Erik, Alexandra
8 °C
18 °C

Szilágyi János magánügyekről telefonál nyilvánosan, és unja Fialát

STA6471
2021.05.01. 06:00
Nyolcvanöt évesen ül ismét mikrofon és kamera elé. Nem tudja, mi lesz, de várja, hogy azt mondja: halló, és újra itt legyen. Akkor is őszinte, ha őt kérdezik, és már nem nőzik a stúdióban.

Hosszú és szakmailag sikeresnek mondható élete során megfordult az újságírás összes bugyrában. Rádiózott, tévézett, nyomtatott lapokba írt. Maga sem gondolta, hogy ő még mindig a mikrofon előtt ül, amikor a tévé és a papírra nyomott sajtó már egyre kevesebb embert érdekel. Ehhez az is kellett, hogy a fiatalok újra feltalálják a rádiós beszélgetéseket. Most podcastnek hívják, és – bár tévét nem néznek – ha a podcasthez kép is társul, az érdekes.

A 85 éves riporterrel, műsorvezetővel, újságíróval a 168.hu még épülőfélben lévő stúdiójában találkoztunk, ahol legendás műsora, a Halló, itt vagyok! online feltámadása előtt vállalt egy beszélgetést.

Amikor megkérdeztem, hogy van így, a visszatérés előtt, azt felelte, jól, és mindig is rádiósként érezte magát igazán jól a szakmában.

„Ülsz egy mikrofon előtt, teljesen egyedül vagy, és te lehetsz te. A tévében nem vakarhatom meg a hasam, ha be vannak kapcsolva a kamerák, a rádióban meg azt csinálok, amit akarok.”

Elárulta, hogy az elképesztően sikeres Halló, itt vagyok! című műsora szerkesztett produkció volt, pedig még a kollégái közül is sokan hitték, hogy élőben megy. Előre felvették a beszélgetéseket, kihagyták, amit nem találtak érdekesnek, és ami túl hosszú volt, abból kivágták a felesleget.

Nem azért ment felvételről, mert attól féltem, hogy valaki élőben küld el a fenébe, hanem azért, hogy ne legyen uncsi

– tette hozzá.

A Halló, újra itt vagyok! című kísérlet is a betelefonáló hallgatókkal létrejövő „szilágyis” interakciókra épül a 168.hu online felületén. Ezúttal tényleg élőben, ráadásul kamera előtt. Vakarás nincs. Az első adás előtt leginkább azért aggódott, hogy telefonál-e valaki. Ezzel kapcsolatban részben igaza lett, mert legalább negyedórát vártak az első telefonálóra. Utána ment minden, mint a karikacsapás.

Nem könnyítette meg saját dolgát, hiszen erősen leszűkítette a lehetséges beszélgetések témáját. A három T helyett nála két P van – pandémiáról és politikáról nem beszél. Több, p-vel kezdődő szó nem került tiltólistára.

Vakcinákról beszélgessek, vagy arról, hogy ilyen az Orbán, meg olyan a Gyurcsány? Nem. Macskákról szeretnék beszélgetni, meg arról, hogy valakit elhagyott a szeretője. Kizárólag magánügyekre válaszolok.

Amikor kérem, hogy fejtse ki, mit tesz, ha valaki felhívja azzal, hogy elhagyta a szerelme, és magával vitte a macskát is, kapásból sorolja a lehetőségeket. Megkérdezi például a telefonálótól, milyen volt a macska, szerelmes-e még a hűtlenbe, ki volt a hibás, és miért nem tart inkább kutyát. A többi adja magát.

Azt ígéri, hogy bárki hívja, arra odafigyel, érdeklődéssel hallgatja meg történetét. Tanácsot nem ad, de gátlás nélkül közli saját gondolatait. Ma is úgy gondolja, hogy műsora egykori sikerének alapvető oka az őszinteség volt. Sosem érdekelte, mi illik, azt mondta, ami kikívánkozott belőle.

A beszélgetés ezen pontján egy jókora káromkodás kívánkozott ki belőle, mert akkor tudta meg, hogy a műsor nem hatkor, hanem hétkor kezdődik, és az interjú miatt hívták be korábban. Nem haragudott igazán, de felhívta a feleségét, hogy csak egy óra múlva indul az adás.

Arra a kérdésre, hogy milyen betelefonálókra számít, azt mondta, fogalma sincs. Nagyot változott a világ. Majd kiderül. Mivel rögtön ezek után beismerte, hogy rádiót csak kocsiban hallgat, tévé helyett streamingcsatornákon nézi a filmeket, és túl sokat lóg a neten, kiderült, hogy ő bizony nem hívná magát.

Sváby Andrást azért megnézi, de ő a barátja, Fiala János műsorába is belehallgat időnként, bár – tette hozzá:

Kicsit már unom a Fialát. Régen csapkodta a telefont, ma már nem csinálja. Felhívja az önkormányzati polgármestereket meg az L. Simont, ami engem nem érdekel. Úgyhogy már őt se nagyon.

