Cézanne ma 100 millió dollárt ér, de saját korában nem ismerték el

PAP 8231
2021.11.08. 06:20
Ő az az ember, akiről a legtöbbet tudhatunk meg Cézanne-ról, a valaha élt legnagyobb festők egyikéről, a modernizmusnak megágyazó posztimpresszionistáról, hiszen a dédunokája, életművének legnagyobb ismerője, kezelője, a család képviselője. Philippe Cézanne most először jár Budapesten, a Szépművészeti Múzeum Cézanne-tárlata alkalmából. A mesterről, a korról és a kiállításról beszélgettünk.

Önnek van kedvenc Cézanne-festménye?

Ez nehéz kérdés, de talán az egyik kedvencem az a kép, ami fordulópontot jelent az életében, az egyik Saint-Victoire-i látkép. Nemrég került elő, mert eltűnt, korábban a nagyapámnál volt, ma a berni múzeumban található. Saint-Victoire hegyéről Cézanne festett vagy negyven képet, de ezen már leegyszerűsített mindent, mind a koncepció, mind a kompozíció tekintetében. A sorozat korábbi képei nagyon kidolgozottak, részletgazdagok, ez pedig gyakorlatilag már egy massza. Zseniális. Nemcsak én gondolom így, a szakértők is, hogy ez a kép fordulópont Cézanne életében. Ez az 1897-ben született mű a velem, illetve a családdal kötött szerződés értelmében három hónapot az Aix-en Provence-i múzeumban látható, a Musée Granet-ben. Illetve volt egy akvarell, amit meg akartam vásárolni, de sajnos valaki hamarabb megvette előttem. Ezen a dédnagyanyám, Hortenzia feje látható, mellette egy hortenziával.

Csak azért kérdezem, mert nekem a Le buffet a kedvencem. Képzelje, négy évig az általános iskola felső tagozatában az ön dédnagyapja képét láthattam minden áldott nap, ezt A tálaló című csendéletet, és sose értettem, miért mennek ferdén a piskóták a kép szélén, mintha az a rész rosszul lenne ott megfestve.

Ha csak a piskótákat nézi az ember, azt a részletét a képnek, valóban olyan, mintha az a piskótatorony összedőlne, de ezt a kép egészeként kell értelmezni. Épp ezekért az dolgokért bírálták Cézanne-t a kor kritikusai is, hogy olykor a perspektívának nem felelnek meg bizonyos részletek,

még azt is mondták róla, hogy hogy nem tud festeni,

de valójában épp ez a zsenialitása.

Én nem kritizálom, nekem a kedvenc festőm az ön dédnagyapja, de legalábbis az egyik kedvenc, de tény, hogy a piskóta a valóságban nem állhat úgy a tálalószekrényen, ahogy áll a képen.

Van egy másik csendélete is Cézanne-nak narancsokkal, almákkal, minuciózusan komponálva, és az egészből kinyúlik egy kés, ami, ha úgy tetszik, felborítja az egészet, de valójában épp az helyezi perspektívába. De nemcsak ezért kritizálták, hanem azért is, hogy nem fejezi be a képeket, mert azon fehér részek maradnak, de ez sem volt igaz, mert direkt hagyta Cézanne üresen a vásznat azokon a helyeken, azt is a kép, a kompozíció részévé téve. És ez is zseniális. Van például egy olyan festmény, a kiállításon is látható, amin a legtöbb fény pont erre az úgymond megfestetlen területre fókuszálódik, olyan, mintha onnan érkezne, pedig csak maga a vászon.

Megviselte őt a kritika, a meg nem értettség?

Megviselte persze, ilyenkor mindig magába zárkózott. Hazament a szülői házba, az édesanyja pedig elkényeztette. Renoir mondta róla, hihetetlen, milyen alapossággal festette meg a képeket, mennyi időt, energiát szánt minden részletre, majd ha kész lett, már egyáltalán nem törődött velük, volt, hogy kinn hagyta a megfestett vásznat a szabadban. A városban nem is látták, ha várost festett, akkor azt messziről tette, szerette távolságot, hogy rálásson a városra. Haláláig festett, sosem hagyta abba, magányosan szeretett alkotni, mint egy szerzetes. De amikor este befejezte a munkát, a barátaival múlatta az időt, szeretett jókat enni, jó borokat inni, igazi bonviván volt, és

soha nem a társadalmi rangot nézte, ugyanúgy barátkozott a cipész vagy a pék fiával, mint az ügyvédével.

