Pongrác
11 °C
27 °C

Kicsit beteg, de jó – új, saját blogot indít az Index

DSC 0867
2021.04.17. 10:30
A Tiny wasteland – apró senki földjét Csákvári Péter hívta életre. Az 1:87 méretarányú diorámák egy elképesztő világba repítenek. Az alkotó a jövő héttől – reflektálva a hazai közélet eseményeire – kifejezetten az Indexnek is készít apró életképeket. A blog indulása előtt ismerjük meg őt és különös művészetét.

Látványos, fura, vicces, lenyűgöző, kicsit beteg – ez mind elmondható az ön által kreált világról. Hogy keletkezett a Tiny Wasteland-univerzum?

A válaszért időben egy kicsit messzebbre kell menni. Nyolcadik év végén megkérdezték, mi akarok lenni. Épp éhes voltam, úgyhogy azt feleltem: szakács. Nagyjából ennyi tervem volt akkor még az életemmel. Szereztem is róla papírt, noha az iskolában nem tanultam meg főzni, csak piálni. Anyám nyomasztott is a suli alatt, hogy tanuljak rendesen, hogy aztán ne a sarki lacikonyhában süssem a rántott húst, hanem mondjuk óceánjárókon főzhessek a világ körül. Ezt aztán annyiszor hallgattam a lázadó és hedonista tinikorom alatt, hogy pár évvel később csak felküzdöttem magam egy óceánjáróra.

Hogy élte meg az imbolygó talajt a lába alatt?

Korábban a külföld számomra azt jelentette, hogy kimegyek Komárnóba ruszlit enni. Ezalatt nyaranta egy napot kell érteni, nekem ennyi jutott a külföldből. Úgyhogy Miamiban, egyedül, angoltudás nélkül felülni egy óceánjáróra, ami a fél világot bejárta hat hónap alatt, komoly kihívást jelentett.

Hogy érezte magát a hajón?

A vendéglátás idegenlégójához képest jól. Még elég fiatal voltam, hogy bírjam a strapát, majd az extrém helyszíneket látva akartam fotós lenni. A hajón keresett fizetésemből célzottan egy jó gépre tettem félre, és hazaérve meg is vettem az első fényképezőmet. Mire visszaindultam Miamiba, hogy megint felszálljak az óceánjáróra, már pontosan tudtam, hogy ételfotós akarok lenni, mert az ételeket sem akartam elengedni. Ez a kaland másfél évig tartott, utána elegem lett, szilárd földet akartam érezni a lábam alatt.

Hol kötött ki?

Skóciában, ahol dolgoztam és kirándulgattam is. A sorsdöntő esemény egy szigeten ért, ahol vettem néhány figurát egy vasútmodellboltban, majd hazafelé egy doboz áfonyát is. Az áfonya kiborult a táskámban a miniemberekkel együtt, ami elképesztően jól nézett ki. Ezután gondoltam egyet, felvittem a szereplőimet egy mohával borított sziklára a sziget tetején, és a világ leggiccsesebb naplementéjének háttal állva meglőttem az első Tiny Wasteland-fotómat.

Ezt követően, gondolom, nem volt megállás.

Nem, hiszen nagyon tetszett a végeredmény. Az ötlet onnan jött, hogy egyszer olvastam egy kishírt, miszerint a világ legjobban eladott stockfotója egy miniatűr figura, mellette egy kérdőjellel. A miniatűrökkel való játék megtetszett, de azonnal arra gondoltam, hogy ebbe sokkal több életet lehetne vinni. Ahogy lőttem a képeket, kiderült, hogy létezik ez a fajta fotózás, és ennek Tanaka Tasuya az úttörője, de ő is a sterilebb, tárgyközpontú stílust követi, így én merőben más irányba vittem a Tiny Wastelandet. Onnantól folyamatosan ilyen képekben gondolkodtam, miközben robotként főztem a méregdrága fine dining vacsorákat az angol elitnek.

Mikor jöttek az első sikerek?

Bepályáztam a második Tiny Wasteland-képet a Sony World Photography Awardsrara, ahol egy döglött légy vergődött egy pizzásdoboz tetején, és harmadik lettem. Ezután felfigyelt a képeimre a világsajtó, többek között a Daily Mail is, ami meg is vett egy komplett sorozatot, onnantól pedig nem volt megállás, jöttek a kiállítások, az első például a Fővám téri piacon a zöldséges pultok között.

Diorámákat állít ki, vagy az ezekről készült fényképeket?

Képeket, csak most kezdtem építeni maradandó setupokat. Néha hagyok is az utcán itt-ott, de egy óránál többet még nem élt meg egyik sem.

Úgy tudom, Kínában is volt egy kiállítása.

