Vilhelmina
10 °C
21 °C

A konferanszié szellemisége nem állt meg a fürdőszobatükörnél

F  FO19890625046 (1)
2021.09.12. 17:41 Módosítva: 2021.09.13. 11:35
Ki ne emlékezne a régi Vidám Színpadra, a Révay utcai különös színházra, mely mindig egy kissé kívül állt a komoly színházi palettán, ahol fülledt kabarék, földközeli vígjátékok és könnyed bohózatok sorjáztak francia módra megcsalások, félreértések, szerelmi légyottok kavalkádjával fűszerezve a szórakoztatás céljával? Ahol a törzsgárda, Bodrogi Gyula igazgató és csapata, Harsányi Gábor, Zana József, Csala Zsuzsa, Lorán Lenke, Kibédi Ervin, Berényi Ottó, Sáfár Anikó, Straub Dezső és sokan mások próbálták őrizni a műfajt, míg lehetett, sőt bőven azután is.

Talán ez a „bőven azután” is volt az, ami miatt többször, többen is úgy érezték, a Révay utcai teátrumnak meg kell újulnia, már nem elég az ezerszer halott poén, az anyós- és rendőrvicc vagy a szőke nő sztereotípiája, másféle humor, másféle színház kell. A színház fénykorát a 60-as, 70-es, 80-as években élte, amikor műsorai, kabaréi be-beszólogattak a rezsimnek, persze nem túl élesen, csak épp annyira, hogy azt még tolerálni lehetett.

Cinkos, összenézős időszak volt ez, a gyulyáskommunizmus csúcsra járatva, amikor a Révay utcától az Operaházig kígyózott a sor, ha jegyet akart váltani valaki a vidámra.

A csúcskorszakban volt itt konferanszié Kellér Dezső, aki a csak rá jellemző mosollyal elhúzta a függönyt, kikukucskált, és gyakorlatilag egy magánszámba fogott bele. Mert ugyan a konferanszié mint intézmény eredetileg azért jött létre, hogy magyarázza a kabaréjeleneteket, és összekösse őket, de a jó konferanszié maga is külön szám volt, sziporkázott, hozzátett, élvezte magát a szerepben. Ebben az időben még saját szerzői voltak a Vidámnak, közéjük tartozott a ma 89 éves Kalmár Tibor, számos sikerdarab szerzője, illetve rendezője, aki a korszakot, a kabarét és annak szereplőit a közelmúltban könyveiben is megénekelte. Kazal László, Darvas Szilárd, Brachfeld Siegfried, Szuhay Balázs mind egy-egy meghatározó személyisége volt a színháznak.

Kalmár Tibort a véletlen vitte a Vidám Színpadra, Major Tamás már majdnem leszerződtette a Nemzetibe, mikor is Prágában összefutott Fejér Istvánnal, a Vidám akkori igazgatójával, aki váratlanul megkérdezte tőle, nem akar-e hozzájuk menni rendezni. Kalmárnak fel volt adva a lecke, hogy a Nemzetit választja-e Bessenyeivel és a többi nagy mogullal, vagy a Vidámot Salamon Bélával és Kabossal. Az utóbbit választotta, minekutána volt szerencséje hat vagy hét igazgatót elfogyasztani.

De egy picit még ugorjunk vissza az időben. Gál Péter volt a színház első igazgatója, de nem akárhogy lett az.

Fölment Révai Józsefhez, a kor kulturális potentátjához, hogy kéne egy kabaré, ám Révai hallani se akart róla.

De akkor Gál elővett egy Népszabadság-cikket Goda Gábor tollából, ebben arról volt szó, hogy de igenis szükség van a kabaréra. Mire Révai azt mondta, na jó, ha a pénzügyminiszter ad rá pénzt, hát legyen. Erre Gál Péter elment a pénzügyminiszterhez, benyitott egy füstös szobába, ahol épp akkor tárgyalták a Dunapentele-ügyet (később Sztálinváros, majd Dunaújváros), röpködtek a milliárdok, megkérdezték Gált: maguknak mennyi kell? Mondták, százezer. Röhögve megadták. Gál hármasával szaladt le a lépcsőn örömében, amikor az engedélyt megkapta. Akkor toborozta a társulatát, gyakorlatilag a korábbi Kamara Varietéből, így nyitotta meg a színház kapuit 1951. szeptember 12-én. Pont ma hetven éve.

Amikor a legendás szerzők, konferansziék már nem voltak, a színház hanyatlani kezdett, tulajdonképp már a Bodrogi-éra idején, bár Bodrogi még igyekezett emlékezetessé tenni a Vidámot a színház bizonyos előadásaival és azok olykor zajos sikereivel. Viszont mivel sokáig volt igazgató, 1982-től 2001-ig, majdnem két évtizeden át, változott a kor, és változtak az igények, közbeesett egy rendszerváltás, újabb nemzedékek nőttek fel, akik már nem röhögtek azon, hogy Csala Zsuzsa kövér, vagy Lorán Lenke nagyothall. Ráadásul Bodrogi igazgatása alatt nem csak a színészek beszélték, hogy a színház egyre nagyobb, több tíz milliós adósságot halmozott fel, és olyan visszásságok is történtek, hogy Bodrogi maga adta bérbe a helyiséget próba céljára a színháznak, amiért ő maga bevételt szerzett, a színház viszont lassan-lassan tönkrement.

Az első és voltaképp utolsó ilyen megújulási törekvés 2001-ben volt tetten érhető, mikor is Bodrogi Gyula lemondott a vezetésről, a színháznak, mely akkor már részben a tulajdonát képezte, 49 százalékát eladta a fővárosi önkormányzatnak, és egy színházvezetői tapasztalattal nem rendelkező fiatal színháztörténész-újságírót, az ambiciózus Bóka B. Lászlót tették meg pályázat útján új vezetőnek. 

