Képzeljen el az olvasó egy olyan világot, amelyben gyermekként két hét, három nap és tíz percen keresztül folyamatosan csúfolták és piszkálták! Egy világot, ahol sokszor a szülei sem értették meg, amit mondani akar – mivel nem beszélt. Egy világot, ahol olyan hangzavar veszi körül az érzékeny lelket, hogy az említett gyermek legszívesebben a végtelen óceán alá bújna, és egy tengeri uborka bőrében lelne nyugalomra. Egy világot, ahonnan nincs menekvés – egy átlagember számára legalábbis biztosan. A hétéves Emma azonban nem átlagos lány: ért a tengeri állatok nyelvén.
Csak éppen az emberek nyelvén nem... Pontosabban Emma érti őket, de a környezete nem érti meg őt. A lány egy fantáziavilágban él, ám az ábrándos gondolatok halmaza csak félig-meddig kitaláció. Emma szülei tengerbiológusok, így a kislány sérült polipok, cápák és narválok között nőtt fel. A hiperfixáció fókusza tehát nagyon is valós: a tengeri állatok Emma egyetlen barátai, így a lány egész nap az uszonyos társairól ábrándozik.
Aki nem tudja, hogy a darabot ihlető Greta Thunberg Asperger-szindrómás, az is rájön, hogy Emma minden bizonnyal maga is autista karakter, ugyanis négyéves korában szólalt meg először, különösen érzékeny a zajokra, és hiába okos, egész egyszerűen retteg, ha meg kell szólalnia mások előtt.
Emma csöndje igazán a víz alatt nyer értelmet,
amikor végre szeretett állataival úszkálhat. Miután az akváriumba érkező sérült kardszárnyú delfinről kiderül, hogy süket, Emma és barátai jelnyelven kommunikálnak egymással: a csönd szinte megsüketíti a közönséget.
Van valami közös Emmában és az állatokban: egy kicsit mindannyian különcök, és a „szívtelen” emberek miatt kénytelenek voltak elhagyni a normális közegüket. A kislány pszichológusi javaslatra otthagyta az iskolát, míg a tengeri állatokat a természetben érte valamilyen trauma: lenyelték a műanyagot, halászhálóba gabalyodtak, vagy éppen beleütköztek egy hajócsavarba.
Az előadás gyerekeknek szól, ugyanakkor – ha nincs autista gyermek a nézők soraiban –, valószínűleg csak felnőtt fejjel érthető meg igazán. (A premier napján valószínűleg nem ült ilyen kicsi a sorok között, hiszen a rikkantások, az állatos bábokkal manőverező – kergetőző – színészek alatt recsegő parketta, a búgó trombita, a simogató fuvola és a ritmusos dobolás ellenére az összes iskolásnak fülig ért a szája.)
A gyerekekben az a jó, hogy őszinték. Ebben az előadásban számos olyan jelenet van, amely láttán a kicsik egyszerűen nem bírták magukban tartani az érzéseiket és a véleményüket.
Ne szemetelj!
– hallatszott a hátsó sorból egy kisfiú hangja, amikor az egyik színész elhajított egy PET-palackot. A közönség kuncogott, és valószínűleg a színész is elmosolyodott magában.
Anya, mi az a lamantin?
– kérdezte halkan egy másik kisiskolás. A válasszal az anyuka helyett Emma – pontosabban az őt alakító Alexics Rita – szolgált, hiszen pont egy olyan jelenet következett, ahol a főszereplő a fóka és a lamantin közötti különbséget ecseteli. Ilyen az, amikor az élet írja a forgatókönyvet...
Az egész előadás csúcspontja a lezárás volt. Amikor Emma összeszedte a bátorságát, és kiállt magáért – na meg a tengeri barátaiért –, a színészek körbeállták a nézőteret, és egy óriási műanyag szatyrot húztak a közönség felé. Az emberben olyan érzés támadt, mintha csak ő is a szemétben – vagy éppen a tenger alatt – úszna.
(Borítókép: Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
