Zsófia, Szonja
9 °C
21 °C

Még több Adria a paradicsomban

IMG 4608
2021.04.18. 06:09
Győrfi András elsősorban festő, de ír, vélekedik, utazik, tanul, tanít. Izgága, túlmozgásos, hiperérzékeny művész. Ingerli a sületlenség, a gőg, nem hagyja szó és kép nélkül az esztelenséget.

Győrfi András több évtizedes festői pályafutása mellett termékeny betűvető. Eleinte egypercesekkkel szórakoztatta közönségét, majd nekilátott nagyobb lélegzetvételű novelláknak és krimikkel is jelentkezett.

A festőművész most megjelent könyve a – Több Adria – nyolc év termése, személyes napló, amely egyszerre zrikál és ösztönöz a továbbolvasásra. Pandémia ide vagy oda, én azonnal ott lennék az izzó téren, hűsölnék a habok között, vagy éppenséggel csak megmártóznék, elmerülnék a színes történetekben.

Győrfi kritikus író, izgatja, körbejárja, kutatja az általa vélt igazságot. Festményeiben és írásaiban újra és újra megpróbálkozik a hazugság szélmalmainak legyőzésével. Rovinjban töltött ezer napját memorizálja, hősei helyi izgalmas figurák, fellengzős vagy éppen elmélyülő átutazók, nyaraló turisták a világ minden tájáról, leleményes piaci kofák, halászok, vásott kölykök. A hvcs-nek (a helyi vagány csávónak) külön figyelmet és oldalakat szentel, és ott van vele Bibi ölebe, meg szerelme, aki árnyként követi és szövi szerelmük szálait vásznakba, a Több Adria meséibe.

A festőművész nem ad interjút, nem keresi a sajtót, saját kommunikációs csatornái és felületei vannak. S mivel sehol nem találtam egyetlen betűt sem arról, hogyan indult a pályája, hát megkérdeztem. Kötélnek állt.

Volt olyan pillanat, amikor festővé vált – előtte pedig, mondjuk, kubikolt, sittet hordott? 

Szoktam mondani, hogy én festőnek születtem, csak a világ úgy döntött, várjak ezzel pár évtizedet. Huszonhét éves koromig csak rajzoltam, illusztráltam, reklámgrafikával foglalkoztam, és csak álmaimban gondoltam a festészetre. Vagy talán még ott sem. Egy barátom noszogatására vettem meg az első eszközöket, azokkal indultam el ezen az úton. Igaz, rá egy hónapra egy pesti új galéria velem nyitott. Azt hiszem, ott értem révbe. De hogy pontos legyek: 1991. november 4-én nyitották meg első kiállításomat, stílszerűen a Képzővel szemben, ahova sosem kerültem be, bár nem is nagyon akartam. És az is sorsszerű, hogy egy akkor nagyon menő festő- és képzőművész helyett ugrottam be, aki valamiért nagyképűsködött és megsértődött. A képeit levetette a falakról, nekem pedig két napom volt összeszedni a kiállításra valót.

Építésznek tanultam, diplomáztam 1986-ban, és igen, egy napot kubikoltam is, igaz, főleg az árnyékban ülve, így az építtető kérte a barátaimat, hogy az a colos ne jöjjön többet, mert csak ábrándozik. Utána a KÖZTI-ben dolgoztam egy évet, a Mányi-műteremben, embereket és fákat kellett rajzolnom a látványtervekre. Azt látták, hogy ez nekem fekszik, de engem ez nem túlságosan elégített ki. Némi vargabetűvel grafikusnak és illusztrátornak álltam. Ennek oka, hogy matekból jó voltam, és az egyhavi építészfizum háromszorosát kaptam meg egyetlen könyv rajzainak elkészítésével – amivel egyetlen éjszaka alatt készen lettem. Viszonylag könnyen ki tudtam számolni, hogy némileg jobban megéri illusztrálni, mint egy hivatalban húzni a vonalakat. A szabadságról nem is beszélve.

Paradicsomok hogyan kerülnek a festményekre? Mindegyiken van. Miért? A Don Quijote ábrázolása honnan jön? És az igazságkeresés, a betűvetés? 

A paradicsomra három verzióm is van, és a hangulatom szabja meg, mikor melyiket kapom elő, ha rákérdeznek. Egész gyerekkoromban utáltam a paradicsomot, és amikor huszonévesen, egy forró nyáron paradicsomültetvényre kerültem, erős késztetést éreztem beleharapni valamelyikbe. Az íze mennyei volt! De Marci fiamnak is köszönhetem a paradicsomot. Egy szép kertben élünk, és ő kisfiúként lent hagyta a kertben a színes labdáit, és ezt én az ablakból látva konstatáltam, hogy mily festőiek. Így lettek először a színes golyók, majd azt giccsesnek tartva, képeimen vérvörös paradicsomok. Amúgy pedig: minden festő Don Quijote. Magányos, szélmalmok vágyakat kergető kódorgó, aki talán sosem jut révbe, mert hajtja valami előre, valami ismeretlen erő, talán az igazság, a becsület, a régi korok heroizmusa. 

Fiatalként sosem voltam jó fogalmazó, de talán a rengeteg könyv elolvasása indított el abba az irányba, hogy én is megpróbáljam. Ehhez már csak valakinek fel kellett találni a Facebookot, ahol az ilyen fűzfapoéták vagy írócskák is kipróbálhatják magukat.

