Koronavírus adatok

2021. dec. 07.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Ambrus
-3 °C
3 °C

Erős István: Nagyon fontos, hogy a magyar képzőművészetnek legyen sajátos karaktere

BP-2605
2021.10.21. 07:25
Erős Istvánnal, az idén 150 éves Képzőművészeti Egyetem új rektorával arról beszélgettünk, milyen jó lenne, ha a hazai egyetem a párizsival vagy a rómaival vetekedne, hogy az ázsiaiak sokkal nyitottabbak a kortárs művészet befogadására, mint az európaiak, akiket akadályoz a reneszánsz perspektíva, és hogy mi kell ahhoz, hogy valaki annyira befusson, hogy ötvenmillió forintot adjanak egy képéért.

Megnyitóbeszédében annyira hangsúlyozta, hogy új rektorként egy nyitott és friss intézményt szeretne, nem egy megközelíthetetlen, szürke várat, hogy felvetődik a kérdés, eddig nem volt eléggé nyitott a Képzőművészeti Egyetem?

A felsőoktatási intézmények szerepe globálisan változik, különösen a művészeti egyetemeken változott meg világszerte az oktatás. A hangsúly ma már nem annyira az oktatás mibenlétére, mint inkább a hatására helyeződik, hogy ne a falakon belül maradjon, hanem legyen kihatása a társadalomra, javítsa annak közérzetét, aktívan reagáljon a szociális, ökológiai és egyéb kérdésekre. De egy ilyen intézménynek az országimázs alakításában is szerepe lehet. Annál jobb országimázs, mint egy, a világ minden tájáról hallgatókat fogadó, nemzetközileg elismert művészeti egyetem, vagy annak kiállítása bárhol a világon, mely a magyar kultúra minden szeletét bemutatja, nem kell. Ezért is fontos, hogy intenzíven bekapcsolódjunk a nemzetközi körforgásba.

Eddig nem kapcsolódott be az egyetem a nemzetközi művészeti körforgásba?

Az Erasmus-rendszer eddig is jól működött, de nagyon népszerű a Stipendium Hungaricum ösztöndíj is, amelyre bármely országból pályázhatnak külföldi hallgatók. Inkább arra gondolok, hogy evidenciaként kezeljük, hogy a nyugat-európai művészi vérkeringés része vagyunk, de Ázsia, Afrika, Közép-Amerika vagy Dél-Amerika számára nem vagyunk érdemben láthatóak. Onnan mindenki Londonba, Párizsba, Berlinbe, Barcelonába vagy Rómába vágyik.

A diákokra érti, hogy ott akarnak tanulni, vagy művészként vágyódnak oda?

Egy Európán kívüli hallgató számára a római akadémián vagy a párizsi École des Beaux-Arts-on végezni státuszszimbólum. Mi azért kevésbé vagyunk vonzóak itt, a keleti végeken,

pedig ha megismernék a közép-kelet-európai művészet sajátosságát, az nagyon izgalmas lehetne számukra. A mi régiónk művészete sok esetben jobban rezonál egy nem európai embernek, sőt bizonyos párhuzamosságok is felfedezhetőek más kontinensek művészetével, különösen a berlini fal leomlása előtti periódust nézve. Amiatt, hogy falon innen és falon túl nem volt átjárás, itt olyan egyéni látásmód alakult ki, amely az elmúlt évtizedekre meghozta a gyümölcsét. Gondolok itt például a festészetben a lipcsei vagy a kolozsvári iskolára – utóbbi végeredményben a nagybányai iskola búvópatakként való felbukkanása –, melyek művészei ma már azon túl, hogy képeik hatalmas összegekért kelnek el, egyetemes értéket is képviselnek. Azt gondolom, hogy a régiónkat művészeti szempontból vonzóvá tenni részben a Képzőművészeti Egyetem feladata.

Az ön öt évre szóló ciklusa elegendő lesz ehhez a változáshoz? Hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem is ilyen jó hírű, nívós intézmény legyen, hogy ide vágyakozzanak a hallgatók a világ minden tájáról?

