Amikor a kortárs festmény mozdulni kezd

Az idén hatvanhat fiatal képzőművész pályázott, küldte el portfólióját a háromtagú zsűrinek, ebből öten lettek döntősök, az ő műveiket lehet látni a napokban megnyílt Andrássy úti magánmúzeumban, a 110. szám alatti gyönyörű palotában, amelyet egy 35 éves műgyűjtő, hongkongi milliárdos család sarja, a közép-kelet-európai képzőművészet iránt érdeklődő Queenie Rosita Law nyitott. A Q Contemporary kiállítótérként, azaz nonprofit intézményként működik, viszont olyanok tartoznak a gyűjteményébe, mint Nádler István vagy Keserü Ilona, vagy az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé Magyarországot képviselő művésze, Keresztes Zsófia.

A Leopold Bloom-díjat Mary McLoughlin és John Ward ír műgyűjtők, egy szállító- és műtárgyszállító cég tulajdonosai alapították. A díj zsűrije minden alkalommal változik: olyan nemzetközi szakemberekből áll, akik jellemzően nemcsak saját országuk művészeti közegére, hanem a globális színtérre is rálátással bírnak, a magyar művészeti szcénához azonban nem kötődnek. Ez jó, mert nem lehet őket elfogultsággal vagy befolyásoltsággal vádolni, ők nem látják a „ki milyen politikai ideológiák mentén alkot vagy milyen csoportosuláshoz tartozik vagy nem tartozik, s ezáltal tartozik” itthonról kikerülhetetlen, sokszor művészeti (különösen képzőművészeti) szempontból kínzó kérdését, nem tudják, ki körül milyen erőtér rajzolódik ki, netán ki vált ezért-azért divatos alkotóvá. Bár a pályázók köre nem a divatos alkotókból kerül ki, hanem jobbára a pályakezdőkből vagy a pályájuk elején járókból, ilyen szempontból tehát akár magyar is lehetne a zsűri, de akkor meg a zsűritagok tartoznának ide vagy oda, és azért nem működne az elfogulatlanság koncepciója.

Idén a zsűri elnöke egy ír művészeti és kulturális menedzser, Mary McCarthy, aki egy corki művészeti galéria igazgatója, zsűritársai pedig a Chilében élő lengyel képzőművész, Dagmara Wyskiel, valamint a szlovák történész, kurátor és művészetkritikus Richard Gregor.

A mindenkori díjazottak műveit eddig a Ludwig Múzeumban lehetett látni, most azonban a Covid-járvány miatt ott feltorlódtak a kiállítások, így az idén ebben a csodálatos, Andrássy úti palotában kaptak helyet, az állandó kiállítás fölött, az emeleten.

A díjnyertes Szabó Eszter – aki eredetileg festő, legalábbis ebből van diplomája – sem pusztán festménnyel pályázott, bár azzal is – saját festménye nyomán készített számítógépes animációt, amelyen a kétdimenziós, megfáradt, zord, morcos középkorú nő megelevenedik: a szemét mozgatja, ide-oda néz, papírmasé omlik rá, szövődik köré, néha be is temeti, szóval saját tárgyaival, környezetével lép furcsa interakcióba, néha mintha el is tűnne ebben az egészben.

Szabó Eszter munkái nem narratív videók, ennek a mostani animációnak sincs története, van ez a nő, érdekes, közép-európai, valamiféle idegesség tükröződik a mozgásán, a tekintetén, ennyit tudunk róla, a többit kinek-kinek a fantáziája kiegészíti. A kiállítás, illetve a díjazottak katalógusa így ír a művészről: videóinak főszereplői fáradtan bolyongó nők, akik cipelik (szó szerint és átvitt értelemben vett) terheiket. Ez tökéletesen így van, a megelevenedés itt a fáradtság megelevenedése.

de az is lehet, hogy épp most kapott rossz hírt, hogy rákos, és ezt próbálja feldolgozni. A mű Lucas Cranach híres festményének, Anna Cuspinian, a humanista tudós-történész, Cuspinian felesége portréjának újragondolása a mára. Anna mélabúja itt mintha kifejezett frusztrációba csapna át. Rendkívül érdekes munka, sok benne a kérdőjel, de talán épp ez a lényeg.

A zsűri elnöke kiemelte: Szabó Eszter az új médiát és az animációt ötvözve új struktúrákat hoz létre, amelyek nemcsak fizikai, de gondolati szinten is megragadják a befogadót. Műve kapcsolatot és új narratívát hoz létre a klasszikus festészet és a kortárs művészi jelenlét között, ami azért is izgalmas, mert mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy az emberi állapot évszázadok óta szinte változatlan. (A mélabú.) Ezenkívül a mű finom és sötét humorával felforgatja a hagyományos gondolkodásmódot, lehetővé téve, hogy az alkotó megszabaduljon a hagyományos osztályozásoktól és meghatározásoktól.

Nagyon érdekes még Kocsi Olga Időlenyomat című műve, amely körülbelül öt üveglap egymáson, mindegyiken meztelen testekkel, amelyek így az egymásra préselődő síkokban egyfajta tömeghatást keltenek, ezzel a mozgó meztelenség, egyfajta őskáosz állapotát keltve.

Farkas Roland lehetne akár közgazdász is, őt ugyanis a pénz és a tőke érdekli, hogy miként köti össze és választja szét az embereket. Az emberi egyenlőtlenségek és ezen keresztül az emberi élet értéke. Ő árfolyamokról és lemosott bankjegyekről készítette installációját (szó szerint látjuk is ezt a videót, amelyben az ázsiaiak a bankjegyeket mossák), amivel azt bizonyítja, valóságunk legprózaibb vetületének milyen sok köze lehet a művészethez, minden csak olvasat és értelmezés kérdése.

Balázs Nikolett leginkább tárgyakból építkezik, újraértelmezi környezetünk alapanyagait, a földet, a textilt, a fémforgácsot és a csemperagasztót, ezekből hoz létre kaput, képeket, falra tehető tárgyakat. Olyan, mintha új mikrokörnyezetet hozna létre, a zord, olykor elviselhetetlen meglévőnél valami puhábbat, szó szerint földközelibbet.

Koós Gábort pedig a rögzítés, a megörökítés érdekli, ő nyomatokat készít, születő alkotásain a dokumentált tárgyakhoz fűződő személyes kötődéseit szeretné kifejezni.

Ők tehát az idei ötös, akik az önkifejezésen túl valamiféle keresztmetszetet is adnak a hazai, saját útját folyamatosan, de most különösen kereső képzőművészetről és annak lehetséges nyelveiről.

(Borítókép: Leopold Bloom Képzőművészeti Díj)