Koronavírus adatok

2021. dec. 08.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Mária
-6 °C
4 °C

Arató László: A törvény szövegében és tartalmában is kirekesztő és primitív

DSC 2671
2021.06.16. 18:57
Interjú a Magyartanárok Egyesületének elnökével a pedofilellenesnek mondott, de melegellenessé tett törvényről.

Magyartanárként, illetve a Magyartanárok Egyesületének elnökeként miként értékeli a most elfogadott pedofilellenes törvényt, amelynek az oktatásra is jelentős hatása van, hiszen felveti azt a kérdést, miként lehet tanítani, egyáltalán lehet-e a jövőben homoerotikus tartalmú műveket tárgyalni  az iskolában.

Nagyon károsnak találom, de nemcsak a magyartanárokra, hanem úgy általában az iskolai oktatásra nézve. Először is a megfogalmazása nagyon primitív, ugyanis a törvényben szereplő „népszerűsítés” tendenciózusan választott hamis fogalom, hiszen azzal, hogy Rimbaud és Verlaine barátságát, homoerotikus viszonyát vagy Shakespeare szonettjeinek címzettjét megemlítjük a magyarórán, egyáltalán nem népszerűsítjük a homoszexualitást. Az elhallgatás és a népszerűsítés között ezernyi lépés van, a krimik sem népszerűsítik a gyilkosságot, ahogy a szegénységről szóló művek sem a szegénységet.

A másik súlyos probléma az, hogy a törvény összekapcsolja a pedofíliát a homoszexualitással, illetve a születési nemtől eltérő nemi identitás választásával, noha a három jelenség távolról sem azonosítható egymással. A törvénykiegészítés tehát indokolatlan, indulatkeltő és roppant káros is, mert azokon nem segít, akik amúgy is küzdenek önmaguk elfogadásával és elfogadtatásával, akik viszont nem küzdenek a problémával, azok egyáltalán nem ezektől a művektől fognak megváltozni, hiszen a homoszexualitás nem szociálisan felvett magatartásforma. Igaz ugyan, hogy a serdülőkori szexualitás még képlékeny, de senki nem attól fog az eredeti orinetációjától eltérni, mert megtanítjuk neki Szapphó Aphroditéhez címzett versét.

Szapphóval kezdődne azon szerzők sora, akiket az új törvény értelmében nem lehet „népszerűsíteni”. És Shakespeare-en, Kölcseyn keresztül elmegy egészen Nádasdy Ádámig. Lehet-e őket tanítani a jövőben?

Vannak szerzők, akiknél a homoszexualitásuk vagy az ilyen témájú alkotásaik nem feltétlenül kell hogy tárgyát képezzék az oktatásnak. Kölcsey életműve például megáll a Szemere Pál iránt érzett plátói érzelmek nélkül is, ráadásul a vele való levelezése vagy a hozzá írott versei nem az életműnek az iskolai anyagban szereplő darabjai. Nála tehát nem muszáj kitérni erre, nem sérül a róla alkotott képünk ennek tudása nélkül.

Viszont Szapphó leszbikus irányultsága az életmű része, nála nem lehet ezt a tényt elhallgatni, ráadásul leszbikus szavunkat is az ő leszboszi származásának köszönhetjük. Vagy itt van Anakreón Engem a szerelem… című verse, itt is egyértelmű, hogy az idős ember vonzódása egy olyan fiatal – leszboszi – nőre irányul, aki nem az ő szerelmét viszonozza, hanem egy fiatal társnőjének dobja a labdát, ami egyértelműen azt jelzi, hogy saját neméhez vonzódik. Ezekben az esetekben ezt a vonzódást nem lehet eltitkolni és nem lehet ezeket a költőket nem tanítani. Hiszen Szapphó az európai (szerelmi) líra kezdete.

Mit gondol, a magyartanárok e szerzők tanításakor visszafogják magukat a jövőben?

Mivel a törvény népszerűsítést ír, és mint fent említettem, semmiféle népszerűsítésről nincs szó, tehát elméletileg nem kéne semminek változnia, sajnos a jogszabály mégis veszélyes terepet nyit meg. Biztos vagyok benne, hogy lesznek tanárok, akik öncenzúrát gyakorolnak, de ennél nagyobb baj az oktatáspolitika cenzúrája, és az is lehetséges, hogy ez sem marad el. De hangsúlyozom, nem csak a magyartanárokról és a történelemtanárokról van szó (hiszen ezzel az erővel akkor Periklész tanításával is probléma lenne), ám ez a kérdéskör túlmutat az egyes tantárgyakon.

Nekem több homoszexuális tanítványom volt, és elmondhatom, mennyire szenvedtek, milyen sokáig vártak a coming outtal. Nagyon tehetséges, szociálisan érzékeny, példamutató viselkedésű diákokról van szó. Ha az ő önelfogadásukat tovább nehezítjük, az össztársadalmi méretekben is káros. Ez a törvény nem a destigmatizációt és a dekriminalizációt segíti, épp ellenkezőleg, tovább nehezíti az érintett diákok, majd felnőttek életét. Pedig sokkal jobban járna a társadalom a másság elfogadásának segítésével, mint az elfogadás akadályozásával, hiszen így a melegséggel gyakran együtt járó tapasztalatok és érzések – mint a kirekesztés és a bűntudat – csak erősödnek az érintettekben, és ez senkinek sem érdeke.

Ez nem Amerika, hogy szinte divat a homoszexualitás előtérbe állítása a filmekben, sorozatokban, nálunk ezt még mindig a hallgatás sűrű fala veszi körül. Ráadásul ezeket a műveket már ifjúkorban, tizennégy éves kor után tanítjuk, nem arról van szó, hogy kisgyerekeknek „népszerűsítik” a homoszexualitást rajzfilmekben vagy nekik szóló művekben. Thomas Mannt már gimnazista fogja olvasni, a Halál Velencében című mű pedig nemhogy nem népszerűsíti a homoszexualitást, de épp Aschenbach tipródását, szenvedését helyezi a központba, aki a végén meg is semmisül. Tehát ahogyan az életben, a kisebbségben levés és azon belül a homoszexualitás az érintettek számára egyáltalán nem pozitívan megélt élmény, hanem rengeteg szorongással jár. És ez a törvény csak növelheti a szorongásukat. Egy nemzet, egy társadalom, egy kormányzat nem teheti meg, hogy származása vagy nemi orientációja miatt kirekeszt bárkit is, hogy növeli az össztársadalmi szorongásszintet, hogy nem az emberi emancipációt, hanem az emancipáció visszavételét segíti elő.

Mi a helyzet a kortárs irodalommal?

Az alapvető baj az, hogy a kortárs vagy akár csak az elmúlt ötven évben született műveknek nagyon kevés teret biztosít a – mélyen korszerűtlen – NAT. Ehhez képest csak járulékos veszteség, ha effajta alkotások még szabadon választott olvasmányként sem kerülhetnének elő a témájuk miatt, mint Nádas Péter nagyregényei, Nádasdy Ádám versei vagy Szvoren Edina novellái.

(Borítókép: Arató László 2017. december 6-án. Fotó: Bődey János / Index)