Amikor ő készít interjút, azt kedveli, ha beszélgetőtársa sem beszél mellé. Ha ő is azt mondja, amit gondol, és nem azt, amit szeretné, hogy gondoljanak róla.

Ha nem ilyen a partnere, akkor váratlan dolgok történhetnek. Felidézett egy példát is. Komlós János, a Mikroszkóp Színpad alapítója, a hetvenes évek rádiókabaréiban tündöklő sztárkonferanszié volt a vendége egy élő televíziós beszélgetésben. Az állami humoristáról már akkor is rebesgették, hogy élete komorabb szakaszában az Államvédelmi Hatóság tisztjeként, később mint kémelhárító szakember is tevékenykedett. Ennélfogva az még belefért, amikor előzetesen kikötötte, hogy a múltjáról és a magánéletéről nem eshet szó.

A beszélgetés során azonban kiderült, hogy leginkább azokra a kérdésekre válaszol, amiket magának tesz fel. Szilágyi egy darabig próbálkozott, aztán negyedórával a műsor vége előtt megunta, és közölte, hogy nincs több kérdése. Amikor másnap bement a munkahelyére, fogalma sem volt, mire számítson. Legnagyobb meglepetésére mindenki, aki szembejött vele, őszintén gratulált.

Ezek után úgy döntöttem, jobb, ha én is őszinte leszek, és nem kérdezem a vaszektómiáról, mert az nem érdekel, viszont bevallottam, hogy fogalmam sincs, miért dobták ki pályája elején a Magyar Rádióból. Pletykákat hallottam, de kíváncsi voltam a valódi történetre.

Habozás nélkül rávágta, hogy nőügy miatt. Egy miskolci munka során, amikor kollégájával nem kaptak szobát a város egyetlen szállodájában, megengedték nekik, hogy a helyi rádióban aludjanak. Úgy esett, hogy találtak a városban hölgytársaságot, és a miskolci stúdióban folytatták az estét, négyesben.

Az a hölgy, akinek kollégája udvarolt, később hazament, de a másik ott töltötte az éjszakát. Reggel korán megérkezett egy helyi munkaerő, hogy ki, arra már nem emlékszik, de kínos pillanatokat éltek át. Mire visszaértek Pestre, már ki is volt rúgva. Így utólag nem bánja, mert nagyon kellett igyekeznie, hogy visszadolgozza magát. „Külsőként csak jó anyaggal kopogtathatsz. Ha ócskát viszel, azt nem adják le, és egy fillért se keresel.” Sikerült, másfél év múlva státusszal kínálták.

Arra is kíváncsi voltam, hogy került gyerekként Gaudiopolisba. Az Örömvárost Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapította, aki 1944-ben zsidó gyerekeket mentett, a háború után pedig az árva, sérült fiatalokat gyűjtötte össze. Róla készült Radványi Géza 1948-ban bemutatott filmje, a Valahol Európában. A lelkész a nyolcszáz, védelme alatt álló gyerek számára 1945 őszén létrehozta a Gyermekköztársaságot. Saját törvénykönyvvel, demokráciával, okos szabadsággal. Nem sokáig működött, Rákosi 1950-ben bezáratta. Ide járt Szilágyi is, pedig éltek a szülei.

„Nem emlékszem, miért, talán volt valami zűr apám és anyám között, de beadtak. Ez akkor egy jó hírű oktatási intézménynek számított. Talán másfél évet töltöttem ott, nagyon jól éreztem magam. Újságot írtunk, remek pedagógusaink voltak. Emlékszem például egy Rákosi nevű magyartanárra. Hihetetlenül jól bánt a gyerekekkel. Szabadságban éltünk.

Azt is ott tanultam meg, hogy ha valakivel találkozom, aki sérült, mondjuk, hiányzik az egyik keze, biztos megkérdezem tőle, hogy vesztette el. Az iskola tele volt a háború nyomait viselő gyerekkel. Akinek egy kézfeje se maradt, mert felrobbant mellette egy akna, a két csonkkal fogta meg a pingpongütőt, és játszottuk a meccseket. Emlékszem egy srácra, akinek térdtől amputálták az egyik lábát. Megkérdeztem tőle, hogy szokott-e viszketni a talpa. Azt felelte, nem azt érzi, hogy viszket, de gyakran bizsereg valami ott, ahol már nincs semmi.”

– Ez jó kérdés volt – tért vissza a jelenbe Szilágyi. – Úgy értem, a Gaudiopolis. Elindított bennem valamit. – Ekkor megjött a technikus, próbálgatni kezdték, hogy szól majd a betelefonálók hangja, és menni kellett a sminkbe is. Húsz perc múlva indult az első adás.

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)