Szervác, Imola
12 °C
16 °C

Orbánné mindannyiunkat túlél, és szerelmes Viktorba

437884557 f97ab6ef3af745af75509b132cf7f8d3 o
2021.05.04. 20:17 Módosítva: 2021.05.05. 12:34
A 125 éves Vígszínház Örkény István legendás Macskajátékával emlékezett Sulyok Máriára és Bulla Elmára. A televíziós közvetítésben még maga Örkény is megszólalt.

Sulyok Mária, Bulla Elma, Greguss Zoltán és Halász Judit 1977-ben a Pesti Színház színpadán. Fekete-fehér televíziós közvetítés. Az előadás, melyről azt mondják, Sulyok Mária legnagyobb alakítása. Rendező az ifjú Székely Gábor, neki köszönhetjük voltaképpen, az ő Tóték-rendezésének, hogy a filmforgatókönyvből és kisregényből dráma született.

Egy előadás, mely akkor is hozzátesz Macskajáték-élményeinkhez, ha már megvan az Örkény Színházé vagy a Mácsai Pál rendezte Veszprémi Színházé. Egy előadás, melyben a szerepek tökéletesen lettek kiosztva. A méltóságteljes, mindig comme il faut, még a tolószékben is összeszedett és kifogástalan toalettű idősebb nővér, Giza, Bulla Elma, aki a legnagyobb jómódban él vezérigazgató fiával, s annak családjával Németországban. Kiszolgálószemélyzettel, Schwesterrel és Frauleinnal. Aki soha nem veszíti el a fejét, mindig viselkedik, mindig józan. Aki előbb gazdag férjével, majd gazdag fiával megcsinálta, amit meg akart.

És Orbánné, aki itt ragadt a ′70-es évek Budapestjén, a Csatárka utcában, ahol hazudni kell a postán, lármázni Mistótnéval a tejcsarnokban, ahol nem lehet taxit kapni, ahol társbérletben lakik az adjunktus úr és az Akadémia hivatalos négynyelvű tolmácsa, ahol a fogorvosi rendelő is társbérletben van, és egy szőttes választja el a másik lakástól. És itt van Orbánné, aki 61 múlt vagy 65 lesz, aszerint, honnan nézzük, és halálosan szerelmes. 

Halálosan szerelmes immáron több mint negyven éve Csermlényi Viktorba, a hústoronyszerű, izzadó, vén öreg csepűrágóba, valahai világhírű operaénekesbe, akinek ma légszomja van, kapkodja a levegőt, és csütörtökönként Orbán Béláné Erzsikénél zabálja magát halálra.

Fröcsögve-szürcsölve, mégis kéjesen teszi magáévá a tyúkhúslevest, külön a zöldséggel, a csirkemájjal és a zúzával, hogy aztán lefojtsa egy tepsi rétessel vagy ötven darab fánkkal. Ha épp vendéglátója le nem húzza az egészet a vécén szerelmi bánatában.

Örkény szenzációs alkotásában, mely egyszerre a testvéri kapcsolatok, a női sors, a szerelem, a barátság, a családi múlt és egy szerelmi háromszög drámája, az egész élet benne van. Benne van az, miként születik újjá az ember egy kapcsolatban, legyen az barátság vagy szerelem, a rajongásmagja végül is mindkettőnek ugyanaz, miként lesz értelme újra mindennek, a presszóba járásnak, a tejcsarnoki veszekedésnek, a gonddal megválasztott ruháknak, ha egy új arc tükrében fürdethetjük meg személyiségünket, ha érdeklődnek irántunk, és végre kérdéseket tesznek fel.

Miként múlik el egy csapásra a bokadagadás, miként kerül tűsarkú a fűzős cipő vagy a papucs helyébe, miként kerül ki a társbérlő adjunktusné szekrényéből a türkiz selyemruha csak azért, mert annak a szebb napokat is látott csepűrágónak fellépése van egy pesterzsébeti kultúrházban. És miként múlik el az élet értelme is egy csapásra az árulással, megcsalatással és végzetes kiábrándulással, s miként veszi át a helyét az üresség, a kilátástalanság, és miként veszítjük el önmagunkat is a mérhetetlen fájdalomban.

A dráma voltaképp a paulai heuréka!-élménnyel kezdődik, egy hatvanas öregasszony Budapesten, akinek új barátnője lesz, egy barátnő, aki fess a mogyorószín kosztümjében, aki ad magára, festi a haját, akinek senkiével össze nem téveszthető aurája van. Akinek a bűvöletébe kerül a magát hosszú ideje szürkének, az életét unalmasnak találó Orbánné, és újjászületik a barátság által. Annyira, hogy nem veszi észre, az egész arra megy ki, hogy lenyúlják a pasiját. S amilyen a férfi, ez az anyjával élő, lihegő pernahajder, persze lenyúlható.

De a szerelem persze mindig vak. 

Úgy feküdt ott, mint egy nagyobb méretű hússzállítmány, én mégis úgy láttam, mint egy görög istent

– mondja Orbánné, amikor már mind a legjobb barátnője, mind a szerelme megcsalta, s a kettős árulás fájdalmát már alig bírja elhordozni magában. És mégis, az élet végén, öregségének veszteségekkel teli maradékában azt mondja Gizának: „Ha újjászületnék, másodszor is mindent ugyanúgy csinálnék. Így volt szép.”

