Tekla
7 °C
19 °C

Hetvenöt éves az Oscar-díjas Rófusz Ferenc

DMOHA20110310016
2021.08.19. 16:45
Rófusz Ferenc néha nem is érti, hova tűnik az idő. A világhírű rajzfilmrendező augusztus 19-én ünnepli hetvenötödik születésnapját, és idén negyven éve vehette volna át az Amerikai Filmakadémia díját A légy című animációjáért – ha történetesen nem egy elvtárs ült volna a helyén a díjátadón. Megmozdította Az utolsó vacsorát, most pedig Bosch Gyönyörök kertjéből készít tízperces animációt.

A műfaj legfényesebb díját elnyerő magyar rendezővel a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon sikerült beszélgetnünk. Az esemény létezése az ötvenedik születésnapját ünneplő Kecskeméti Filmstúdió vezetőjének, Mikulás Ferencnek köszönhető. Évfordulókban gazdag tehát Rófusz Ferenc számára a 2021. esztendő, ráadásul épp tíz éve készült el élete második háttéranimációs technikával készült filmje, a Ticket. A tízperces film a szülőcsatornától a sírgödörig kíséri végig a főszereplőt.

A nagyobbik fiam unszolására vágtam bele. Akkor még „csak” harminc, idén már negyven év telt el A légy című animációm Oscar-díja óta, és sem előtte, sem utána nem készült ezzel a technikával komoly produkció

– meséli a rendező.

Amikor annak idején belevágott a légy nézőpontjából megrajzolt filmbe, gyorsan rádöbbent, miért nem foglalkozik ezzel a technikával senki. A munkát úgy kell elképzelni, mintha egy valós teret méterenként lefotóznának, csakhogy itt mindent meg kellett rajzolni.

Zsírceruzával dolgoztak celluloidra, a fekete-fehér rajzokat mesterségesen sárgították meg a filmlaborban. Nagyjából háromezer-hatszáz celluloidlemezre készült rajzot egyenként vettek filmre egy hagyományos, harmincöt milliméteres kamerával.

Két év munkája fekszik a háromperces animált történetben. Akkori asszisztensei később komoly karriert futottak be más területen, de animációval soha többé nem foglalkoztak.

A légy kiugró sikerének egyik oka az, hogy ez volt az első szubjektív kamerás animáció, ahol egyetlen kockán sem látszik a főszereplő, de a néző mégis teljes mértékben azonosulni tud a történettel.

– Mindenki bele tud helyezkedni az üldöző vagy az üldözött személyébe, és drukkolnak a légyért, hátha megússza. Pedig csak hátteret látunk. A hagyományos animációkban van egy háttér, amely keveset változik, és előtte ugrálnak a karakterek. A légyben csak háttér van, mégis működik – fejti meg a titkot a rendező.

2011-es, Ticket című animációjában visszatért a szubjektív kamerás stílushoz, szintén ceruzával készültek a rajzok, de a további munkálatokat már számítógépes technika segítette.

Itt is a főszereplő szemével látjuk az eseményeket. Az első kockákon az újszülött nézőpontjába kerülünk, ahogy cseperedik a főszereplő, változik a perspektíva, a végén egyenesen a sírgödörből látjuk a koporsóra hulló rögöket. Bevallom a rendezőnek, hogy szomorú lettem ettől filmtől. Születünk, élünk, meghalunk. Ennyi lenne?

Rófusz Ferenc vigasztalásul elmeséli, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Annak idején még hiányzott egy kis pénz a befejezéshez, ezért nekilátott szponzort keresni.

Elmentem egy mindenki által ismert nagyvállalkozóhoz, aki megnézte, és egy hétig nem válaszolt. Jóban voltunk, nem értettem. Felhívtam, és megkérdeztem, mit gondol róla. Azt mondta, hogy depressziós lett tőle: Ennyi az egész élet? Borzasztó!

