Világszám a karikán pörgő szerelmespár produkciója

Nagy Ferenc Makón született, tizennégy éves koráig ott is tanult, miközben tagja volt a gimnáziumi szertorna csapatnak. Miután az édesapjával  megnézte a tévében az artistaképző iskola dokumentumfilmjét, új irányt kapott az élete.

Ferenc dédnagyapja lakatos volt, ám emellett előszeretettel zenélt esküvőkön, arra is volt példa, hogy a cirkuszban is játszott. Gyerekként Ferenc apukája is kacsingatott az artistalét felé, de szülei nem voltak olyan helyzetben, hogy támogatni tudják támogatni abban,hogy Pestre költözzön. Amikor látta, hogy fia csillogó szemekkel szemléli az artista tanoncokat, felvetette, hogy ha szeretné, próbálja ki magát a porondok világában, ő mindenben segíti. 

Ferenc neki is vágott, 2004 szeptemberében bekerült az akkor még Állami Artistaképző Intézetbe. Az iskolában volt egy társalgó, ennek falára tűzték ki az órarendeket.

A korcsoportom megelőzött pár évvel, túlkorosnak számítottam, de a tornász múltam miatt felvettek. Emlékszem, az aulában néztem az órarendemet, ahová ki volt írva, hogy például akrobatika, ugródeszka, levegő, zsonglőr és röhnrád. Ilyen óráim voltak. Fogalmam sem volt, hogy ez utóbbi micsoda, a többiek mondták, hogy egy nagy karika, gurulni kell vele, tetszeni fog. Igazuk lett.

Ferenc életébe a szerelem is a karikával gurult be. Az artistaképzőben egy osztályba járt  Németh Zsófiával, akivel azóta – immár tizenhét éve dolgoznak együtt a szeren –, tíz éve civilben is egy párt alkotnak, most már egyéves kislányukkal járják a világot.  

A röhnrádot anno a világháborúban használták kiképző eszközként, ezzel gyakorlatoztak a katonák, napjainkban pedig több helyen mint sportág tartják számon. Ferenc számára alapjaiban nem jelentett sok kihívást és izgalmat ez a fajta felhasználási mód, így az évek során azt próbálgatta, hogyan tud a karika mutatványba olyan elemeket csempészni, amitől az legalább annyira izgalmas és látványos lehet, mint például egy levegőszám.

Kikísérletezte, miként tud kéz nélkül fejen állni ezen az instabil eszközön, vagy átszaltózni egyik karikáról a másikra, és van még néhány hasonló őrült dolga, amit mondanunk se kell, senki ne próbáljon ki otthon!

Arról már korábban beszámoltunk egy riportban, hogy az artista élet szerves része az állandó utazás, náluk sincs ez másként. Ferencet is telefonon értük el, mivel éppen Franciaországba utaznak, az Arlette Gruss cirkusszal lépnek fel, műsorszámukkal végigturnézzák Franciaország délkeleti részét és Párizst.

A kislányunk négy hónapos volt, mikor újra elkezdtünk dolgozni. Ő olyan kis lény, aki mindenre kíváncsian tekint, sok ember között van, izgalmas fények és különleges állatok veszik körül, neki ez lesz a normális. Szerencsére a kollégák, a nagyszülők, illetve más rokonok is a segítségünkre vannak. Most édesanyám kísér el minket az első hétre, ugyanis ez az az időszak, amikor a próbák kiszámíthatatlanok, így nagyon jól jön, hogy addig vigyáz a kicsire.

Magyarországon nem igazán dolgoztak eddig, inkább külföldön lépnek fel. Szeretik ezt az életet, szeretnek világot járni, új emberekkel és kultúrákkal ismerkedni, nyelvet tanulni.

Rajtuk kívül senki más nem csinál a karikán ilyen mutatványokat, így műsorszámuk a világ minden táján kuriózum. Előadásuk inkább a felnőtt közönségnek szól, hiszen a látványos elemeken kívül azt is bemutatják, miként működik egy női-férfikapcsolat, aminek magasságai és mélységei úgy váltakoznak, ahogyan csak egy karika képes újra és újra átpördülni önmaga körül.

Mindez vezethetett oda, ami miatt kiemelkedtek az artista világból, és Ferencé lett a Karádi-díj.

Öt tagú zsűri adta be a jelölést arról, hogy kiket tart méltónak a szakmai elismerésre. Sok szám több emberből áll, így ez bonyolult, de végül is artistákat jelöltek, nem csapatokat. A kiválasztott öt művészre végül a szakma szavazott, az első Karádi-díjat pedig Nagy Ferencnek ítélte oda.

Már maga a jelölés is hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt, mert rajtam kívül az összes jelölt többgenerációs artista család tagja. Még mindig furcsa, hogy a szakma engem szavazott meg, de nagyon örülök, és hálás vagyok. Viszont engem nem tudtak volna jelölni, ha Zsófi nem lenne mellettem, így ez a díj legalább annyira szól neki, mint nekem. Nélküle sehol sem lennék, ez az elismerés mindkettőnké. Ha lehet, majd rákarcolom a medálra a nevét az enyém mellé. 

(Borítókép: Nagy Ferenc artista Fotó: Rolling Wheel)