Bóka B. valóban meg akarta újítani a színházat, de egyrészt Bodrogi addigra több mint 38 milliós adósságot halmozott fel, és ez rá maradt, másrészt nem tudta, hogyan kezdje a semmiből kifizetni a színészeket és a közüzemi számlákat.

Többhavi vagy akár éves bérrel tartozott színészeknek, a szolgáltatók fenyegetőztek, nehéz volt így átvinni a művészi koncepciót. Bóka B. a nagy öregekre már nem számított, az általuk képviselt humort idejétmúltnak találta, ezáltal felháborodás és feszültség keletkezett, a régi színészek képeit levette a falról, szóval a színház megújulása helyett botrány után botrány következett. És tulajdonképpen ezzel a meg nem valósult megújítási kísérlettel véget is ért a színház története, mígnem néhány évvel később jött egy ezúttal rátermettebb, több üzleti tapasztalattal rendelkező valaki − Puskás Tamásnak hívták −, aki átvette az igazgatást, majd öt év múlva nevet változtatott Centrál Színházra, s azóta Budapest egyik legsikeresebb színházát vezeti. Ennek azonban már csak épületében van köze az egykori Vidámhoz, sem a társulat, sem a szellemiség, sem a repertoár nem összevethető a korábbi színházéval.

Kalmár Tibor ellenben így emlékezett az Indexnek a Bodrogi-éráról.

Én a Bodrogi-érát nagyon szerettem, megváltás volt az előzményekhez képest, az előtte regnáló igazgatók ugyanis vagy alkoholisták, vagy diktátorok voltak, Bodrogi pedig a kezdet kezdetén megmondta, ő itt szerepet fog játszani, az igazgató szerepét. Ennek dacára nagyon sikeres színházat vitt, olyan sikerszériáink voltak a Van, aki forrón szeretiből vagy a 8 nőből, vagy itt volt Az óvszer című klasszikus kabaré (Trunkó Barnabás), amit fél Budapest idézett. Jött azután Bóka B., aki kitalálta, hogy nem kell mindennap játszani, csak hétvégén, majd később Puskás, őt szemelték ki arra, hogy megszüntesse a kabarét. De a kabaréra ma is abszolút igény lenne, csak egy kulcs kéne hozzá, meg egy terem, értse úgy, a szándék meg a pénz, és tódulna a közönség. Mert ez a mai stand-up fából vaskarika. Jól hangzik, olyan amerikás neve van, de azért nem vetném össze a régi nagy konferansziékkal, ahol a szellemi muníció nem állt meg a fürdőszobatükörnél. Hofi is stand-upos volt, ha így vesszük.

Na de ugorjunk vissza a kezdetekhez, amikor még a Vidám se volt, csak a Folies Caprices, vagyis a szeszélyes őrültségek névre hallgató mulató 1898-ban, mely a Schweiger Gyula műépítész által tervezett háromemeletes bérház földszintjén szórakoztatta a nagyérdeműt, a mulatni kívánókat.

Heltai Jenő a következőket írta a mulatóról: „...a vidéki urak és gavallérok »művelődni« jártak Pestre, színházba, orfeumba. Budapestre utazni ezt jelentette: elmenni a Folies Caprice-ba, mulatni a kis Rotton, a nagy komikuson, a legújabb német és zsidó vicceket hazavinni a kaszinóba...”

A Folies valódi orfeum volt, páholyokkal, szeparékkal, ahol vacsorázni is lehetett. A félemeleten kialakított télikertben a Casino de Paris tánclokál is működött. Ekkoriban a mulató műsorán félig német, de – Rott Sándornak köszönhetően – félig magyar nyelven előadott bohózatokat hallhatott és láthatott a közönség.

1949–1951 között Vidám Színházként, 1951-től egészen 2008-ig Vidám Színpad néven folytatta munkáját a társulat. 1951 szeptemberében kabaréműsorral nyitottak. 1968 és 1970 között volt a színház legutolsó teljes felújítása és átépítése, amelynek során az épület elveszítette korábbi szecessziós jellegét. 1979 őszén a színháznak új kamaraszínpada lett, ez volt az emeleten megnyitott Kis Színpad. 2008-ban a színház a Centrál Színház nevet vette fel Puskás Tamás igazgatása alatt.

Amikor jött Puskás és a Centrál, Böröndi Tamás és Straub Dezső azért nem mondtak le arról − előbbi igazgatóként, utóbbi művészeti vezetőként −, hogy továbbvigyék a színházat, mely az óbudai bevásárlóközpont egyik termét, Kalmár szerint hodályát találta meg magának, de Böröndi időközben sajnálatosan meghalt, így az amúgy is légüres térben lévő színház végképp kikerült a színházi körforgásból. Ma pereskedés, hagyatéki eljárás a sorsa. 

Kellér Dezső mondta a Centrál Színház létrejötte kapcsán, hogy Budapest gazdagabb lett egy színházzal, de szegényebb lett egy színfolttal. A Vidám ugyanis egy hungarikum volt, ezt már Kalmár Tibor mondja, az ide tartó IBUSZ-utakhoz Vidám Színpad-jegyet adtak. A belföldi turisták vagy külföldre szakadt hazánkfiai többet tudtak meg Magyarországról abban a három órában, amit a Révayban töltöttek, mint az egész utazásuk alatt.

A Vidám sztorija tehát nem vidáman végződött, de mindenképp valódi színfolt volt Budapest és a színház életében. Valaki talán erről is ír egyszer egy jó kis bohózatot.

(Borítókép: Bodrogi Gyula jelenete a Volt egyszer egy wadkelet című nyári, zenés bolondozás próbáján. Fotó: Földi Imre / MTI)