Simon, Szimonetta
-1 °C
15 °C

Így temettek ők, avagy tíz fáraó múmiája egyetlen sírkamrában

DSC7288
2021.09.18. 09:26
A budapesti Szépművészeti Múzeum legújabb tárlatán, mely A fáraó sírjának felfedezése címet viseli II. Amenhotep és kora alcímmel, besétálhatunk egy színpompás sírkamrába anélkül, hogy valami B kategóriás, kincsek után hajhászó kalandfilmet kéne végignéznünk hatásvadász elemekkel operáló, műfeszültséget kreáló zenékkel 3D-ben. Egyiptomi időutazás 3400 évet röpülve az időben, a világ vezetői múzeumainak kincseivel.

Nem, nem Tutanhamon és nem II. Ramszesz. Nem is Nofretete. II. Amenhotep, az eddig ismeretlen, na jó, ne legyünk igazságtalanok, kevésbé ismert vagy alig ismert fáraó az egyiptomi Újbirodalomból. Szóval az ismeretlen fáraó, aki nem híresült el kellőképpen, különösen érdemeit figyelembe véve nem. Pedig nagy birodalmat vitt, ráadásul békében, kell-e ennél több, mintegy 3400 évvel ezelőtt, Krisztus előtt a 15. században. Messzi távolok, szinte beláthatatlan idők a régészetben, ahonnan nézve nagy felismerések, nagy rátalálások és nagy bizonytalanságok vetésforgója következhet, hisz hogyan is tudnánk biztonsággal megmondani, hogy egy szoborfej éppen II. Amenhotepet ábrázolja vagy sem?

Márpedig a mostani kiállítás kurátorai, köztük Patrizia Piacentini, a minket is kalauzoló bájos milánói egyiptológus professzor asszony, akit finom eleganciájával és törékeny termetével nehezen képzelünk az egyiptomi sziklasírok vasszerszámokat és komoly fizikai erőt igénylő feltárói munkaterepére, szóval Piacentini asszony és a korszakot vizsgáló régészek bizton állítják, hogy az egyébként gyönyörű, síkból kiemelkedő fekete szobor, inkább relief, mely egyszerre férfias, gyermeki és nőies, II. Amenhotepet ábrázolja. Meg is tették hát a kiállítás legelső tárgyának, heuréka-élményének: belépünk, ránézünk, 

fekete fej összetéveszthetetlen, túlvilági mosollyal, nem akárki, nem a pórnépből származó egy, hanem a fáraó, a király, ez ő. II. Amenhotep.

Amenhotep a 18. dinasztia tagja volt, apja a legendás hadvezér, III. Thotmesz, akinek uralkodására az egyiptomiak később letűnt aranykorként emlékeztek, nem is csoda, a kor mércéjével mérve hihetetlen hatalom összpontosult kezében. Fiának, a kiállítás fókuszában álló II. Amenhotepnek is csak megszületni volt nehéz, ezt a hatalmas birodalmat ugyanis ő örökölte. Ő meg apja hadi és külpolitikai sikereit szerette volna folytatni, ám amikor rájött, sosem fog a nyomába lépni, megmaradt a belpolitikánál. Bölcs döntés volt, békés, dús korszak következett, a kiállítás tárgyairól a hatalomnak nem a dresszúrát gyakorló aspektusa köszön vissza, hanem az élni tudó, luxuséletet vivő arca sugárzik:

uralkodók, akik sportolnak, íjaznak, kocsikáznak, sarut vesznek a lábukra, festik magukat és luxus módon temetkeznek.

Maga Amenhotep is igazi sportember volt, íjászatban és lovaglásban ért el sikereket, és kétszáz evezős bárkával is elboldogult a korabeli feljegyzések szerint. Uralkodása idejének legtöbb fontos hivatali és udvari pozícióját (jé!) a hozzá közel álló emberek, a királyi udvarban vele együtt nevelkedett kortársai, dajkáinak és gyermekkori tanítóinak családtagjai birtokolták. Vagy akár a tejtestvérek, hisz akkoriban divat volt, hogy egyazon dajka szoptatott különböző alomból származó gyermekeket.