Megmutatta Zwack Péternek is, ő se adott támogatást. Az anyaméhtől a sírig tartó utat tíz percben összefoglaló háttéranimációs technikájú alkotást a biztosítótársaságok és temetkezési vállalatok se szerették. Végül az akkori kulturális miniszter támogatásával sikerült befejeznie a munkát.

Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért volt fontos számára ez a film, Rófusz Ferenc egy konkrét élményét idézte fel. Elmesélte, hogy annak idején a Színművészeti Egyetemen is levetítették a Ticketet. A fim után az egyik hallgató közölte, hogy most azonnal hazamegy, és nekiesik mindannak, amit addig halogatott.

– Egy közönségtalálkozón, ahol levetítettük A legyet, a Holtpontot, a Gravitációt, a Ticketet és Az utolsó vacsorát, valaki nekem szögezett egy kérdést – boncolgatta tovább a témát. – Azt kérdezte, hogy életvidám, humoros ember létemre miért hal meg minden filmemben a főszereplő. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg így van. Nyilván olyasmi jön az emberből alkotás közben, ami mélyen beleivódott, ami benne van. Amikor a Ticketen dolgoztam, belerajzoltam a történetbe a járókeretet, az infúziót és a kerekesszéket is, pedig akkor még hat órákat teniszeztem. Most bottal bicegek, és öthetente infúziós kezelésre kell járnom, egy autoimmun betegség éppen a lábamat támadta meg. Honnan jött ez akkor, miért jöttek elő ezek a képek? Nem tudom.

Mivel a KAFF-on beszélgetünk, ahol már minden film számítógépen készül, megkérem, meséljen arról, milyen volt egykor a rajfilmkészítés világa.

– A Mafilmben voltam díszletfestő és trükkfilmes azért, hogy protekciót szerezzek a felvételihez a Pannónia Filmstúdióba – emlékezik a kezdetekre. – Akkor nem volt máshol animációs képzés. A Pannónia Stúdióban gyakorlatilag azzal a gyártási szisztémával dolgoztak, amelyet Walt Disney talált ki. Kellett a harmincötös kamera, kifestő kislányok, rajzolók. Mindenki így csinálta a filmeket Kanadától Budapestig. Akkoriban a Pannónia tele volt megrendelésekkel a Magyar Televízió révén, és sok bérmunkát is csináltak. Meghirdették a felvételit, hatvanan jelentkeztünk és hatunkat vettek fel.

Alapfeltétel volt, hogy kiválóan rajzolj. Ez természetes is, hiszen kaptál egy karaktert, amelyet az egész filmen át tartanod kellett. 1976-ban adták át az első díjamat a Gusztáv olvasna című filmért, ahol Jankovics Marcell-lel voltunk társrendezők, és ha most elém tesznek egy papírt, simán lerajzolom még ma is Gusztávot.

Végig kellett járni a ranglétrát: voltál kifestő, segédoperatőr, fázisrajzoló, kulcsrajzoló, animátor.

Ha nagyon fészkelődtél és kitartó voltál, akkor – esetleg – kaptál egy lehetőséget Nepp Józseftől. Kihúzta a fiókját, és kivehettél egyet az ott tárolt ötletek közül. Így készíthettem el az első saját rendezésem, A kő című filmet. Megnézték, azt mondták, valami motoszkál bennem, utána adhattam be saját tervet. Ez volt A légy, illetve korábban már beadtam Az utolsó vacsora filmtervét.

A légy ötletét a Pink Floyd hatvankilences Ummagumma című lemeze adta, ahol már zörejeket is használtak. Az ifjú Rófusz hallgatta a zenét, és lepergett előtte egy film. Elfogadták az ötletét.

