Egy liberális brit szocialista találkozása Gorbacsovval a Szervita téren

A cselekmény időpontja 1991. augusztus 18–20-a. A helyszín egy tengerparti nyaraló a Krím félszigeten, ahová politikai ellenfelei családostul bezárják a Szovjetunió utolsó elnökét. Az eseményekről itt részletesen is olvashatunk.

Mihail Gorbacsov nyaralása után indult volna egy sorsdöntő eseményre. A darab elején épp a beszédén dolgozik, melyet akkor mondana el, amikor a szovjet tagköztársaságok aláírásukkal garantálják, hogy ezután szabad akaratukból, demokratikus körülmények között együtt építik tovább a Szovjetunió jövőjét.

Az elnök észreveszi, hogy süketek a telefonok, elvágták őket a külvilágtól. Mindenütt idegen katonák nyüzsögnek, később azzal is szembesül, hogy mindenki elárulta, akivel együtt vágott neki a reformoknak, mert a barátai sem hisznek az új világban, amit együtt álmodtak meg.

A nyaralóban Gorbacsov, felesége, Raisza, lányuk, Irina, az ő férje, Anatolij, tovább a két Gorbacsov unoka válik fogollyá. A gyerekek nem szerepelnek az előadásban, viszont időnként felbukkan Plehanov, akiről megtudjuk, hogy ő az elnök biztonságáért felelős KGB-vezető, de a puccsisták oldalára állt.

Raisza a Romanovok végnapjairól olvasgat, II. Miklós cárról, akit a kommunisták családostul fogtak el, egy darabig őrizték őket, majd titokban meggyilkolták az egész famíliát.

Persze azért nem úgy, mint az utolsó cár, hiszen Mihail Gorbacsov a világ egyik köztiszteletben álló veterán politikusa, aki – egyebek mellett – jó viszonyt ápol még a mi muzikális honfitársunkkal, Leslie Mándokival is. Erről Mándoki László gyakran megemlékezik, és neki hihetünk, hiszen amellett, hogy a nyugatnémet popkultúrát meghatározó Dschinghis Khan nevű együttesével egész Európában világhírűvé vált, meggyőződéses antikommunista, Angela Merkel közeli ismerőse, továbbá Orbán Viktor lelkes híve.

A család krími napjait, azt, hogyan élték meg a puccs drámáját Gorbacsovék, már kevesebben ismerik, de ezt Raisza Gorbacsova naplója segítségével hitelesen mutatja be a szerző. Mindent összevetve izgalmasnak, elgondolkodtatónak ígérkezik a darab.

A szereposztás is sokat ígér – Schneider Zoltán, Söptei Andrea, Erdélyi Tímea, Ágoston Péter, illetve a rendezést is vállaló Sztarenki Pál kvalitásait ismerve minden adottnak tűnik egy kiváló színházi estéhez.

Az előadás közben mégis kialakul valamiféle hiányérzet, ami nem a színészeken múlik.

Schneider Zoltán Gorbacsovként egy szerethető, gondos családapát és férjet, elhivatott szobatudóst, bátor, önmagát és az elveit következetesen vállaló karaktert formál meg. Plasztikusan és hitelesen. Arról sajnos nagyon kevés derül ki, miképp kerülhetett ez a jó szándékú családfő a világ leghatalmasabb országának elnöki székébe.

Söptei Andrea végig hibátlan színpadi jelenléte azt sugallja, hogy talán az általa megformált nagyon erős, mélyen intelligens és racionális nő, Raisza Gorbacsova mellett válhatott naggyá az elnök.

Erdélyi Tímeának elhisszük, hogy egyszerre fél és eltökélt, jól áll neki a dráma. Ágoston Péter néha még humort is visz az előadásba, amikor desztillált értelmiségiként hánykolódik a legsötétebb pesszimizmus és a feltétlen bizakodás hullámverésében.

Sztarenki Pál az áruló barátot, a reformok kezdete óta a káosz felé menetelő szovjet társadalmat és gazdaságot féltő, racionális KGB-vezető szerepét formálja meg, kissé sematikusan.

De nem Sztarenki színpadi alakítása kelti a hiányérzetet. Inkább az, hogy az előadás során végig a színpadon kívül történnek a dolgok. A szereplőknek egy darabig fogalmuk sincs, mi is zajlik a világban, amikor meg végre lesz, akkor teljesen tehetetlenek.