Nyilván nem, de ezt a munkát el kell kezdeni. Most például van egy európai uniós pályázatunk, amelyben a római, a drezdai és a rigai akadémia is részt vesz, és mi vagyunk a vezetői. A cél egy európai művészeti egyetem alapjainak a lerakása. Ez például jó kezdet lehet. Amúgy vicces, hogy ők épp ellenkező problémával szembesülnek: 

a római akadémiának például 1500 kínai hallgatója van,

és azzal küzdenek, hogyan tartsák fenn a minőséget, és ne csak a hallgatók számának növekedése számítson.

Azt hiszem, nálunk nem kell attól tartani, hogy 1500 kínai hallgató jelentkezik hirtelen az egyetemre.

Nem is szeretném, nálunk ez a minőség rovására menne. Nem határtalan a befogadóképességünk. Van azért mozgás a Képzőn is, az Erasmus-hallgatókon túl nálunk a doktori iskolára jönnek főleg a külföldiek. Épp tegnap beszélgettem egy mongol doktoranduszunkkal, aki az itteni életet és művészeti környezetet kulturális sokként éli meg. Tudni kell, hogy a doktori képzés egy négyéves művészeti kutatást jelent. Arról beszélgettünk, miként tudja ezeket a tapasztalatokat kifejezésre juttatni a művészetében oly módon, hogy megőrizve identitását, gyökereit, az egy európai számára is érhető legyen.

Az ön elődei a rektori székben nem kisebb művészek voltak, mint Szinyei-Merse Pál, Bernáth Aurél, Csók István, vagy később, a szocializmus alatt Pátzay Pál. Ez nyomasztólag hat a munkájára, vagy inkább inspirál?

Természetesen nagy felelősség és óriási kihívás beilleszkedni ebbe a történeti ívbe. Ez volt az első képzőművészeti oktatási intézmény Magyarországon, amikor 150 évvel ezelőtt megalapították, korábban csak nyugati akadémiákon lehetett festészetet, szobrászatot, rajzot tanulni. Az akadémikus szellemű, a rajztanításra fókuszáló iskolába később, a századelőn, Nagybányáról jöttek mesterek, hozva magukkal az ott megvívott harcaik, szellemi műhelyük eredményeit, ezzel vett újabb lendületet a művészeti oktatás. A XX. században újabb és újabb korszakok követték egymást az oktatásban, folyamatosan megújítva az intézményt. Én a rendszerváltást követően jöttem ide diákként, amikor szintén óriási változások zajlottak az egyetemen. Szóval nemcsak a hatalmas elődök, de a folyamatos megújulás szelleme is kötelez.

Mennyire ismerte az egyetem mostani helyzetét?

A 90-es évek óta figyelemmel kísérem az intézmény szakmai életét. S noha tíz évig az egri Eszterházy Károly Egyetemen voltam tanszékvezető, intézetigazgató, sok itteni tanárral jó szakmai, baráti kapcsolatban voltam, az ötlet is, hogy pályázzak a rektori pozícióért, tőlük származik.

Egerben természetművészetet tanított, a képzőművészetnek azt az ágát, melyet ön is képvisel. Itt van, lesz ilyen tantárgy?

Nem, és nem is lenne reális beleerőszakolni a Képzőn a tantervbe. A természetművészet oktatása Európában is elsőként, Egerben jött létre, ami a személyemen kívül nem kis részben köszönhető annak, hogy a városhoz közeli noszvaji barlanglakásokat üzemeltető egyesület az egyetem rendelkezésére bocsátja a területet, ezzel egyedülálló természetes közeget biztosít a műhelymunkának. Itt, Budapesten ez nem kivitelezhető.

Amikor az ember művészlétből magas szintű, de adminisztratív funkcióba kerül, nem sérül a művészi integritása, nem változik az életmódja?