Mint a 18. dinasztia számos fáraóját, Amenhotepet is Thébában, a Nílus partján fekvő királyi temetőben, a Királyok völgye egyik sziklába vájt sírjába temették el.

A Szépművészeti Múzeum kiállításának célja a kevésbé ismert fáraó és kora megismertetése, azon a sírkamrán, illetve annak pontosan rekonstruált változatán keresztül, melyre egy francia régész, bizonyos Victor Loret bukkant rá 1898-ban, régészeti világszenzációt teremtve.

Archeológiai csúcsesemény volt, amikor az egyiptomi Királyok völgyében, sziklába vájva találta meg azt a sírt, amely őt és tizenkét másik múmiát, köztük kilenc fáraót rejtett.

Ráadásul Amenhotep volt az első és addig egyetlen fáraó, akit saját sírjában, saját szarkofágjában találtak meg, vagyis épp ott, ahol eltemették. Loret kamráról kamrára, méterről méterrel haladt előre, jókor volt jó helyen, de Patrizia Piacentini szerint ez nem lett volna elég. Loret egyszerűen nagyon jó régész volt, aki tudta, hogyan kell nyúlni a matériához. Amikor behatolt a résen, mely a kilenc múmiát fedte, nyilván megrökönyödött, s már azonnal hozzáfogott volna a zsákmány elfogyasztásához szenvedélytől éhesen, de bölcsen azt mondta magának: csak lassan a testtel. Mármint a testekkel.

Először is részletes jegyzeteket, majd fotókat készített, pedig a korban ez még nem volt szokványos, mindent jóformán percről percre dokumentált. Magyarán első döbbenete után figyelt, jegyzetelt, tudományosan űzte a régészetet, noha bevallása szerint már az első pillanatban tudta, kinek a sírkamrájába lépett, és hogy a test nem más, mint II. Amenhotep. Ma már, mondja a kurátorasszony, könnyebb a régészek dolga, mert a radiográfia mellett a DNS-vizsgálat is a rendelkezésükre áll, ezzel egyszerűbb a holttesteket azonosítani, de Loret kezében még nem volt annyi eszköz, viszont érezte, hogy világra szóló felfedezést tett. Felfedezésével ráadásul fény derült arra is, miért találtak korábban olyan sok üres szarkofágot, most, a koporsók nélküli múmiák, testek találkoztak a korábbi üres szarkofágokkal. (Hogy a sírrablókról ne is beszéljünk.) Loret jegyzeteit, ásatási dokumentációját is láthatjuk a Milánói Egyetem jóvoltából.

A kiállítás tulajdonképpen olyan, mint egy crescendo. Először a királyokat és hivatalnokaikat ábrázoló szobrok és reliefek, icipici, szinte kavics nagyságú színes szfinxábrázolások helyeznek minket a korban el, utána jönnek a mindennapi élet kellékei, az apróbb tárgyak, sminkeléshez szükséges eszközök, szemfestéktartó, ékszerek, s aztán jutunk el a rekonstruált díszes sírkamráig, majd a jellegzetes korabeli sírmellékletekig. A sírkamrában egy videoshow is közel hozza a múmiákról Loret által készített fényképeket, melyeken jól látható az egykori asszonyok múmiává kövesült arca: a látvány egyszerre taszító, rémisztő, megdöbbentő, de leginkább kiváló bizonyítéka annak a hátborzongató, ám valahol mégis megnyugtató felfedezésnek, hogy bizony csak a matéria él túl, s nem a lélek a tartósabb, hanem a test.

A rekonstruált sírkamra után elmélyülhetünk a temetkezési szokások részleteiben, például megtekinthetjük a firenzei Museo Archeologico Nazionale gyűjteményéből származó kanópuszedényeket, melyekbe a halottak belső szerveit, máját, beleit, veséjét tették, mielőtt kiszárították, mumifikálták és eltemették őket. Bizonyos fáraókat egyébként úgy mumifikáltak, hogy ezt az eljárást előzetesen nem hajtották végre, viszont maga a mumifikáció tulajdonképp demokratikus volt, bárki hozzájuthatott a természet által, hiszen maga a szárazság mumifikált a nagy hőségben. 

