A nőgyűlölet kiapadhatatlan pénzforrás

Vaishnavi Sundar filmrendező egy konzervatív indiai család sarja: korlátok és erőszak között nőtt fel, már egészen kicsi korában belenevelték azt, hogy kevesebbet ér, mint egy férfi. Ez a neveltetésmód kislányként átformálta a világról alkotott képét, valamint a társadalomban betöltött szerepét. Az igazságtalan és egyenlőtlen bánásmód benne is kialakította azt az érzést, hogy talán fiúként be tudna illeszkedni abba az életformába, amit nőként nem tudott gyakorolni. Felnőtt fejjel sem érzi úgy, hogy pozitív irányban változott volna körülötte a világ. Harmincnégy évesen már kendőzetlenül látja, felismeri és megérti az őt ért atrocitásokat. 

Művészetszerető lányként nőtt fel, de a filmezés nem a nehéz sors eredménye. Ennek ellenére szerette volna megosztani a világgal azt, ami élve elemészti őt (vagyis a női sors nehézségeit). Indiában kevesen nézik a filmet, valóságos ellentábor alakult ki körülötte.

Nagyon mérges voltam, hiszen annyi dühítő kommentet olvastam a filmemmel kapcsolatban, én azonban rájöttem, ha semleges filmet csinálok, az a legrosszabb, hiszen nem fog megmozgatni senkit sem. Transzellenes és radikális feministának tituláltak, és kérdőre vontak, hogy férfiakról (transz nőkről) vajon miért nem beszélek... Én nő vagyok, csak a nők nevében nyilatkozom. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy férfiakról csináljon hasonló filmet...

– nyilatkozta az Indexnek a rendezőnő. 

A négyrészes sorozat négy témakört dolgoz fel, ezeket mutatja be röviden a cikkünk is. A rendezőnő, valamint a riportalanyok mindegyik diskurzus (továbbá alfejezet) mellé felsorakoztatnak pro és kontra érveket. A sorozat több tucat szakembert, orvost, újságírót, politikust és transznemű embert szólaltat meg a legkülönbözőbb kérdésekben.

A néző autentikus, sokszor elfogultnak tűnő, ám szakértők által alátámasztott válaszokat kap egy olyan ideológia keretén belül, ahol a mai napig nem született megegyezés, és egy darabig még biztos nem is fog. 

Nőnek lenni egy nőgyűlölő világban

Mivel a nőket a világ számos országában a mai napig másodrangú emberként kezelik, az elmaradottabb vidékeken sokkal magasabb azoknak a nőknek a száma, akik a tranzicionálásba menekülnek, remélve, hogy transz férfiként kevesebb atrocitás éri majd őket, mint nőként. Az erőszak elleni végeláthatatlan szélmalomharcot a kulturális, sokszor bizonyos vallásokhoz kötött értékrendek (is) megnehezítik. 

Ha egy lányt zaklatnak, bántalmaznak vagy megerőszakolnak, általában őt hibáztatják, mondván, biztos maga kereste a bajt. A szülőkben fel sem merül, hogy a fiúgyermeket kellene úgy nevelni, hogy ne tulajdonként tekintsen a nőkre. A kislányokban égő bizonyítási vágy (vagyis hogy érnek annyit, mint a fiúk) teljesen elvágja a gyermekkorhoz kötő köldökzsinórt, a felelősségtudat pedig felemészti ezeket a fiatalon – kiskorúként – házasságba, gyermeknevelésbe, háztartásvezetésbe kényszerülő nőket. 

A testképzavar nem új keletű jelenség, kamaszként a legtöbb tinédzser undorral fordul a saját teste felé. Igen ám, csakhogy a lányok esetében ez az arány kiemelkedően magas, napjainkban pedig – az egyre erősödő genderideológia fényében – a szimpla szociális nyomásként is aposztrofálható jelenségre egyből rányomják a diszfória bélyeget. A „szakértők” azt szajkózzák, hogy a test utálata valójában a transzneműség jele, és a kellemetlen érzésért a női test a hibás.