Amikor Egerben voltam tanszékvezető, illetve intézetigazgató, próbáltam nyaranta egy-egy hónapra elmenni távoli országokba, Közép-Afrikába vagy Ázsiába, művésztelepekre, szimpóziumokra, és ott tudtam alkotni. Olyankor mindent ki tudtam zárni, sőt ezekben a koncentrált helyzetekben olyan, sokszor nagy méretű alkotásokat is sikerült létrehoznom, amilyeneket a mindennapi munka mellett nem tudtam volna megcsinálni. Ily módon Egerben a művészet nem ment az oktatás, az intézetvezetés kárára. Itt még nem tudom, hogy lesz. Bízom benne, hogy a rektorhelyettes kollégáimmal együtt megtaláljuk a módot arra, hogy az alkotásra is legyen idő.

Tanít is rektorként?

Szobrászokat tanítok, egy Természet-építészet-szobrászat nevű tantárgyba csöppentem bele, amit mintha nekem találtak volna ki. Természetművészként magam is sokat foglalkoztam ezzel a témával, ráadásul 2018-ban egy nagy nemzetközi kiállítás kurátora voltam Koreában, ami pont ezt a témát járta körül.

Ha már szobrok, nem hagyhatom ki, mit szól az elmúlt években készült és sokak által kritizált köztéri bronzszobrainkhoz?

Van a képzőművészet, mint az állandóan friss és új meglátások eszköztára, és vannak a dekorációs elemek. Ezeknek más a funkciójuk. A köztér mint a politikai térfoglalás terepe témába meg ne menjünk most bele.

De, menjünk! Belefér ez önöknek, művészeknek, művészeti oktatóknak, vagy harcolni kéne ellene?

Ez egy globális trend, nem mi találtuk ki. 

Ezek a művek sokszor a helyi polgármesterek ízlését tükrözik, de gyakran találkozhatunk azzal a jelenséggel is, amikor a helyi amatőr művész szobrát állítják ki köztéren.

Igazából nem tudok egyértelmű választ adni arra, hogy ilyen esetben jobb-e, ha meghívnak egy híres európai művészt, és az ő szobrát állítják ki, amit aztán élesen elutasítanak a lakók. Sok minden közrejátszik itt, a lokális és globális nagyon komplex kérdése is. Mindenesetre egyfajta közízlés kiszolgálásáról van szó.

De a közízlést lehetne formálni is.

Igen, és épp ez az egyetem feladata. A művészek – és nem mellesleg a rajztanárok – képzésével hosszú távon formájuk a közízlést. Ebből a szempontból is fontos, hogy minél láthatóbb legyen, hogy mit csinálunk. Nemrég például sikerült megszereznünk Budapest leendő új kulturális központjában, a Margit-negyedben egy galériát, ahol a hallgatóink fognak kiállítani. A II. kerületi önkormányzat rendelkezésünkre bocsátott a Margit körúton egy kiállítótermet, amit mi tölthetünk meg tartalommal. A hallgatóknak egy újonnan alakuló kulturális projektben részt venni, azt formálni fantasztikus lehetőség, amiből kialakulhatnak akár szoros együttműködések a helyi közösségekkel, akár erős szakmai kapcsolatok.

Amikor önöknél végez egy ötödéves festő- vagy szobrászhallgató, és kimegy a kapun diplomával a zsebében, mihez tud kezdeni? Az ön felelőssége az is, hogy akik itt végeznek, olyan piacképest tudást kapjanak, amit aztán megélhetésre tudnak váltani?

Szörnyű lenne, ha még ez is felelősségem lenne. Valóban nehéz a kapun kilépni, hiszen amíg itt van az ember, addig védi ez a háló, utána pedig egyénileg kell boldogulnia. Magam is átéltem ezt a pillanatot, a kapunyitási pánikot, amikor végzős voltam. Bár mi úgynevezett autonóm művészeket képzünk, de természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy az itt töltött öt év alatt a hallgatók megalapozhassák a jövőjüket. Fontos, hogy minél több kiállításon szerepeljenek, művésztelepeken, nyári szimpóziumokon vegyenek részt, de a nemzetközi aktivitás is segít, akár az Erasmus-program, vagy az olyan nemzetközi szakmai események, ahol más országok hallgatóival, oktatóival, művészeivel dolgozhatnak együtt. Ilyenkor természetes módon épül ki egy olyan kapcsolati háló, ami már jelenthet valamit az elinduláshoz. Az is megoldást vagy alternatívát jelenthet, ha valaki tanítani szeretne, és akár átmenetileg, akár hosszú távon az oktatásban találja meg magát. Én is ezt az utat választottam.

