Lehel
17 °C
27 °C

Halott keresztanyjáról, Amy Winehouse-ról forgatott filmet

GettyImages-171918371
2021.07.20. 15:00
Pénteken lesz tíz éve, hogy meghalt Amy Winehouse, hatszoros Grammy-díjas brit énekesnő. Az évforduló alkalmából ismét dokumentumfilm készült róla, méghozzá szeretett keresztlánya jóvoltából. Akivel alkalmunk volt interjút készíteni.

A huszonöt éves énekes-zeneszerző Dionne Bromfield nem akármilyen gyermekkort tudhat maga mögött: a fiatal zenész keresztanyja korunk egyik legnagyszerűbb, legeredetibb énekesnője, Amy Winehouse volt. A brit lány még kamasz volt, amikor elvesztette imádott rajongóját és mentorát, és egy teljes évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét képes legyen beszélni Amyről. 

Az énekesnő halálának tizedik évfordulóján, július 23-án az MTV-n debütáló dokumentumfilm, az Amy Winehouse & Me: Dionne’s Story című történet kapcsán az Index lehetőséget kapott rá, hogy kerekasztal-beszélgetésen kérdezze Bromfieldet a világhírű énekesnőhöz, illetve Amy emlékéhez fűződő kapcsolatáról. 

A dokumentumfilm-készítés különös folyamat, a film befejeztével az alkotó gyakran más megvilágításba helyezi a történteket. Ön tapasztalt hasonlót?

Az Amyvel történteket egy tizenhárom éves lány szemével néztem végig. Most huszonöt éves vagyok, visszatekintve rengeteg dolgot átértékeltem, például sokkal többre tartom a kapcsolatunkat. Nem arról van szó, hogy akkoriban ne értékeltem volna a kapcsolatunkat, csupán nem méltányoltam Amy minden cselekedetét. Sokkal inkább értékelem most a vicceit, mint amikor azokat megéltük, hiszen akkoriban még nem tudtam, hogy többé nem lesz alkalmunk együtt nevetni. Rengeteget néztük a Kaliforniába jöttem (The Fresh Prince of Bel-Air) című sorozatot, bár gyerekként még nem is értettem a poénokat. Ma már én is jókat mulatok a műsoron, és mindig eszembe jut, hogy mennyire tetszene Amynek.

Miért döntött úgy, hogy személyes hangvételű filmet készít világhírű, legendává lett keresztanyjáról?

Az elmúlt egy évben sokat gondolkoztam azon, hogy megszólalok, de nem tudtam, mikor jön el ennek az ideje. Tíz év azonban olyan messzi távlat, hogy most kezdtem el újra érezni Amy jelenlétét az életemben. Andy Mundy-Castle, a film gyártásvezetője keresett fel egy másik projekttel kapcsolatban, de azt nem éreztem magaménak. Ezután elmondtam neki, hogy én mit szeretnék, végül megszületett ez a dokumentumfilm.

A sajtóanyagból kiderült, hogy a filmet amolyan terápiaként élte meg. Megkönnyebbült? 

Nem akartam, hogy az emberek tudják, mit érzek, ezért Amy halála után sokáig csöndben maradtam. A sebezhetőséget és szomorúságot gyengeségként éltem meg, ezért elfojtottam az érzéseimet. Az, hogy végre beszélek Amyről, és tisztelgek előtte, levette rólam a terhet. A filmben beszélek róla, hogy három nappal a halála előtt – amikor utoljára láttam őt – megköszöntem neki mindazt, amit értem tesz. Korábban soha nem mondtam neki hasonlót, mert azt gondoltam, hogy úgyis érzi a hálámat. Ő persze viccesen lehurrogott, mondván, hogy tudja, mennyire nagyra értékelem a segítségét. Képtelen lennék abban a tudatban élni, hogy nem köszöntem meg neki a támogatást, amíg köztünk volt. Azóta mindig azt mondom, hogy bárkit lássak is utoljára, remélem, hogy így búcsúzom el az illetőtől.

Mi volt a legnehezebb dolog a film készítésekor?

Újraélni azokat a pillanatokat, amelyeket nem szeretne az ember újraélni – visszaemlékezni a napra, amikor Amy meghalt. Ismét találkoztam azzal a férfival, aki 2011-ben szembesített a tragédiával. Tíz év után először beszéltünk Amy halálának napjáról. Aztán persze idővel a boldog emlékek is keserédessé válnak, hiszen bár szeretném visszakapni őket, tudom, hogy Amy többé nem tér vissza. 

Hogyan emlékszik vissza a közösen töltött időre?

Csodás emlékeim vannak Amyről, mégis az apró pillanatok a legkedvesebbek. Ilyen emlék például, amikor egyik este London központjában sétáltunk. Akkoriban lehetetlen volt kilépni az utcára anélkül, hogy a paparazzók ne vették volna őt üldözőbe. Aznap este mégis miénk volt a város.

Mi az, amit jó lenne, ha a közönség is tudna Amyről?

