Domonkos, Dominika
17 °C
28 °C

Hozott szalonnával menti a menthetőt az Örkény Színház

DMOHA201803123016
2021.06.14. 07:06

A büfészínész gúnyos, pejoratív kifejezés a színházi szakmában, a nagyhangú, harsány művészre mondják, aki kiválóan karikíroz mindenkit a büfében, ám a színpadon meghal, megfullad és eltűnik jelentéktelenségében – mondja Mácsai Pál, az Örkény Közeli – Hozott szalonnával című, a színházról szóló, SZFE-hallgatók által készített dokumentumfilmben, bevezetve a társulat minden tagját megszólaltató, egyszer játszott streamingelőadást, a Színészbüfét, amely így kissé kifordítottan reflektál a jelenségre. Ahol ugyanis van büfészínész, ott színészbüfé is van, bár bizton kimondhatjuk, az Örkényben büfészínész nincs. (Kívülről legalábbis olybá tűnik.)

Bár a mintegy ötvenperces kisfilm, amely egy őszinte-szomorú, mégsem letargikus dokumentumfilm arról, miként vészelte át az Örkény és az ő példájukon keresztül a színházi szakma a pandémiás időszakot, azt sugallja, legtöbbjük már annak is örült volna, ha ez alatt az idő alatt afféle büfészínész lehetett volna, mert az otthon ülésnél, a kovász- és festőtanfolyamoknál, a közönség nélküli játéknál, az egy év színház nélküli létnél még az is sokkal jobb lett volna. Mert nem csak Gálffi László mondja megtörten azt, hogy

„nem gondoltam volna, hogy ennyire kiszolgáltatott szakmánk van”,

vagy Hámori Gabriella könnyezi el magát meghatódva, hogy mennyire tud hiányozni a színházi lét, de a közvetlenül a pandémia előtt bemutatkozó, pályakezdő Borsi-Balogh Máté egyenesen állítja, ő bizony abbahagyná a pályát, ha az innentől arról szólna, hogy három zöld pont előtt kell játszania. Für Anikó is arról beszél, milyen ambivalens ez az egész, az ember csak egy kamerának játszik, se függöny, se közönség, se senki, és közben ez mégis színház.

Vagy legalábbis annak talmi mása.

A Hozott szalonnával Örkény egyik leghíresebb egypercesére, a filmben is elhangzó Budapest című novellára utal, arra az apokalipszisre, amikor Budapestet egerek lepik el, megállnak a villamosok és kialszik a villany, és az utolsó Traviata-előadásban megszólaló utolsó hegedű utolsó húrján pendülő hang Budapest végszava. De hirtelen előkerül egy hirdetés a semmiből: Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné. Az Örkény színészei is a pandémia felégette várost, a színház nélküli időszakot próbálták menteni, ki-ki otthonról hozott szalonnával, hol streammel, hol a Vers csak neked programmal, végül aztán felépített streamstúdióval.

Ami nemcsak a világ legdrágább, de a világ legmulatságosabb „intézménye” is egyben, mert másképp kell benne játszani, beszélni, világosítani, képet és hangot felvenni, ahogy Polgár Csaba mondja, itt nem kell ellökni a hangot a tizenötödik sorig, Tenki Réka pedig azt, hogy még életében nem izzadt annyit, mint a hat piros lámpával. 

Ráadásul megszokhatatlan, hogy amikor elmondja a poént, normál esetben kétszázötvenen röhögnek rajta, a streamelt előadáson meg nem röhög senki.

Arról nem szólva, de ezt már Mácsai mondja, hogy akik értenek hozzá, a digitalizáció szakemberi nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a színészek, angol rövidítéseket használnak motyogva, nem könnyű rákapcsolódni a gondolkodásukra.

Mindenkitől elhangzik egy-egy fájó vagy keserédes gondolat, a két ifjú barát, Patkós Márton és Dóra Béla azon is versenghetnének, kinek volt több Covid-tesztje, Csuja Imre se szeretett a piros foltoknak játszani, és azt mondja, annyira idegőrlő, hogy nincs közönség, hogy az ember belegatyázik a szövegbe, Bíró Krisztának egy pandémia is sok volt, de a családot is vegyes érzésekkel élte meg a társulat. Tenki Réka reggeltől estig a konyhában robotolt, mert valaki mindig éhes volt, Pogány Juditnak soha nem volt meg az otthon levés érzete, Nagy Zsolt viszont végre nem az apa nevű bácsit játszotta, hanem valódi kapcsolata alakult a családdal. A Vers csak neked pedig sokat jelentett a társulatnak, megható, ahogy Polgár Csaba olvassa az Eszméletet egy nyugdíjas asszonynak, vagy ahogy Dóra Béla magyarázza egy kedves hölgy megrendelőnek, hogy ő nem a Polgár Csaba.

Ahogy vallanak a színészek, megértjük, mennyire szenvedtek, mennyire igyekeztek az élethiányt pótolni, ki ezzel, ki azzal, de ez valójában egyiküknek se sikerült: hiányoztak egymásnak, hiányzott a nagy család, a játék, a társulat, és ahogy egybehangzóan mondja mindenki, az, amikor kikacsint a közönségre a kulisszák mögül, vagy hallja a nézőtéri morajt. Majd érzi az együtt lélegzést, a reakciót, a nevetést, a felszisszenést, még csak nem is a tapsot, hanem az együttlétet, az itt és most egyszeri, megismételhetetlen gyönyörét. Mert ahogy a film végén Tenki Réka mondja, a színházat nem lehet megkerülni. Se verssel, se telefonhívással, se streaminggel, se semmi mással. Színházra szükség van.

(Borítókép: Mácsai Pál és Für Anikó A hattyú című darabjának fotós próbáján a budapesti Örkény Színházban 2018. március 23-án. Fotó: Mohai Balázs / MTI)