Mi a cél? Hogy festőket, szobrászokat, restaurátorokat képezzenek, vagy hogy művészeti ágakon átívelő vizuális művészeket?

Magas színvonalon képzünk festőket, szobrászokat, grafikusokat, látványtervezőket és restaurátorokat, de a határok közti átjárás is nagyon izgalmas, amit intézményi szinten is segíteni is kell. Épp most sikerült három új szakot akkreditálnunk, a művészetelmélet szak mellett elindul a vizuális művész és a képzőművész szak, ahol vállaltan az interdiszciplinaritásra tesszük a hangsúlyt, az oktatás tartalmi részét most fogjuk kialakítani. Ezek a képzések ideálisak lesznek azoknak, akik még bizonytalanok, és nem tudják pontosan, hogy festők, szobrászok vagy mik szeretnének lenni, illetve azoknak, akiket több minden is érdekel.

Nézve a mai ifjú, pályakezdő művészek alkotásait, akár legutóbb például a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj finalistáit, az az érzésem, hogy ma már nem elég egy kép a falon, kell hozzá videó, installáció, környezet, berendezett, átrendezett tér, szóval mintha egyetlen műfajban már nem bíznának meg a fiatal alkotók, hogy az elég érdekes lesz önmagában. De cáfoljon meg, ha nem így van.

Ahogy halad a világ, és újabb és újabb technikai lehetőségek adódnak, úgy változik a művészet is, ez normális jelenség. Minden művész feladata, hogy kikísérletezze ezeket a határokat, érintkezési pontokat. Amikor megjelent a videó mint új médium a képzőművészetben, az is beépült a különböző formanyelvekbe, éppúgy, mint korábban, amikor a grafikában a litográfia jelent meg. 

Amikor pedig megszületett a digitális grafika, mindenki temette a klasszikus grafikát, de tévedtek,

mert azóta ez a technika is kanonizálódott, és régi és új megtermékenyítették egymást.

Hogyan viszonyul ma a kortárs magyar képzőművészet a nemzetközihez?

Nehéz erre egyértelmű választ adni, és nem is lenne elegáns. Ahogy a világ képzőművészetének rengeteg arca van, úgy a magyarnak is. De az nagyon fontos, hogy a magyar képzőművészetnek legyen valamilyen sajátos karaktere, és a nemzetközi szcénán azt mutassuk meg. Ahogy történt ez a 90-es években a kínai művészettel, vagy később az indiaival, vagy most fog szerintem az afrikaival történni. Én is, amikor a saját, természetközeli, természetből fakadó műveimet készítem, igyekszem megőrizni azt a speciális kelet-európai ízt, ami az enyém.

Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan szintre jusson, hogy magyar alkotóként 50 milliót adjanak egy képéért? Gondolok Maurer Dóra vagy Keserű Ilona alkotásaira, a korábbiak egészen a londoni Tate Modern galériáig jutottak el. Miközben valaki azt mondja, hogy de hát ez csak egy piros vagy egy sárga folt.

Ha vissza akarnám dobni a labdát, azt mondanám, a képlet Barabási Albert László legutóbbi könyvében található. A lényeg a kapcsolódás, és hogy hol, milyen szinten kapcsolódik az ember. Barabási hoz is erre egy kiváló példát: a nyugati félteke első színes bőrű festősztárja, Jean-Michel Basquiat haiti–amerikai művész és alkotótársa együtt indultak, ketten, társszerzőként jegyezték műveiket. Majd Basquiat Andy Warhol segítségével bekapcsolódott a művészeti világba, világsztár lett, és valószínűleg korai halálának is köszönhetően kanonizálódott. A mai napig ő az egyik legkelendőbb amerikai művész, míg alkotótársának a nevére sem emlékszünk. Barabási könyve mellett Tom Wolfe Festett malaszt című kötetével is szoktam példálózni a hallgatóknak, ami a kritikusok által uralt New York-i galériarendszer mechanizmusát, illetve az ettől való megcsömörlést írja le.