Ez az örkényi esszencia, mert hiába a közép-kelet-európai sors, hiába a csalódás, élni így kell, ahogy Orbánné teszi, izgatottan, kuszán, szenvedélyesen botladozva, és ezt Giza is belátja az előkelő Garmisch-Partenkirchenből előkelő toalettjével és előkelő státuszával, amikor Orbánné lánya, Ilus hozzá fordul ijedtében megőrülőfélben lévő anyja miatt.

 „Én anyádat mindig magam fölött állónak éreztem. Mert mindig vállalta a kockázatot. Ő mindig vállalta a maga igényeit. Én is féltem őt, de ugyanennyire irigylem is. Egész életemben fél életet éltem. Sajnos én sose követtem el hibákat, életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.” – foglalja össze a maga életének tragédiáját. 

Orbánné mindannyiunkat túlél – mondta Sulyok Mária a szerep kapcsán. 

Örkény, aki ott 1977-ben, az előadás szünetében az ifjú Székely Gábor rendező társaságában megszólal, pedig azt mondja: 

Ez a világ legbanálisabb története: két ember szereti egymást, és akkor jön egy harmadik, és elkezdődik a baj. Ez a darab csak abban különbözik a sok ezer elődjétől, hogy nem fiatalokról, hanem öregekről szól, és ezáltal minden, ami elhangzik, átszíneződik. Ezért lett a tragédiából tragikomédia.

Örkény darabját Nyugat-Európában is játszották, kérdés, mennyire érezték, mennyire tették magukévá.

Ahogy a földrajzi távolságok nőnek, úgy a mi mondanivalónk teljessége is elfátyolosodik. Minél messzebbre mentem, annál kevesebb szűrődött át abból a tartalomból, amiért én az egészet írtam, megteremtettem, amit mi félszavakból is megértünk, de ami idegen nyelvre áttéve, más égövek alatt nem hangzik úgy, mint idehaza

– mondja Örkény az előadás szünetében készült interjúban.

A két nővér úgy hasonlít egymásra, mint egy fénykép a negatívjára. Egymásnak pólusai, fordítottjai. Giza mindig meg tudta óvni az erkölcsi méltóságát, a tisztaságát, a lelki egyensúlyát. Ő a jólét magányában él. A húga, Orbánné az a fajta ember, akinek egy élet kevés. Ő az élet teljességét akarja magának kiharcolni, és nem válogat az eszközökben. Komédiázik, hazudik, ha dühbe jön, odavág egy gorombaságot, az élete egyetlen szakadatlan harc, rendetlenség, kuszaság, mert neki, hogy azt az igényét, amit az élettől követel, megkapja, mindennél fontosabb. Ő egy hős, tragikus hős, bár tejcsarnoki méretekben. És az az élet, amit mi itt élünk most, kicsit Orbánné élete a maga rendetlenségében, bizonytalanságában és mégis örökös és soha el nem fáradó harcában.

Örkény úgy ismeri a női lelket, mintha maga is nő volna. Mert csak egy szenvedélyes nő tudja kimondani ezeket a szavakat, amiket Orbánné a dráma végén keserűen összefoglal: „Viktor egy vén hólyag. Csak nem képzeled, hogy két ilyen senkiért, akihez már régóta semmi közöm, akár egy rossz percet is szerzek majd magamnak?” Igaznak tűnik minden szava.

És akinek lázálmában ez a hólyag a temetésén a koporsója után ugrana, ha a gyászoló tömeg nem fogná vissza.

A Vígszínház ingyenes, egy hétig tartó emlékező előadás-sorozatában nemcsak Sulyok Mária színháztörténeti jelentőségű Orbánnéja, Bulla Elma Gizája és Simor Erzsi Paulája látható, de az ifjú Halász Judit is kifejezetten remekel a szerencsétlen sorsú, jóravaló szomszédnő, a férje által szilveszter éjszakáján utcára tett asszony, Egérke szerepében.

Mindannyiuk közül azonban egyiküknek van csak teljes élete, a tragikus sorsú vagy inkább tragikus végű Orbánnénak, aki így összegzi Csermlényi Viktor iránti olthatatlan szerelmét:

Nekem a semminél is kevesebbet jelentett, a semminél is.

Majd beveszi a megfelelő tablettákat.

De nem hal meg, hiszen itt, Kelet-Európában semmi sem sikerülhet, hanem arra ébred, hogy lázálmában megérkezett tolószékbe kényszerült nővére, Giza, aztán átnyávog Egérke is a szomszédból, macskát és egeret játszanak, nyávognak és visszanyávognak egymásnak, s annyira egymásba fonódnak játékukban és önfeledt nevetésükben, hogy Giza, aki nem szokott ilyen fékeveszett nevetésekhez, egyszer csak elsötétülő tekintettel megszólal: „Becsináltam.” És itt ér össze a három nő története. Egy úri, de unalmas, egy nyomorult kisemmizett és egy bátor, de elbukott élet.

(Borítókép:  Sulyok Mária és Bulla Elma az 1977-es Pesti Színház-féle Macskajátékból. Fotó: Vígszínház Archívum)