Így utólag szomorú, hogy a Pink Floyd-zene jogdíját is megvehették volna, talán háromezer dollárért, de ilyesmire a stúdiónak nem volt pénze. Szerencsére így is ütősre sikerült a film, pedig senki sem reklámozta. Nyert egy sor fesztiválon, így bekerült az Oscar-jelöltek közé, ahol győzött. Így mentek a dolgok akkoriban. Meg úgy is, hogy a díjat nem vehette át, mivel kihagyták a filmes delegációból. Arról, hogy megnyerte, véletlenül értesült, a Szabad Európa Rádiót hallgatta Budán, és majdnem kiesett az ágyból, amikor a Forgószínpadon bemondták, hogy A légyért szobrot kapott.

Ma már mosolyogva emlékszik fiatalkori kalandjaira a tengerentúli díjzápor körül.

Ottawába még kimehetett átvenni az ottani fesztivál kategória- és közönségdíját, és így megismerhette Walt Disney legendás animátorát, Bill Littlejohnt. A hollywoodi mester nagyon szerette Rófusz munkáját, meg is hívta magához Los Angelesbe, elvitte a nagy stúdiókba, mindenkinek bemutatta a magyar tehetséget.

A magyar tehetség ezek után hazajött, ahol közölték vele, hogy nem megy Los Angelesbe, úgysincs semmi esélye. Az idegen nyelvű filmek versenyében abban az évben Szabó István Bizalom című filmje is eljutott az Oscar-jelölésig, tehát épp volt kint magyar delegáció. Egyik filmes elvtárs vette át Rófusz Oscar-szobrát. Amikor kiderült, hogy ő nem Rófusz, gyorsan és határozottan vissza is kérték tőle, és közölték, hogy az alkotónak személyesen bármikor odaadják.

Valamivel később ki is jutott Amerikába, és átvehette a szobrot. Természetesen ismét Bill Littlejohn látta vendégül.

Megérkeztem, és egyből azzal fogadott, hogy mit hoztam magammal. Mondom, a teniszütőmet, mert ő is imádott játszani. És a cellek? – kérdezte. – Milyen cellek? – A légy fázisrajzai hol vannak? – Háromezer-hatszáz lap? Hogy hoztam volna el?

Kiderült, hogy az amerikai profi már leszervezte számára az interjút egy neves szakmai magazinnal, ahol azt is megírták volna, melyik galériában dedikálja a Sunset Bulevardon az Oscar-díjas rajzfilm eredeti celljeit, darabját ötven dollárért. – Háromezer-hatszázszor ötven dollár – meg lett volna a pénz a következő filmedhez – rázta a fejét Bill.

Itthon ezeket a kézzel készített fázisrajzokat jó esetben iskoláknak, óvodáknak ajándékozták, de többségük egyszerűen kézen-közön eltűnt. Van némi sorsszerűség abban, hogy A légy mégsem csak virtuális formában maradt fenn. Néhány hónapja felhívta Rófusz Ferencet Auguszt Olga, aki a rendező három fontos filmjében is dolgozott gyártásvezetőként. Elmondta, hogy ki kellett pakolni a pincéjét, és talált egy penészes pannóniás dobozt. Kinyitotta, és száz eredeti A légy-celluloid üldögélt a pakkban, több mint negyven éve.

Rófusz Ferenc hét évvel az Oscar-díj után Kanadába költözött. Akkoriban hivatalosan disszidálásnak nevezték az ilyesmit a magyar hatóságok, de azóta se bánta meg az ott töltött csaknem másfél évtizedet.

– Meg akartam tanulni, mitől olyan profik az amerikaiak. Mindent el akartam lesni, ami a szakmámhoz tartozik. Fejlődni szerettem volna. Kanadában elmentem Richard Williams mesterkurzusára, és megdöbbentem, mennyi mindent nem tudok a díjam dacára. Voltak olyan tesztek, feladatok, amikkel addig soha nem találkoztam. Úgy készítettek elő egy filmet, amit én addig soha nem láttam. Rövid tesztfilmeket készítettek, ezeket megmutatták egy csoport gyereknek és egy csapat felnőttnek, és eldobták, ami nem működött. Addig neki se láttak a filmnek.

Kint saját céget alapított, két fia azóta is a tengerentúlon dolgozik az animációs szakmában.