A nem szót felváltották a gender és a nemi identitás kifejezések, ami azért probléma, mert felmerül a kérdés: mit is jelent valójában az, hogy nem? Szimplán férfiasságot/nőiességet? Vagy a férfi- és női nemhez kapcsolódó, kulturálisan meghatározott normákat és szerepeket? És mi az a nemi identitás? A nemi identitás szószólóiként ismert klinikák szerint az egyén belső érzete önmagáról és arról, hogyan illeszkedik bele a hagyományos nemi szerepkörbe... 

A diszfóriát eleinte transzszexualizmusnak hívták, később nemi identitászavarnak. A nemváltást célzó orvosi beavatkozások úttörője Harry Benjamin volt, aki azt állította, hogy a „rossz testbe születés” egy sajátos betegség, amelynek biológiai okai vannak, és pszichológiai módszerekkel nem kezelhető. Ennek ellenére a mai napig nem bizonyított, hogy biológiai oka lenne annak, ha valaki nem érzi magát „otthon” a testében.

A közösségi médiának köszönhetően a legtöbb kiskorú ki van téve a genderideológiának, illetve annak a veszélynek, hogy ismeretlen felhasználók fals irányba befolyásolják a gondolkodásukat. A cancel culture – az érzelmi alapú, erőszakos igazságszolgáltatás – és a woke culture – saját felvilágosultságodnak öntelt hangsúlyozása – egy szempillantás alatt elítéli azokat a szülőket, akik esetleg megkérdőjelezik a gyermekük álláspontját, érzéseit, vagy nem támogatják a csemetét a hajmeresztő tervében. A transzlobbi kapcsán szinte csak arról hallani, hogy a nemváltoztatás mennyire csodálatos dolog, már-már az egyetlen megoldás annak érdekében, hogy a diszfóriától (is) szenvedő ember kiteljesedjen. 

Az orvos/pszichiáter hajlandó néhány kezelés után zöld jelzést adni a páciensnek a nemváltásra, szinte senki nem kérdőjelezi meg a fiatalok transzneműségét és a további kezelések menetét. A gyógyszeres terápia, valamint a műtéti beavatkozás árnyoldalairól azonban vajmi keveset hallani, holott a gyermekkorban elkezdett hormonkezelés vagy egy elfuserált műtét számos transznemű életét teszi tönkre. Ahelyett tehát, hogy a társadalom a nőkhöz való hozzáállásán változtatna, a nőket változtatja meg, hogy azok jobban illeszkedjenek a patriarchális társadalomba.

Medikalizáció

Pubertásgátlókkal azért veszélyes beavatkozni a transznemű kiskorúak hormonműködésébe, mert a készítményt nem erre a célra fejlesztették ki, hanem a túl korán beinduló pubertás kezelésére (kisebb gyermekeknél is csak nagyon rövid ideig alkalmazható). A szerek annyira erősek, hogy a szexuális bűncselekményt elkövető férfiak kémiai kasztrálására is használják, és ott is csak a legelfajzottabb bűnözőknél, tekintve a súlyos mellékhatásokat. 

A hangulatváltakozás a kamaszoknál teljesen normális, hiszen a felnőtté válás rögös útján sokrétű testi és lelki fejlődésen mennek át. A 10-11 éves korban hormonblokkolóval kezelt gyerekek nem mennek keresztül ezeken a természetes változásokon. Mivel azonban az emberi jogi szervezetek szerint a transz gyermekeknek jogukban áll a saját életüket élni, illetve minden egyes transz ember története és útja egyedi, senki máséval sem összemérhető, így máris kényessé válik az ügy. 

Annak ellenére, hogy számos transznemű fiatal lesz öngyilkos, a média azt sulykolja az emberekbe, hogy minden egyes transz embert a halál torkából kell visszahúzni, holott ez nem igaz. Az érintettek maguk is hajlamosak elhinni, hogy az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Mégis, több transznemű lesz öngyilkos a tranzíció után, mint a nemváltás előtt, ami szintén elgondolkodtató, és ezt a nézetet erősíti.