Szerintem kevesen ismerték a kedves, gondoskodó és anyáskodó oldalát, ami mindig is jellemző volt rá. Főleg velem volt ilyen, hiszen én sokkal fiatalabb voltam, mint a közvetlen környezetében lévők. De a barátai felett is anyáskodott. A basszusgitárosa, Dale Davis szemüveges volt, és – amikor a hangszerére pillantott – mindig leesett a szemüvege. Amy felajánlotta, hogy kifizet neki egy lézeres szemműtétet. Szóval a filmmel az volt a célom, hogy megmutassam, mennyire nagylelkű és szerethető ember volt.

Terjedt olyan álhír Amyről, aminek nincs valóságalapja?

Az emberek azt hitték róla, hogy mogorva, holott csak őszinte és szókimondó volt, és talán éppen ezért hagyott ekkora nyomot a zeneiparban is. Minden volt, csak goromba nem: tisztelte az ismerősei szüleit, babusgatta az időseket, vagy éppen nénikémnek szólította a baráti rokonokat.

Hogyan jellemezné Amyt?

Roppant szellemes volt, akivel rengeteget lehetett nevetni. Sokan nem tudják, de szakácsnak sem volt utolsó. Olyan volt, mint egy zsidó anyuka, aki állandóan csak főzni akart a szeretteire. Folyton húsgombócot csinált, csak éppen soha nem fejezte be a főzést. 

Páratlan előadó volt, mégis felmerül a kérdés: szakmailag tartott valamitől?

Soha nem kérdeztem erről, de tudom, hogy a dalait tekintve nagyon magabiztos volt. Tudta, hogy remek művész. Tisztában volt tehetségével. Mivel fiatal voltam, ilyen témákról nem beszélgettünk, és azt is kétlem, hogy Amy bármikor terhelni akart volna engem az aggodalmaival.

Zeneileg milyen hatással volt önre Amy?

Kilencévesen az anyukámmal kezdtem el old school zenét hallgatni, aztán később Amy is észrevette, hogy van érzékem hozzá. Gitárórákra küldött, házi feladatokat adott, szövegeket tanított, vagy mondta, hogy Marvin Gaye stílusában énekeljek el egy dalt. Mindig azzal jött, hogy nekem elnézik majd, ha nem akarok valamit, hiszen fiatal vagyok. Amy roppant őszinte ember volt, számára a dalszöveg volt a legfontosabb, nekem is azt tanácsolta, hogy minél többet írjak. Ha pedig az aktuális generáció legjobb énekesnője ad neked tanácsot, azt megfogadod... Nélküle ma nem tartanék ott, ahol tartok.

És a magánéletben?

Támogatta a tanulmányaimat, színitanodába küldött, megbeszéltem vele a szerelmi bánataimat, sokat pletykálkodtunk, állandóan kisminkelt, és a hajamat fésülgette – olyan voltam neki, mint egy Barbie baba, nekem meg ő volt olyan, mint egy második anyuka. 

Nehéz kilépni Amy árnyékából, önálló énekesként megállnia a helyét? 

Gyereksztárként éppen az ellenkezőjét éreztem, de ma már sokkal inkább a magam ura vagyok, hiszen tisztán látom a dolgokat és az Amyhez fűződő kapcsolatomat. Soha nem éreztem még magam ilyen jól a bőrömben.

Melyik a kedvenc Amy Winehouse-dala?

A Frank albumról a Mr. Magic, a Back to Black albumról a Tears Dry on Their Own, a posztumusz lemezről pedig a Half Time

Volt, hogy zeneileg nem egyezett az ízlésük?

Az első lemezem csupa motown feldolgozást tartalmazott. Az egyik a The Marvelettes Please Mr. Postman című slágere volt. Mondtam neki, hogy ezt a dalt szeretném énekelni, de Amy utálta. „Nem érdekel, hogy nem szereted, meg fogom csinálni” – mondtam, ő meg továbbra is kitartott amellett, hogy nem hangzik jól tőlem a dal. Korábban senki nem kérdőjelezte meg a tehetségemet, ezért kicsit meg is sértődtem, de ma már tudom, hogy igaza volt. Más dolog szeretni egy dalt, és más jól előadni. 

Terveztek közös dalt írni? Többször felléptek együtt, de csak feldolgozásokat adtak elő.

Sokat zenéltünk együtt, ő zongorázott – nem túl jól –, én meg énekeltem, de lemezre felénekelt duetten nem gondolkoztunk. Duetteznénk, ha ma is élne? Nem tudom, Amy mindenesetre azt akarta, hogy a saját utamat járjam. Természetesen imádtam vele fellépni, amikor élő adásban énekeltem, ő vokálozott nekem.

Tavaly, kilenc év kényszerpihenő után tért vissza a zenéléshez. Amy elvesztésével hagyta abba az éneklést?

Amy halála is szerepet játszott a döntésemben, és persze az is, hogy tapasztaltam a szakma negatív oldalát. Emellett azonban fel akartam nőni. Koraérett gyerek voltam, csupa felnőttel körbevéve, és úgy éreztem, hogy sok, a kortársaimat érintő dologból kimaradtam. Ez a szünet kellett ahhoz, hogy ismét beleszeressek az éneklésbe, és rájöjjek, még mindig ebben vagyok a legjobb. 

(Borítókép: Dionne Bromfield. Fotó: Franziska Krug / Getty Images Hungary)