Rófusz Ferenc hazatérte után igyekezett átadni tapasztalatait a fiataloknak. Tíz évig vezetett egy animációs tanfolyamot a Budai Rajziskolában. Bárki jelentkezhetett, de azokkal, akik ezen a területen szerettek volna továbbtanulni, kiemelten foglalkozott. Nem is értették a MOME-felvételin, honnan jönnek ezek a kész animátorok. Nagyon szerette a tanítást, de az egészségi állapota miatt abba kellett hagynia.

Elárulta, hogy nem szereti a járvány óta még inkább jellemző virtuális kapcsolattartást. Nem jó interneten zsűrizni, és azt sem tartja helyénvaló változásnak, hogy a régi stúdióközösségek helyett szinte mindenütt otthonról dolgoznak a fiatalabb kollégái.

– Így nincs kontroll, nincs olyan, hogy beledumálunk egymás munkáiba. Már majdnem két éve rajzoltuk A legyet, amikor egy kollégám a szomszédos asztalnál – egész más filmen dolgozott – egyszer csak bedobott egy ötletet:

Figyelj, Ferenc, mi lenne, ha ez a szarházi, aki kergeti a bogarat, csúnyán ráfaragna. Szembefordulna vele a kamera, majd jönne egy rohadt nagy csattanás, elsötétedik a kép, mindenki azt hiszi, hogy a légynek annyi, aztán megint a légy szemszögéből látjuk a szobát, és ott van kifektetve a pali. A légy meg elkezdi próbálgatni a szárnyait, minden működik, és boldogan elrepül.

Jó ötletnek tűnt, megcsináltuk, aztán megmutattuk a főnököknek, és akkora balhé lett belőle, hogy a fal adta a másikat. Matolcsy György, a stúdió vezetője ajtót csapkodva közölte, hogy nem ez volt a forgatókönyvben, nem ezt fogadták el, azt kell megcsinálni, és nincs vita. Az elkészült kópiát elkobozták, azóta sincs meg. Akkoriban egy háromperces rajzfilmtörténetnek is politikai súlya volt.

Majdnem négy hónappal dolgoztunk többet, hogy az készüljön el, amit eredetileg elfogadtak. Végül is nyert, nem tudom, mi lett volna, ha a másik verziót mutatjuk be. Az biztos, hogy akkoriban Nyugaton minden Keletről jövő filmet, műalkotást nagyon megnéztek, milyen üzenetet fogalmaztak meg benne az alkotók.

De az is érdekes üzenet, hogy aki zümmög, azt bezárják egy dobozba.

Két éve készült el Az utolsó vacsora című munkája. Eredetileg ezt az ötletét adta be először, de a Művészeti Tanács elutasította, de utána a legyes animációt szerencsére megvalósíthatta. Ma már hálás az egykori vezetés antiklerikális döntésért, mivel az akkori technikai feltételek között nem tudta volna ilyen színvonalon megvalósítani ötletét.

Most arról tárgyalnak, hogy a milánói Santa Maria delle Grazie-templom előterében, ahol félórát kell várni, hogy a látogatók bejuthassanak a festményhez, levetítsék a Leonardo Dda Vinci Utolsó vacsora című remekműve ihlette tízperces animációt.

A jövőt illetően pedig saját szavait idézve: „Újabb őrületet találtunk ki.” Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című remekművét mozdítaná meg, nagyjából tíz percben, ugyanazzal a csapattal, akikkel Az utolsó vacsorán dolgozott. Már kaptak is egy kis támogatást, készül egy prezentáció kétperces animációval, amit elküldenek a madridi Prado Múzeumnak és a lehetséges támogatóknak.

– A szöveget a teológus barátom már megírta, nagyon működik. Órákat lehet mesélni erről a képről, Bosch ma is ijesztően aktuális. Szeretek ezen a filmen dolgozni – zárja a beszélgetést.

(Borítókép: Rofusz Ferenc. Fotó: Mohai Balázs / MTI)