Mindig mindenkiben az embert nézte és azt, hogy kivel tud beszélgetni. És ellentétben azzal, amit a művészettörténészek írnak, barátait mindvégig megtartotta. Könnyen haragra gerjedő alkat volt, szenvedélyes, néha azt mondták, erőszakos, de ezt leszámítva nagyon kedves és kedélyes ember volt.

Önnek van a birtokában Cézanne-kép?

Képzelj, nincs! Egyetlen képem sincs a dédnagyapámtól, aki mintegy ezer képet festett, ami nem számít soknak. Ezeket jobbára ismerem mindet.

Mennyit ér ma egy Cézanne?

A Christie's nél legutóbb 50 millió dollár volt az egyik képe, de van olyan, ami 100 millió dollárért kelt el. Miközben 

a dédnagyapám életében sosem tudott a festészetéből megélni,

bár nem panaszkodhatott, mert apja bőséges havi apanázst fizetett számára, halála után pedig szép örökséget hagyott rá. De a kortársak, a korabeli kritikusok, műítészek egyáltalán nem ismerték el, illetve élete vége felé már talán elkezdték, de igazán halála után tíz évvel ismerték el igazán.

Miért, mi történt akkor? Élete vége felé?

Volt egy Ambroise Vollard nevű műkereskedő, akinek volt pénze, és komplett műtermi anyagokat vásárolt fel egyes festőktől. Mindig felvásárolta az egészet. Valahogy ez a Vollard Renoirhoz keveredett, aki mondta neki, hogy Cézanne-nal foglalkozzon, mert megérdemli, és még nem igazán foglalkozott vele senki. Renoir egyébként jó barátja volt Cézanne-nak. Ekkor kezdett ez a Vollard a dédnagyapám képei iránt érdeklődni, felvásárolt egy nagyobb mennyiséget, és 1895-ben szervezett egy nagyszabású kiállítást, kizárólag Cézanne műveiből. Mintegy 150 művet mutatott be. Jött Renoir, Pisarro, Degas, ők is vásároltak képeket. Na ekkor kezdték el az emberek felfedezni, ezután már jöttek a külföldi érdeklődők is, az amerikaiak, a németek, a svájciak. Volt egy Auguste Pellerin nevű pasi, egy nagyon gazdag margaringyáros, ő volt a legnagyobb gyűjtője Cézanne-nak, 160 műve volt tőle, a nagy Fürdőzők egyike, illetve az egyik Kártyázók is.

Sokat hamisították Cézanne-t?

Egyáltalán nem. Ő annyira különleges alkotó, hogy nem lehet hamisítani. Rendkívül nehéz lenne.

Nem is látott, nem is ismer hamisítványokat?

Azért láttam, mintegy húszat életemben, de elég hamar kiderültek ezekről, hogy nem igaziak. Ott volt például dédapám egyik kortársa, Alfred Sisley, aki egyetlen képet adott el életében, azt nyolcvan aranyfrankért, a hamisítók pedig három-négy-öt frankot kaptak a képeiért. Viszont nagyon érdekes, hogy Cézanne volt az egyetlen festő, akinek halála után annyi követője volt, hogy a fiatal művészek két évig csak Cézanne-t festettek. Mivel szakmám szerint a posztimpresszionista kor szakértője, műtárgy értékbecslő vagyok, konkrétan az 1850 és 1950 közti időszaké, biztosítótársaságoknak is dolgoztam. Egyszer az egyik kortárs festő művében kár esett, s az illetékesség okán engem hívtak ki szakértőnek. A fiatalember képe negyvenszer negyvenes szürke négyzetekből állt, a szürkék között leheletnyi árnyalatkülönbséggel, így adott ki egy négyszer négyzetméteres képet. 

Az ifjú művész azt mondta, képéről kiolvasható a cézanne-i lecke. Gondolkodtam magamban, miféle cézanne-i leckéről beszél a szürke négyzeteivel.

Erre mondta a fiatalember, hogy de hát Renoir és Pisarro azt mondták, hogy addig nem lesz festő valakiből, míg nem tud szürkét festeni, ő pedig megfestette a szürkét. És tényleg.

Ha már a szürkét említi, mi a véleménye a Szépművészeti tárlatáról? Volt abban önnek valamilyen szerepe? Kérték a tanácsát?