Minden azon múlik, hogy valaki rendelkezik-e kapcsolatrendszerrel, és mennyi energiát fektet a kapcsolatai ápolásába.

Ez a szempont alakította minden bizonnyal a nemrég zárult Art Marketet is. Persze minden esetben elsőrendű művészekről beszélünk, tehát a tehetség feltétel, de szerencse is kell. Egy kanadai alkotó azt mondta, hogy a művészek olyanok, mint azok a madarak, amelyeknek nincs lábuk, így soha nem tudnak leszállni, megpihenni. Vagyis egy sikeres művésznek fáradhatatlannak kell lennie.

Az egyetemen van olyan kurzus, amely abban segíti a hallgatókat, hogyan kerüljenek föl a képzőművészeti térképre? Hogyan képviseljék, menedzseljék magukat? Mert nyilván nem elegendő elkészíteni a műveket.

Erre sajnos nincs recept, ezt nem lehet néhány óra alatt megtanítani, de vannak olyan tantárgyak, amelyek segítenek, a szerzői jogi dolgokban például. A mesterek szerepét sokkal nagyobbnak látom, ők lehetőséghez juttatják a hallgatókat, vagy felhívják a kurátorok figyelmét rájuk.

Van olyan művészeti tendencia, amelyet ön nem kedvel?

Harmadrangú kérdés, hogy én mit kedvelek, mit nem. A kifejezési módok összessége együtt adja ki a művészeti sokszínűséget.

Volt egy ismerősöm, ráadásul neves műgyűjtő, aki odavolt a monokróm festészetért, ezeket a képeket vette meg méregdrága pénzért. Amikor megkérdeztem, mit szeret egy négy méter hosszú vörös vagy kék festményen, nem értette a kérdésem, és megvetéssel közölte, többet várt tőlem.

Pont ez az izgalmas a művészetben, hogy nem tudjuk, miért vonzódunk hozzá, és mihez vonzódunk voltaképpen. Ez racionálisan nem magyarázható. Az a gyönyörű, hogy a dekódolás mindenkinél más.

Ön szerint milyen a hazai galériarendszer? Mennyire segíti a hazai művészeket?

90-ig látok vissza a témában, de szerintem ez ügyben határozott fejlődés mutatkozik. Vannak, akik kifejezetten segítik a pályakezdőket, a fiatalokat, ez nagyon jó és egészséges. Nem ezzel van a probléma. Inkább azzal, hogy míg zeneileg nagyhatalom vagyunk, színházba az átlagember is jár, addig 

a kortárs képzőművészet presztízse nagyon alacsony.

A zenei oktatási rendszer nagyon szépen kiépült, minden kerületben van zeneiskola, de ez a vizuális művészeti oktatásra nem igaz. Most is azon dolgozunk épp a kollégákkal, hogy a művészeti középiskolákban ne csökkentsék az óraszámokat, hiszen az a minőség rovására megy, és ennek elkerülése mindannyiunk érdeke. Persze a miénk is, mert így nagyobb a merítés, amiből a felvételikor válogatni tudunk.

Az én gyerekkoromban a rajztanár volt a legjelentéktelenebb tagja a tanári karnak, a testneveléstanárnál is lejjebb állt presztízsben. Nekem szerencsére kiváló rajz- és művészettörténet-tanárom volt ennek dacára, aki presztízst tudott kivívni magának. Ma mi a helyzet?

