Mit jelent a szivárványszobor?

Rég generált köztéri szobor ekkora polémiát, mint Szalay Péter IX. kerületi szivárványszobra Budapesten, a Prizma, nemcsak a szimbólumok vélt vagy valós üzeneteire oly fogékony közéletben, de művészettörténeti berkekben is. Tulajdonképp örülhetnénk, hisz mi sem mutatja jobban, mennyire fontos a járókelőnek, az ott lakónak és ott nem lakónak, hogy mit tolnak az arcába, hogy mi mellett megy el.

Mindenekelőtt ismerjük meg az alkotót, Szalay Pétert. A közember valószínűleg ez idáig nem hallott róla. A negyvenéves, Pécsen élő alkotó számos egyéni, illetve csoportos kiállítást tudhat magáénak. Aki felmegy a művészt pályakezdése óta képviselő acb Galéria honlapjára, az alábbi művekkel találkozhat: sokszögű, csöppet sem gömb alakú focilabda, sarló vasból, kígyószerű nyakkendőszobor, önmaga meztelen testére kokárdát tűző fiú. Érdekes, furcsa, sajátos szempontokat felvető művek.

A feketék, a romák vagy a homoszexuálisok mellett áll ki?

A szivárványszobornak nevezett Prizma a ferencvárosi önkormányzat public art pályázatára született, egy méter magas, talapzaton álló, szivárványszínű nőalak, melyet hőre lágyuló műanyagdarabokból, 3D-technológiával nyomtattak ki. Az amerikai Szabadság-szobor parafrázisa, csak nem a lángot tartja jobb kezében, hanem saját öklét a magasba.

A Prizma nevet viselő alkotásból három példány készült – általában nyomtatott szobrok esetében ez a gyakorlat –, és eleve csak átmeneti időszakra tervezték felállítani a IX. kerületi Ferenc térre. (Egyesek szerint nem is nevezhető szobornak, csak public art alkotásnak, de mi most megengedjük magunknak a magyar nyelv leegyszerűsítő kreativitását.) A szobor tág asszociációs teret állít fel, egyszerre értelmezhető a Black Lives Matter mozgalom melletti kiállásként (a szoboralak bal kezében egy könyvet tart, melynek borítójára ez van írva), szivárványszínei miatt pedig tekinthető a számos problémás társadalmi kérdésbe ütköző LMBTQ társadalmi csoport melletti kiállásnak (feltehetően ezért csapta ki a biztosítékot a szélsőjobbnál), ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szivárvány a Bibliában Isten és ember egységének, szövetségének szimbóluma.

És éppen ebben találjuk ma a legnagyobb ellentmondást: a szivárvány mai korszellem szerinti megjelenési formája a sokszínűséget hirdeti, holott eredetileg éppen az egységet jelképezte. Szalay számított a reakciókra és a ledöntésre, arra azonban nem, hogy ezt még a felállítás előtt bejelentik.

Miért zúzták be, ha semmi közünk hozzá?

Rényi András művészettörténész a szoborról szóló FB-eseményen elmondta, tulajdonképpen nekünk, magyar befogadóknak semmi közünk hozzá, hisz nálunk se gyarmatosítás nem volt, se fekete kisebbségünk nincs, noha ahelyett a romakérdést ide lehet venni, ezért olyan, mintha a művész kifejezetten a jobboldalnak alkotta volna művét.

A Prizma Rényi szerint ironikusan is értelmezhető, először is azért, mert mindössze egy méter magas, tehát emlékműnek nagyon pici, nem egy valódi szobor, ráadásul bevonja valami furcsa gyöngyházas fény, ezáltal olyan, mintha porcelánból volna. (És olyan, mintha sávokból állna, de valójában nem sávokból áll.) Mintha ez a porcelánszobor azért lett volna iderakva, hogy az arra kihegyezetteket megszólítsa, az arra járókat provokálja. Ez is a public art célja, a közönség reakciójának kiprovokálása. Rényi szerint a szobordöntés hagyománya része az alkotásnak, ennek eklatáns példája a Sztálin-szobor ledöntése '56. október 23-án, itt azonban semmi forradalmi nem történt, az egész csak arra volt jó, hogy nevetségessé tegye Bayer Zsoltot (aki előre bejelentette, hogy ledöntik) és a Mi Hazánk Mozgalmat, valamint állásfoglalásra késztesse az utcán járókat. Szalay munkája arra emlékeztet, hogy legyünk eszünknél, amikor a szimbólumokra apellálunk.

Csepeli György szociálpszichológus egyetért Rényivel, szerinte a szobor azért zseniális, mert a két fontos fogalmi kategóriát, a fajt és a nemet diskurzusba hozza, és mindkettő tömegeket mozgat. A rossz lelkiismeretű nyugati fehéröntudatnak szembe kell nézni a gyarmatosítással, a szobor egyesíti a nyugat két nagy identitáspolitikai krízisét, a nemit és a fajit, és azon, hogy ezt a szélsőjobb nem érti, nem kell csodálkozni.

Pados Gábor műgyűjtő, a Szalay Pétert pályakezdésétől képviselő acb Galéria tulajdonosa és vezetője, aki magángyűjtőként a Prizmát meg is vásárolta Írókéz nevű gyűjteménye számára (a leöntött és bezúzott verziót), úgy gondolja, magáról a műről nem lenne ildomos nyilatkoznia, hisz nyilvánvaló az érintettsége, viszont azt furcsának és példa nélkülinek tartja, hogy egy másik, hasonló korú kortárs művész (mert erre is volt példa) azért ad interjút egy lapnak, hogy a műről és a művész tettéről a negatív véleményét elmondja, különösen egy olyan szobor esetében, melyet leöntöttek festékkel, majd bezúztak.

Példátlan az is, ez persze pozitív, hogy a szoborról megjelenő nemzetközi cikkek miatt is (The Guardian, ArtReview, Euronews) összesen több mint húszmillióan kattintották a témát, ezáltal Szalay mint magyar művész jelentős tényező lett a nemzetközi képzőművészeti világban, amihez nyilván a szobor körüli politikai-közéleti polémia is hozzájárult. Mindez jó lesz arra, hogy húsz év múlva, amikor valaki tájékozódni szeretne a korszak magyar képzőművészeti tendenciáról és eseményeiről, bőven lesz hozzá kiindulópontja.

Szerinte viszont alig esik szó viszont egy másik óriási dologról, arról, hogy Ágnes Dénes (magyarul Dénes Ágnes) magyar származású, hatvan éve New Yorkban élő képzőművész, a land art, a környezettudatos művészet (ökoart) úttörője és kiemelkedő művelője a Covidra és a klímaválságra reflektáló, The Future is Fragile, Handle With Care feliratú zászlója felkerült a világ egyik legikonikusabb múzeuma, a Tate Britain Múzeum tetejére, ami szintén óriási képzőművészeti siker. Igaz, azt még nem vették le, és nem is öntötték le festékkel.

(Borítókép: Szalay Péter)