szerepátvétel történt az évek során, de egyik sem életkori okokból, ez a szempont nem merült fel.  

És persze a darab is együtt „érett” a szereplőkkel. Van egy színdarabnak is életciklusa, mint egy terméknek?

Igen. Szerencsés esetben egyre feszesebb lesz, érik, mint a jó bor. A másik eshetőség az, hogy szétesik. Láttam mindkettőre példát. A katonás Portugál az előbbi kategóriába tartozik.

Ne kalandozzunk el az apropótól, amiért itt, a Petőfi Sándor utcai Magma galériában beszélgetünk. Hogyan és miért vett ecsetet a kezébe?

A magam szórakoztatására – két részletben. Harmincvalahány éve festettem néhány képet, aztán néhány hónapja megint készült egy adag. Jólesett csinálni, de ettől még nyilván nem tartom festőnek magamat.

Mint ahogy futballozik is, miközben nem labdarúgó...

Sajnos ez már múlt idő, és egyébként is más. Az Íróválogatottal Európa-bajnokok lettünk 2008-ban Bécsben, óriási élményként éltük meg a különféle tornákon, hogy piros-fehér-zöldben kifutunk a pályára, szól a Himnusz, Kukorelly csapatkapitány térfelet választ... Nagypályás foci lévén azonban egy idő után kellemetlenné kezdett válni, hogy ügyetlenebb, ámde fiatalabb ellenfelek két méteren ötöt vertek rám. A térdem is egyre többet fájt, úgyhogy visszavonultam. Egyébként nálunk tényleg írók játszottak, míg a svédek például bevetettek egy egyszer volt válogatott focistát. Azzal érveltek, hogy amikor aláírta a szerződéseit, írnia kellett, tehát tulajdonképpen ő is író...

Milyen egy íróválogatott? Olyan, mint az igazi?

Olyan, csak más színvonalon. És működnek a közhelyes nemzetkarakterológiák. Az olaszok egyszer egy-nullra vezettek ellenünk, nyomtunk nagyon, volt minden, kapufa, kihagyott tizenegyes, ők meg igazi olaszokként védekeztek, húzták az időt, fetrengtek, szimuláltak. Összecsúsztam az egyik védőjükkel, hozzá sem értem, a labdát rúgtam el, de ő torka szakadtából ordított. Lehajoltam, nem sérült-e meg, odasúgta, hogy semmi baja, aztán ordított tovább.

Elkalandoztunk a festészettől...

Szerintem nem baj, de azért szívesen beszélek róla. Vannak kedvenceim, itt van például az egyik harmincvalahány éves képem vászonnyomata.

Mi a címe?

A távolban egy kék. Jóval a megfestése után kapott címet. Őszintén szólva pár napja. Igazi „action painting” vonulat, a festő spontán mozdulatai vezetik az ecsetet...

Mégis komolyan veszi önmagát?

Nem, de azért próbálok kapcsolódási pontokat találni, mit is csináltam fiatalon. Teljesen ösztönös képek, nincsenek lekorlátozva, nagy szabadságot mutatnak. Attól még, hogy nem veszem komolyan magamat ez ügyben, annak azért örülök, ha másoknak tetszik, amit csinálok. Ezt az előbb említett képet például nagyon megszerette egy akkori osztálytársam, tizenhét évesek voltunk, neki is adtam, közben ő külföldre költözött, de megőrizte.

Tudta, hogy egyszer még sokat fog érni.

Nem hinném, hogy így lesz, de azért jólesik, hogy megtartotta. Van a galériában kép az új „korszakból” is, japán tematikájú, Testszín herceg és a Nagy hullám a címe. Ez már valamivel figuratívabb. 

És az a sötét tónusú kép?

Válaszút a címe. Régi. Úgy látszik, régen is állandó válaszutakhoz értem.

Elnézést az indiszkrét kérdésért: már sikerült eladni a nyomatokból? 

Megvásárolhatók, de én tulajdonképpen annak örülök leginkább, ha itt vannak, jó látni őket, ha bejövök a galériába.

Egressy Zoltán drámaíró

Van műterme is?

Műtermem?! A műterem nagyon erős túlzás lenne, egyfelől évtizedek telnek el festés nélkül, másfelől egyébként sincs szükségem rá. Amire van, az egy íróasztal.

Akkor térjünk át a színházra. A Gordiusz hogyan készült?

A Litera irodalmi portál felkérésére írtam, még tavaly. Amikoe úgy nézett ki, hogy megyünk kifelé a járványmizériából.  Akkor volt egy felolvasószínházas előadás belőle. Azt hittem, mire igazi színpadra kerül, az egész már csak egy rossz emlék lesz. Tévedtem, viszont legalább aktuális maradt a közeg.  A darab egy elromlott házasságról szól, de három szereplős, mert van benne egy takarítónő is. Az élet úgy hozta, hogy sokak által megélt, jól ismert probléma lett a kényszerű összezártság. Sok tragikus helyzetet teremthet, meg sok humorost is. A Gordiusz egy szerelmi sokszögtörténet.

Ön szerint a koronavírus-válság használ vagy árt a párkapcsolatoknak?

Párkapcsolata válogatja. Az biztos, hogy megnehezíti a fizikai elmenekülést egy csomó konfliktus elől, ami pedig sokszor tűnik jó, ám átmeneti megoldásnak. A problémák értelemszerűen felerősödnek, bár biztos van, akiket összehoz a bezártság. Az azért valószínű, hogy az anyagi mellett rengeteg mentális gondot okoz, vannak és lesznek rossz utóhatásai egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Ön hogyan dolgozza fel?

Nyomasztó a tudat, hogy nem nagyon lehet kimozdulni. Nem vagyok egy nagy utazó, de azt azért szeretem, ha a lehetőség fennáll. És hát nem látni a végét. Évenként átoltják majd az egész emberiséget? Miközben, bár ez magánügy, a tűnek sem vagyok nagy barátja. A magam részéről szívesen megvárnám, amíg kifejlesztenek egy tablettát. Szóval a szabadságomban érzem magam korlátozottnak, és nem nyugtatnak meg a tapasztalt összevisszaságok, szervezetlenségek, a kiszolgáltatottság sem.

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)