Semmiféle szerepem nem volt, alázatos látogatóként jöttem.Noha a kurátort, Geskó Juditot ismerem néhány éve, igazából csak megkért, patronáljam kicsit kiállítást. Ez a tárlat azt keresi, miként hatott Cézanne az utána következőkre, a modernekre, de mivel inkább a gyermekek keresik a szülőket és nem fordítva, itt is inkább arról van szó, hogy az utódok, a követők keresik azt, ők honnan jönnek, mi hatott rájuk. A szuprematisták például Cézanne követőinek tartották magukat, ennek a munkának az eredménye ez a kiállítás. Én magam is sok fiatal kortárs művésszel találkoztam, akiknek a művei különösebben nem fogtak meg, de akik Cézanne követőjének, csodálójának vallották magát.

Képpárok lettek egymáshoz társítva, egy Cézanne, egy modern. Hogy tetszik ez önnek?

Azt szokták mondani, a képzőművészet is zene, olyan zene, ami nem szólal meg, de hat az érzékeinkre. Bizonyos képek előtt állva azt éreztem, megszólal bennem ez a zene, de bizonyos képeknél meg nem.

A kiállítás első része Cézanne környezetét, a második az impresszionistákkal való viszonyát próbálja meg bemutatni. Kik voltak dédnagyapja barátai?

Zola, de mások is, viszont Renoirral és Pizarróval is összebarátkozott.

És kik voltak a legfőbb riválisai?

Nem voltak riválisai. Renoirral jó barátságba keveredett, látogatták egymást, még festettek is együtt, Pisarro meg kinyitotta a szakmai utat előtte. Monet-val is nagyon jól kijött, Degas kissé rezerváltabb volt, de egyikükkel sem rivalizált.

Önnek mint a dédunokának a rokonságon, az életmű kezelésén és azon túl, hogy műtárgyszakértő lett, még milyen kapcsolata van a művészettel?

Volt egy kisebb galériám, amit aztán a 90-es években felszámoltam. Főleg bronzszobrokkal foglalkoztam, Camille Claudellel, François Pomponnal és a posztimpresszionistákkal, ugyanis impresszionisták már alig vannak a piacon, és azok is méregdrágák. És írtam egy könyvet Cézanne-ról, ami egyelőre még csak franciául jelent meg néhány hónapja.

Ön számontartja, ismeri, nyomon követi mind az ezer képet?

Nagyjából igen, persze fejből nem ismerem mindet, viszont van egy katalógus, amelyben témák szerint össze van gyűjtve az összes képe színesben. De az ezer képen felül van még, 650 akvarell és rengeteg rajz, ezek pontos számát nem tudjuk, mindenesetre nagy rajzoló is volt Cézanne. Legtöbb képe a Barnes Alapítványnál található, 67, de mondjuk nekik rengeteg Matisse, Picasso, Renoir is a birtokukban van. A rajzaiból is van egy gyűjtemény, de az nem teljes.

A kiállítás, illetve a hozzátartozó katalógus újdonsága az is, hogy most először írják a festő nevét „é” helyett e-vel, vagyis Cezanne-nak, ahogyan eredetileg írta, hiszen nem a francia, hanem a provanszál helyesírás szerint írta mindig is. Elfogadta már az új helyesírást a francia akadémia?

Nem, de nem is annak kell elfogadnia, hanem a francia államügyészségnek. Én mintegy hat hónapja beadtam egy kérvényt erre vonatkozólag, de válaszra se méltattak.

Mi köze az államügyészségnek egy művész nevének írásmódjához?

Nálunk ez a metódus. Ráadásul nagyon hosszú. Ő sose tett ékezetet a leveleiben, az aláírásában sem használta. Apám halála után találtam egy nagy bőröndöt egy rakás hivatalos dokumentummal, azok is mind azt bizonyították, hogy sosem használta az ékezetet. Azt a párizsiak tették hozzá. Beszéltem erről a provansziakkal is. A nyelv ritmusa ott más, ott nem kell az ékezet.

Akárhogy is írjuk, abban egyetért, hogy noha korában nem ismerték el a dédnagyapját megfelelően, sőt, talán egyáltalán, de amikor végre megértették, ki ő és mit tett le az asztalra, onnantól töretlen az elismertsége?

A művészettörténet egy olyan lánc, melyben vannak fontosabb és kevésbé fontos láncszemek, szerintem Cézanne a fontos láncszemek közé tartozik. Ami viszont csodálatos és vitathatatlan, hogy halála után a francia festők, Derain, Braque, Dufy két-három évig nem csináltak mást, mint Cézanne-t festettek. Próbálták megérteni a Cézanne-i leckét, mind a színek, mind az ecsetkezelés, mind a képelrendezés tekintetében. Próbáltak Cézanne-ul festeni.

(Borítókép: Philippe Cézanne. Fotó: Papajcsik Péter / Index)



  • Hírek
  • Hírek