Milyen volt Győrfi András gyerekként? 

Gyáva, anyuci szeme fénye, rajzaival kitűnő, álomvilágban élő, ábrándozó, várakat megmászó, indián-kuruc-hun gyerek, az a fajta, aki bocs, ha zavarok típus, és sosem rosszalkodó, szülők büszkesége. Apám Kaposvár emblematikus figurája volt, a Murci bácsi, londoni olimpikon, aki vízilabdaklubot hozott létre, felépített egy fedett uszodát, ami akkoriban az első vidékinek számított, beruházási vállalatot igazgatott, hetven emberrel. A kaposvári uszodában és focipályákon nőttem fel, amit dobni vagy rúgni lehetett, azt én eldobtam és elrúgtam, de ebben a családban csak vízilabdázni lehetett. Van három olimpiai arany, több ezüst és bronz. Nekem persze semmi. Én lusta voltam. 

Anyám a tanácson dolgozott, barátaik a városi nobilitásból kerültek ki, az akkori elitből, orvosok, ügyvédek, mérnökök. Ebben a közegben voltam gyerek, festőművész rajztanárral, aki látta bennem a tehetséget, amit ki is hozott belőlem: díjakat nyertem itthon és külföldön, Indiában például, de a rendszer az nem kedvezett annak, hogy én festő legyek. Apám okosan a biztos állás, az építészmérnökség felé terelt. 

Későn érő típus voltam, vagyok, plátói szerelmekkel, kicsit Beatricét kereső Dante-szerű ember, aki egyre inkább a művészeti létben bolyong, és persze el is veszik benne. De az építészeti diploma adott annyi talajt a lábam alá, hogy nem szálltam el, nem lett egy feketelyuk-kurzus az életemben, ami sok akkori fiatal sorsa lett. 

Az utazások pedig a legnagyobb és legmeghatározóbb etapok az életében.

A rendszerváltást követően kinyílt a világ, és már az első feleségemmel is sokat utaztunk, de igazán Angélával, aki a második és reményeim szerint az utolsó feleségem. Vele rátettünk egy lapáttal, és útjainkat összekötöttük művészi érvényesülésemmel is. Így jutottunk el Amerikába többször, Marokkóba, Törökországba, Kínába, és szinte valamennyi európai országba. 

Hogyan épült fel és lett ekkora rajongótábora? Mennyire játszik ebben közre közéleti szerepvállalása? Politikai színezetű posztjai nagyot mennek, ütköznek, volt, hogy törölnie is kellett a konfrontációk miatt.

Mint minden kezdő social mediát tanulgató művésznek, az első rajongói csoportom a baráti köröm volt. Ami, valljuk meg, véges. Hamar rájöttem, hogy ha ismertebb akarok lenni, akkor ezt bővíteni kell. Kihasználtam az adódó lehetőségeket: reklámoztam magam, aktív voltam és vagyok ezen a felületen, elkezdtem a gondolataimat leírni, ezekből születtek az első írások, recenziók a világról, a problémákról, a politikáról. Már fiatalon, a szocializmusban is érzékeny voltam a társadalmi problémákra, és ez az úgymond szabad korban is megmaradt. 

Rendszeresen jótékonykodom, erre tanítom követőimet is. A segítségadás és -nyújtás szellemi és materiális előnyeit ecsetelem és művelem. Megoldok dolgokat saját erőből, és nem várok másra, főleg nem az államra. Nem azért, mert az államnak ne lenne ez feladata, ó dehogynem, csak az államot vezetők mással vannak elfoglalva, és nem érnek rá esetleg elesett embereken segíteni, vagy mondjuk szellemi és kulturális értéket növelni. Ez úgy tűnik, a művész vagy a művészek feladata, és ebben talán jól is végzem a dolgom. Az embereknek zászlók, iránymutatók kellenek, olyanok, akikben bíznak, akikre felnéznek, akiknek az entellektüelje eljut hozzájuk és megérinti őket. Ezt teszem nap mint nap, néha persze elbizonytalanodva, megbántódva, sérülten és káromkodva. Millió bajom van belőle, mert a gyerekkori gyávaság, jó gyerekség, jaj, csak senkit ne bántsak meg típus azért még jócskán bennem él, és ez már nem is fog nagyon megváltozni.

Hol vagy hová tart most a festőművész? Mi lenne Győrfi András legfőbb vágya, díja?

Ki tudja… Ahogy egy leendő könyvem zárásaként írom: nekem már nem kell sok, csak üljünk a tengerparton, írom a könyveimet, festek néha egy képet, kortyolok egy pohár jó vörösbort és elnézem a feleségem fenekét. Kell ennél több egy festőnek? Nem hiszem. A díjakért tülekedőknek meg üzenem: nekem pont elég díj az a szeretet és megbecsülés, amit az emberektől kapok. Az legalább nem politika. Mert minden egyéb az. Sajnos. Győrfi András évtizedek óta nem pályázik állami támogatásra. Gerincből nem. Egyszerűen rávezették a történések, hogy mindig a csókosok kapnak díjat, ő csak egy civil. Hiába csikorgatja fogát, a tények makacs dolgok. Egy Győrfi nem pályázik, egy Győrfi megteremti magának a lehetőségeket. Ennyi.

(Borítókép: Győrfi András. Fotó: Datki Szabolcs / Index)