Az kalandos volt, egy nő rám írt Kínából, hogy küldjek képet, azt hittem, hülyéskedik, mondtam neki, hogy rendben, 700 000 Ft és egy repülőjegy az ára. Egyáltalán nem gondoltam, hogy el is küldi, de reggelre ott volt egy halom pénz a számlámon, így lett kiállításom a Pekingben rendezett Nemzetközi Miniatűr Fesztiválon. Egyébként Ázsiában van ennek komoly kultúrája, sőt, Indonéziában egyenesen népsport, ezt onnan tudom, hogy minden miniatűr fotós hashtag id-vel kezdődik, ami Indonéziára utal.

Meg lehet ebből élni?

Most, hogy a pandémia miatt kiesett egy csomó munkám, ami elvonta a figyelmet erről, azt hiszem, igen. Korábban 2-3 diorámát készítettem havonta, most több időm van, így elkezdtem vele komolyabban is foglalkozni, olyannyira, hogy vettem egy 3D nyomtatót, ami elhozta a teljes alkotói szabadságot.

Mit kell érteni teljes alkotói szabadságon?

Korábban abból főztem, ami a vasútmodellboltban kapható volt. Ha rendeltem egy figurát, egy-másfél év volt, mire megjött. A hobbinak nincs óriási piaca, ellenben elképesztően drága, nem véletlen, hogy a vasútmodellezés a gazdag német nyugdíjasok hobbija. Németországban gyártják a legjobb minőségű figurákat, majd azok elutaznak Mauritiusra, ahol rabokkal festetik ki őket. Korábban érdemes volt a folyamatot kivárni, mert a türelem jutalma, hogy arcot is kaptak az alakok, ettől jobban fotózható a jelenet. Egyébként nem mindig komplett embereket veszek, van, hogy csak testrészeket. Bármikor bekövetkezhet ugyanis detonáció a képeimen, mondjuk felrobban egy gránátalma, mert azok ugye, a nevükben is benne van: robbanhatnak.

Tehát akkor most jó, hogy van a 3D-s nyomtatója, vagy nem?

Jó, mert most már gyakorlatilag bármit elő tudok állítani, ha le van modellezve. Viszont pont ez a fene nagy szabadság lassít most le, mert nem egy létező figurában gondolkodom, hanem a végtelen lehetőségek tárházát veszem alapul, és a többől mindig nehezebb választani. A nyomtatás elég drága és macerás folyamat, úgyhogy nem lehet óránként kinyomni valamit csak úgy. Ha megvan a 3D modell, a gyantát, ami meglehetősen mérgező, betöltöm egy átlátszó tálra a nyomtatón, azon UV sugároz át, és UV hatására is szilárdul meg rétegenként, ha ez kész van, magam festem a figurákat. Alig várom, hogy egy Müller Cecíliát életre keltsek kis kaspóval, nyunyókával, amiben nyunyóka lehetne méretarányos tárgy.

Kell egy valós méretű tárgy a jelenetekbe?

Valós méretű tárgy + figura + interakció: ez a Tiny Wasteland szentháromsága.

Most min dolgozik?

Jelenleg egy heringkonzervbe építek egy koszos tavat mocsárral, ahol egy hullazsák elrejtésének lehetünk majd tanúi.

Bájos. Melyik a kedvenc saját munkája?

Szeretem a Luca már az uborkákkal alszik című életképemet, amit a Keresztapa ihletett, és egy tipikus leszámolást láttat. Egyik nap benéztem a hűtőbe, és egy uborkásüveggel szembesültem, ami nekem eleve egy koszos tó, a benne úszkáló borsszemekkel, a kaporral. Ebbe a közegbe helyeztem bele a leszámolást. Egy lány, hátrakötött kézzel, ragasztószalaggal a száján, a lábán egy borsszemmel merül alá ebbe az egészen sötét világba.

Miért szeretik az ilyesmit az emberek?

Ezen sokat gondolkodom. Ha a rajongásomat veszem alapul a miniatűr dolgok iránt, akkor azt tudom mondani, hogy azért, mert van valami kifinomult dolog ebben a világban. Aki elmélyül benne, az máris teremtett magának egy saját kis univerzumot, ami csupán nézőpont kérdése, hogy mekkora. Ugyanakkor nosztalgia is egy saját teremtett világ után, ahol a valós élet érdekes nézőpontokkal találkozhat, olyannal, ami az életben nem jönne csak úgy szembe. A makróobjektív lencséjén át pedig magunk is beléphetünk ebbe a világba. Ráadásul amikor kilépünk belőle, a való világ még hatalmasabbnak tűnik. Irgalmatlan szabadság ez.

(Borítókép: Csákvári Péter)