A fáraókat azonban, biztos, ami biztos, mesterséges mumifikáció után temették el.

Amikor Patrizia Piacentinit, a tárlat kurátorát, egyszersmind a Milánói Egyetem Egyiptológia Tanszékének vezetőjét és professzorát kérdezem, archeológusként hogyan küzdenek meg a folyamatos bizonytalansággal, amit a régészeti-feltárói munka jelent, azt mondja:

Tökéletesen tisztában kell lenni a korral, minden létező meglévő kutatást, dokumentumot ismerni kell, de persze ettől még, amikor felnyitunk egy sírt, egyáltalán nem tudjuk, mi vár ránk benne. Annyit tudunk megállapítani, hogy magánember volt az illető, vagy katona, esetleg pap, s aztán folytathatjuk a kutatásokat. Aztán amikor asztalnál tudományos módszerekkel megvizsgáljuk a kapcsolódó leleteket, tárgyakat, persze még kiderülhetnek olyan dolgok, melyek akár fel is boríthatják eredeti elképzelésünket, de általában az első benyomás esik egybe a tudományos végeredménnyel.

Szinte meghitt budoárra emlékeztet az a sarkocska, ahol a piperedolgok, fésű, hajtűk, szemfestéktartó tégely és a fejtartó sorakoznak fel, nem messze az ékszerektől, a dús, korall és kék színű nyakláncoktól, a mély kék köves és egyéb gyűrűktől, melyeket mai is bármelyik ötvösművész megirigyelhetne. Személyes kedvencem a két kék váza, abból az igazi görög-kék színből, bármikor kitenném őket bárhová, vagy azok az usébtik, vagyis néhány deciméteres kis fényes szobrocskák, melyeket az előkelőség sírjába, vagy külön dobozokba tettek.

Vannak még gyönyörű sztélék, vagyis boltozatos kőtáblák, melyek szövegeket tartalmaznak, galléros pávián szobor Amenhotep alakjával, Amenhotep kartusa egy a 21. dinasztiából származó koporsó belsejében vagy tehén alakú istennő feje, szintén Amenhotep sírjából. Isteniek. Egy Debrecenből érkezett szarkofág és egy magyar magánember, Varga Miklós is hozzájárult egy egyiptomi jeleneteket ábrázoló papirusszal a tárlat teljességéhez.

A tárlatból az idő jótékony homályán keresztül az derül ki, hogy életében, s holtában is boldog lehetett ez a fáraók közt kevésbé ismert, ám annál sikeresebb Amenhotep, akiről Pierre Loti francia író, akinek prózáját egyszerre tartják melankolikusnak és fülledt atmoszférájúnak, ezt írta Audencia II. Amenofisnál című művében:

Ó boldog II. Amenofis! Oly sok király közül, a kik mind arra törekedtek, hogy hozzáférhetetlen rejtekek mélységeibe ágyazzák el örök időkre múmiáikat, ő az egyedüli, a kit meghagytak kősírjában; ezért is olyan nagy a tolongás, valahányszor megnyitja síri termeit.

És akkor álljunk meg egy percre. Az egész mumifikáció, ez a fentebb írt nagy szerencse nem mind arról a végzetes bizonytalanságról, vagyis éppen hogy bizonyosságról szól, hogy a test örök, a lélek meg az enyészeté lesz?

Dehogynem.

A kiállításon látható műtárgyak többek között a londoni British Museumból, a bécsi Kunsthistorisches Museumból, a brüsszeli Musées royaux d'Art et d'Histoire-ből, a Museo Archeologico Nazionale of Florence − Polo Museale della Toscanaból, a hannoveri Museum August Kestnerből és a koppenhágai Ny Carslberg Glyptotekből érkeztek a kiállításra. A tárlatra a teljes árú jegy 3900, a tudományos szakkönyv színvonalú katalógus 7900 forintba kerül.

(Borítókép: Gorondy-Novák Edit / Index)