Sajnos ugyanez, bár a rajztanár kifejezés nem helytálló, vizuáliskultúra-tanárról kellene beszélni. Az, hogy a négyes–hatos villamos hogy néz ki, vagy ez az ásványvizes palack az asztalon, vagy a telefonunk formája, vagy az öltözködésünk, mind-mind a vizuális kultúra része, és az erre való nevelés sajnos ma nem része sem az iskolai nevelésnek, sem a mindennapi kultúránknak.

Mit gondol arról, hogy manapság szinte minden második fiatalt maga alá gyűrt a tetováltatási kényszer? Mintha anélkül már nem léteznének.

Az, hogy most trendi lett tetoválni, több okra vezethető vissza. Nyilván a valahová tartozás vágya is mozgathatja ezeket a fiatalokat. 

Ha valakinek nincs problémája az identitásával, akkor feltehetőleg arra sincs szüksége, hogy jeleket hagyjon a testén, amivel különlegesnek érezheti magát.

Ráadásul általában esztétikailag is kétséges, amit látunk. Természetesen itt most nem a tradicionális törzsi tetoválásokról, vagy akár a konkrét jelentést hordozó orosz börtöntetoválásokról beszélek. Én mindenesetre nem örülnék, ha a három gyerekem közül valamelyik megjelenne egy tetoválással, már csak azért sem, mert szerintem ez egy múló divat, amit később lehetetlen vagy nehéz eltávolítani.

Mit gondol a jobb agyféltekés rajztanfolyamokról?

Micsoda kérdések! A szájjal és lábbal festőket nem akarja megkérdezni?

Az teljesen más, az jótékonykodás, nekik pedig túlélés. De erről több szakmabeli azt mondja, hogy szemfényvesztés, miközben én láttam olyan embert, aki tökéletesen lerajzolta fényképről az önarcképét úgy, hogy előtte sosem rajzolt.

Ha bármilyen módszerrel elérik, hogy az emberek használják a kreativitásukat vagy találkozzanak az anyaggal, leküzdjenek gátlásokat, akkor azt én nem tudom megkritizálni. A zenében is vannak amatőr kórusok, dalárdák, akik az együtt éneklés öröméért csinálják azt, amit csinálnak. De az nem feltétlenül művészet. Egy átlagembernek óriási gátlásai vannak a rajzolással kapcsolatban, gondoljon bele, a gyerekünket zongorára járatjuk, meg mindenféle különórára, de az, hogy szombat délután valaki ceruzát vagy ecsetet ragadjon, és csak úgy rajzoljon vagy fessen, az nincs benne a kultúránkban.

Ahogy a kortárs művek értelmezéséhez sem segít hozzá a közoktatás.

A retinánk is a reneszánsz perspektívára, a megjelenített látványra van „szocializálva”. Három dimenzióban szeretjük látni és tudjuk csak elképzelni a két dimenzióban festett alkotásokat. Ezt akkor lehet igazán tetten érni, amikor egy keleti emberrel, egy ázsiaival találkozunk, aki nem a reneszánsz perspektíván nőtt fel, és látjuk, hogy mennyivel nyitottabb, mennyivel jobban tudja értelmezni az absztrakt műveket és általában a kortárs művészetet. Eközben mi az iskolában sem jutunk tovább az impresszionizmusnál, mert lehet, hogy a tanár sincs felkészülve a kortárs művészet befogadására. Ezt komoly problémának tartom.

Az önök intézménye nem alapítványi fenntartású, de mit gondol, ha egy hasonló akció zajlana itt le, mint a Színművészetin, mi lenne a hallgatók reakciója? Itt is kitörne a forradalom?

Ezt gyakran kérdezik tőlem.

Miért, megvan ennek a veszélye?

Öt állami fenntartású egyetem van jelenleg az országban, a Képzőművészeti Egyetem az egyik. Jelenleg a kérdés nincs napirenden. Ha ez változna, a hallgatókat, a HÖK-öt, a szakszervezetet és persze a szenátust is bevonnánk a döntésekbe és az odáig vezető folyamatokba. Együtt döntenénk, hogyan tovább.

(Borítókép: Erős István. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)