A születéskori nemi besorolás egy filmben szereplő szülész-nőgyógyász szerint nagyon pontatlan fogalom, hiszen semmiféle besorolás nem történik, csupán egy anatómiai tényt állapítanak meg, miután a csecsemő világra jött. A besorolás az interszex embereknél lehet releváns, hiszen az a kisfiú, aki úgynevezett mikropénisszel jön világra, az orvosok szerint pedig sosem lenne belőle „igazi” férfi, nos, az ő esetében kerülhet sor orvosi beavatkozásra – a pénisz és a herék eltávolítására –, majd sebészetileg kialakítanak egy „neovaginát” (a kisfiúnak született gyereket pedig lányként nevelik tovább). 

Tranzíció és megbánás

Kétféle fogalmat különböztet meg a szakirodalom: dezisztálás (visszalépés) és detranzíció (visszaváltás, visszaváltozás). Az első esetben az illető eláll a fizikai tranzíció ötletétől, és korábban is „csak” társadalmi értelemben élt transzneműként. A másik esetben már transz emberek térnek vissza a születéskori nemükhöz, hiába vannak túl már számos kezelésen, és változott meg a testük is. A filmben mindkét kategóriát képviselő emberek megszólalnak, és megosztják a tapasztalataikat. 

Sok transznemű ember nem éli át azt a bizonyos nemi eufóriát, amit a médiában hallani. Ezek az emberek úgy érzik, a nemváltoztatás nem oldotta meg az lelki problémáikat, a társadalomban betöltött szerepüket, a testképzavarukat és a többi. Mivel a tranzíció után csekély számú mintán végeznek kutatásokat, túlnyomónak tűnik a sikeres átalakulások aránya, ám nagyobb kontextusban a transz emberek egy nem elhanyagolható része megbánja a gyógyszeres vagy sebészeti beavatkozást. Az információhiány hatalmas marketingerő a műtétek reklámozásában, ami óriási bevételi forrás a szakklinikáknak és a transzpárti szervezeteknek, kevésbé az érintett, igen gyakran pert vesztő károsultaknak...

Legyen a jövő genderkritikus!

Az LMBTQ-mozgalom (különösen a transzmozgalom) hatalmas vízválasztó a politikában. A szervezetek nagyon hatékonyan érvelnek valami mellett, ám az érvelés nem tényeken, hanem egy hitrendszeren alapul. A kérdéskör hihetetlen sebességgel töri át a politika kapuit, a támogatók pedig szinte gondolkodás nélküli elfogadják a felmerülő javaslatokat. Téves azt hinni, hogy ezzel a liberális politikai szellemiséget képviselik, hiszen az ügy ennél sokkal összetettebb: a villámgyors, sokszor át nem gondolt fejlemények számtalan ember testét és lelkét teszik tönkre. 

A politikusokat egyetlen dolog érdekli: az ügy választói szavazatokban mérhető haszna – mondja a korábban munkáspárti Lord Lewis Moonie, akinek a magatartását előzőleg megkérdőjelezték, sőt vizsgálatnak is vetették alá, miután a politikus elvállalta, hogy a parlamentben egy nőjogi tanácskozáson ő legyen a házigazda. A férfi a botrány után lemondott. (Londonban többször előfordult, hogy magukat nőnek valló férfiak indultak nőügyi pozíciókért, és hatalmas támogatást kaptak a magukat elfogadónak valló közösségek körében.)

Előrejelzések szerint a nemváltoztatást célzó műtétek globális piaci értéke 2026-ra meghaladja a másfél milliárd dollárt. Az adatok is mutatják, hogy óriási iparágról van szó, ami már-már azt az üzenetet közvetíti, hogy a nők kezébe adnak egy fegyvert, amely lehetővé teszi, hogy kilépjenek a testükből annak érdekében, hogy férfiként jobban érvényesülhessenek. Az indiai kormány nemrég ingyenessé tette az úgynevezett nemi megerősítő műtéteket az ország összes állami kórházában, miután elfogadták a transztörvényt (amelyben teljesen összekeveredett a társadalmi nemi identitás és a biológiai nem fogalma). 

(Borítókép: Női erőszak ellen tüntetők 2020 október 5-én, New Delhiben, Indiában. Fotó: Sajjad HUSSAIN / AFP)