Egy magyar művész, aki széppé varázsolja a betont

Amikor megtudtam, hogy Göncz Dalma beton arttal foglalkozik, azt hittem – amolyan óvodásjelleggel –, egy hétköznapi, utcai betonlapra fest valamit. Akármit. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanis nem betonra, hanem betonnal alkot…

A stúdió egyik felén szanaszét heverő ecsetek, festékespoharak, vásznak, munkaruhák fogadnak, míg középen két-három óriási betonkép várja, hogy az Index stábja is megcsodálja őket. Ami másnak káosz, az egy művésznek maga a megtestesült nyugalom. Még szerencse, hogy az én szobámban is összevissza hevernek a dolgok, így egészen otthon érzem magam az alkotótérben. Meg is jegyzem, nem hiszem, hogy léteznek rendben alkotó mesterek. Nem hiszem el…

Sokan nem is sejtik, de a víz után a beton a leggyakrabban felhasznált alapanyag a Földön. Sokan mégsem szeretik. A civilizáció és az infrastruktúra alapja, csak éppen ronda köntösben. A betonból azonban Göncz Dalma keze alatt műalkotások készülnek, méghozzá nem is akármilyenek: színpompás, csillogó, háromdimenziós csodák.

Egy nő önmegvalósítása

Dalmában három gyermeke születése után tudatosult, hogy kétszínű univerzumban él. Célul tűzte ki, hogy megteremtse a kapcsolatot a természet és a modern, betonból épült világ között, hiszen úgy véli, a valóságban nincs meg a tökéletes egyensúly. Művei nemcsak azért kortársak, mert napjainkban készülnek, hanem mert görbe tükröt állítanak egy perfekcionista társadalomnak. A művésznő szerint:

Az embernek van egy belső lelkülete, de ezt valamiért mindenki elrejti. Vegyük a belsőt egy szürke betonnak, hiszen mindegyik munkám ugyanarra a szürke alapra készül. Magunkat is kifestjük mindenféle csillogó kencével, filterrel, retusálással: eladhatóvá tesszük a külsőnket. Többé nincs meg bennünk az önazonosság érzete, az egyéniség, a természetesség. A betonra kent színes festékek megszépítik a szürke alapot. A munkám is úgy kezdődött, hogy kidolgoztam magamból a belső énemet. A kísérletezés egyúttal önismereti útnak is betudható.

Mivel a képekben benne van az aktualitás, így azok reflektálnak a jövőre. Nem csupán betonfestményekről van szó: az alkotások időtálló képek a világ pillanatnyi állásáról és persze Dalma érzéseiről, hangulatáról. A színeknek fontos szerepük van, a világosabb képek inkább nyáron, míg a sötétek télen készülnek. 

A művésznő egészen különleges alkotói folyamatról számol be: az alkotást hosszas felkészülés előzi meg. Dalma könyveket tanulmányoz, fotókat elemez, híreket halmoz, a világ történéseiből inspirálódik. Az anyaggyűjtést követően belép a stúdióba, ám ekkor már minden tudatos döntést elutasít, csakis érzések alapján dolgozik.

A képek iránt idővel elkezdett érdeklődni a nagyérdemű. Nemcsak Magyarországon, de külföldön is volt már kiállítása, és dolgozott megrendelésre is. Felkereste például egy házaspár, akiknek annyira tetszettek a képei, hogy egy falat is elkészíttettek Dalmával. A művésznő és stábja jelenleg Bázelben tárgyalja a svájci bemutatkozó kiállítás körülményeit. Októberben az Art Market Budapest keretén belül, míg novemberben a Deák Palotában, a Fashion Street Galériában állít ki.

Piszkos munka, csillogó végeredmény

Maga a technika sem mindennapi, már-már a természet leképezése: ahogy a földfelszíni rétegek egymásra rakódnak, úgy keni fel egymásra a beton- és festékrétegeket. Különböző anyagokkal kísérletezik. Van, hogy gyöngyökkel, van, hogy üveg- vagy fémdarabkákkal dobja fel az összhatást. Vannak szimmetrikus képei, vannak teljesen átláthatatlan alkotásai, sőt nemrég egy konkrét ábrát – egy koponyát – is vászonra vetett.

Az epoxigyanta tükröződő, sík felülete a víz könnyedségét, lágyságát igyekszik imitálni. A beton szilárd tömege egyfajta ellentmondással viseltetik az epoxigyanta fénylő felületével szemben. Kettejük szimbiózisa adja a képek egyediségét, az anyagok olyankor tökéletesen korrelálnak egymással

– olvasható a művésznő honlapján. Első ránézésre az ember nem is tudja hová tenni, amit lát, az idő múlásával azonban egyre több érdekesség bogarászható ki a képekből.

A festés külön világ. Dalma az előre kigondolt színeket a vászon mellé teszi, majd apránként csepegteti, fröcsköli a betonra. Ha valaki ismeri Jackson Pollock művészetét, képzelje el ugyanazt a technikát, csak göröngyös felületen!

Azért van a földre helyezve a vászon, mert így tudnak a pigmentek igazán vegyülni egymással. Ezzel a technikával organikus, természetes formát vesznek fel az anyagok. Ahogy csepegtetem egyik színt a másikra, úgy éled fel a kép is. Nagyon pepecselős munka, órákig szárad. Nem csupán festék kerül rá, hanem különböző kevert anyagok is, amelyek jól kihozzák a színek mélységét. Így lesz igazán reális a végeredmény.

A laikusban felmerül a kérdés, hogy a művésznőt vajon zavarja-e, ha a néző félreértelmezi az absztrakt képek mögött rejlő, sokszor igen komoly tartalmat. 

Dehogy zavar. Sokszor direkt nem mondok semmit a képről, még a címét sem, csak hagyom, hogy az emberek megnézzék. Nem szeretek befolyásolni, az a jó, ha gondolkoznak, elmerengenek a kép láttán. Körülbelül minden nyolcadik alkotás jelentése egyértelmű

– vallja az ábrák mögött rejlő jelentésekről. 

Ahhoz, hogy teljes ember lehessen, a családja körében pedig édesanya, muszáj, hogy saját magával is jó kapcsolatban legyen, feltöltődjön vagy kicsit kiszakadhasson a felállított szabályok rendszeréből, a tökéletes és precíz szerepből – erre pedig mi más, ha nem az alkotás a legjobb módszer? 

 (Borítókép: Gorondy-Novák Edit / Index)