Ebben az előadásban ennek a Gorbacsovnak nincs súlya. A rendezés elsiklik a belső folyamatok, döntések kínálta lehetőségek mellett.

Néha eszükbe jutnak a Romanovok, de nem igazán hiszik, hogy őket is lelőnék, bár a mérgezett tortára erősen gyanakodnak. Ott egy fegyver a színpadon, a halálos sütemény, és nem sül el!

A szereposztás kiváló, a színészek bármit el tudnak játszani, de kevés jó szöveghez és használható drámai helyzethez jutnak, hogy ezt megmutathassák.

Az előadás egyik legdinamikusabb jelenetében az elnök vodkát iszik, kifejti, hogy ő nem tehet semmit, viszont rájött, hogy az ellenfelei sem léphetnek, majd nagy lendülettel rátalál az első határozott lépésre a győzelem felé, és felkiált: „Hát akkor várunk!”

Penny Golddal, a szerzővel másnap beszélhettünk a Rózsavölgyi Szalonban. A BBC drámaírója most látta először idegen nyelven a darabját. Tetszett neki. Természetesen egy szót sem értett a szövegből, de érezte, hogy Schneider Zoltán kiváló Gorbacsov. Söptei Andreával is elégedett volt.

Kifejezetten jól érzi magát Budapesten, ahol most járt először. Sokan mondták neki, hogy ez egy gyönyörű város, és tényleg annak találja, pedig a brit sajtóban Magyarországról kialakult kép alapján másra számított. Kérdezem a képről, és elmondja, hogy náluk erős kritikával illetik az itteni politikai eseményeket, gyakran írnak szélsőjobboldali folyamatokról, ezért is lepte meg, amikor itt alapvetően kedves és barátságos emberekkel találkozott.

Azt természetesen ő sem gondolta, hogy minden magyar szélsőjobboldali, de mindazok alapján, amit a menekültek ügyében kialakított hivatalos magyar állásfoglalásról olvasott, olyan kép alakult ki benne, hogy itt minden erősen jobbra tolódott.

Mivel színházi emberként sok meleg, illetve homoszexuális emberrel találkozik otthon, arról is értesült, hogy a magyar kormány illiberális módon kezeli a homoszexualitással kapcsolatos kérdéseket. Minekutána személyesen semmi ilyesmivel nem találkozott, jó kis helynek tartja Budapestet. Annál is inkább, mivel nagyon tetszett neki a premier, és a Rózsavölgyi Szalon hangulata is elvarázsolta.

Elmondta, hogy rengeteg háttérmunkát végzett a darab írásakor. Sajnos Gorbacsovval és feleségével sem találkozott személyesen, beszélt viszont az akkoriban Moszkvában dolgozó brit nagykövettel és egy brit újságíróval is, aki ott volt a Gorbacsov család nyaralójában a puccs idején.

Amikor arról kérdezem, miért választotta ezt a témát, elmondja, hogy a kétezres évek elején úgy érezte, hogy már mindent eluralnak a kapitalista érdekek.

Kezd attól tartani, hogy az emberiség szabad akaratából nemigen képes ilyen társadalmat létrehozni, ezért egy erős központi politikai hatalomtól, erőskezű vezetőtől vár segítséget. Ezt tragikusnak látja.

Úgy látja, Mihail Gorbacsov arra törekedett, hogy az emberek kezébe adja a döntési jogot, felhatalmazást, hogy szabad akaratukból építsenek együtt egy jobb, egyenlőbb társadalmat. Épp azért látja őt tragikus figurának, mivel morálisan kiemelkedett az átlagból, elhitte, hogy a Szovjetunió elnökeként hatalma nyílhat arra, hogy megvalósítsa, amiben mélyen hisz, de neki sem sikerült valóra váltani az ideáit.

A darabban emellett személyes, családi drámák is zajlanak.

Ha Gorbacsovval nem is találkozott, egy másik elnökkel, a cseh Václav Havellel közvetlen kapcsolatba került. A kiváló drámaíró tanácsadóként vett részt a cseh színházi rendszer átalakításában a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, majd Csehország köztársasági elnöke felkérésére. Azt a tanácsot adta neki, hogy az állami támogatást előnyeit kell ötvözni a független színházak szabad működésével, és úgy látja, hogy ez bevált.

(Borítókép: Jelenet Az elnök szabadsága című előadásból. Fotó: Kallus György)