Koronavírus adatok

2021. dec. 03.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Vilma
-1 °C
3 °C

Mucsi Zoltán: Nem jó módszer azt hirdetni, hogy aki nem minket akar, az szar ember

DSC8804
2021.11.21. 08:49
Nyáron kezdődött és november végén fejeződött be a FOMO forgatókönyvírója, Kerékgyártó Yvonne második nagyjátékfilmje, az Együtt kezdtük forgatása. A film generációs történet, melyben kilenc fiatal találkozik újra, tíz évvel az érettségi után. Mucsi Zoltán egy morcos örömapát alakít, aki tornatanár volt a gimiben. A balatoni forgatáson elmondta, hogy szereti ezt a karaktert, sok mást viszont nem.

Nyáron kezdődött, most ért véget az Együtt kezdtük című film forgatása. Kit játszik a történetben?

Egy tornatanárt, aki a főszereplő kislány papája. A lány feleségül megy az egyik osztálytársához, de én nem szimpatizálok ezzel a fiúval.

Undok?

Olyan típusú figura, aki nagyon jóindulatú, nem szereti a közvetlen konfrontációt, szeret oldalvízen haladni, kicsit sunyi. Közben persze úgy gondolja, hogy nagyon pontosan látja a világot, és akik másképp gondolják, mint ő, azok egyáltalán nem szimpatikusak számára. Van ilyen embertípus.

Tehát egy idős férfit, lányos apát játszik, aki ráadásul a fiatalok régi tornatanára. Ez a férfi szereti mondogatni, hogy ugye, megmondtam. A saját életében el tudja ezt kerülni, vagy szintén mondogat ilyesmit a fiataloknak?

Velem is megtörtént, ahogy mindenkivel, hogy az iskola után belekerültem az életbe, és rájöttem, hogy az nem olyan, ahogy Móricka elképzeli. Előtte persze az apámék hülyék voltak, meg mindenki, aki nálam tíz évvel idősebb, és akkor találkoztam a dolgokkal. Mindenkinek meg kell tanulnia kezelni a világot, közben nyilván követ el hibákat. Nekem a közvetlen szeretteimre van rálátásom, tehát ha ők hibáznak, az az egyetlen dolgom, hogy biztosítom őket a szeretetemről. A fenntartás nélküli szeretetemről irántuk. Amiben tudom, támogatom őket, de vannak olyan dolgok, amiket nekik kell megoldaniuk. Az én időm nagyon más idő volt. Nekünk nem volt mobilunk, most meg mindenkinek a zsebében a világ, annak minden előnyével és szarságával.

Bizonyos jelek azt mutatják, hogy nem vagyunk túl ügyesek, mert az a világ, amit létrehoztunk a gyerekeinknek, rengeteg sebből vérzik.

Szomorú tény, hogy az emberiségnek nagyon nagy maflást kell kapnia – és ez mindig is így volt –, hogy néhány évtizedre észhez térjen, addig vágja maga alatt a fát. Azok alapján, amiket erről olvas meg hall az ember, biztos, hogy nagy baj van.

Ez már politika?

A politikát hagyjuk. Szerintem még hordozzuk a szocializmus maradványait, annak minden bajával, szörnyűségével. Még itt vannak a legvidámabb barakk romjai, és nem mindegy, hogy miben szocializálódnak nemzedékek. Szerintem nem jó felé megy a dolog.

Mit gondol a magyar társadalom és azon belül a színházi szakma szétszaggatott állapotáról?

El kellene fogadni, hogy más is van, olyan vélemény is létezik, ami nem egyezik a mi véleményünkkel, és mégis tudunk egymás mellett élni, és lehetséges egymást tiszteletben tartani. Azt hiszem, ez kulturáltság kérdése, és a mindenkori értelmiségnek, a politikai vezetésnek kutya kötelessége lenne ellentétek szítása helyett az elfogadás, tiszteletben tartás kultúráját értékké tenni. Annak idején annyira akartuk a rendszerváltást, hogy legyen demokrácia, többpártrendszer, most meg azt érzi az ember, hogy aki hatalomra kerül, azt mondja: aki nem minket akar, az nem méltó arra, hogy éljen, egy szar ember – ami nem így van.

Értelmiségiként, művészként, az ország egyik legnépszerűbb embereként tud valamit tenni azért, hogy javuljon a helyzet?

Nem tudtam, hogy ennyire kedvelt lennék, de örömmel hallom.

Örülök, hogy beszámolhattam róla. Tud tenni valamit azért, hogy jó irányba változzon a világ?

Szerintem ezt nem én fogom megoldani. Ami engem illet, igyekszem kordában tartani az indulataimat, amikor beszélek, úgy élni, hogy elfogadó legyek. Nyilván ez is nehéz kérdés. Hol van a határ? Vannak szélsőségek, amiket nem lehet elfogadni.

A munkája során került már olyan helyzetbe, amikor az „árkok” miatt nem tudott szót érteni egy kollégájával, egy másik művésszel?

Van egy feladatunk adott esetben, amit teljesíteni kell. Az nyilván rossz érzés, ha meglátok egy kollégát, és nem állunk le beszélgetni, csak köszönünk egymásnak.

Ilyesmi előfordul?

Van ilyen, talán erősebben kéne próbálkozni.

Van olyan régi kapcsolata, ami a politika miatt kopott meg?

Olyan akad, akivel kölcsönösen eltávolodtunk egymástól, nagyon sok mindenben mást gondolunk, és nem keressük az alkalmat, hogy beszéljünk. Például arról, hogy attól még nem vagyunk ellenségek, mert más gondolunk a világról. Az SZFE-n történteket például nem tartom helyénvalónak. Bármilyen építő szándék előzte is meg, borzasztó, ahogy megtörtént. Ez mindenkire hat, aki benne volt a dologban. Nyilván erről is beszélni kellene, meghallgatni a másikat is, de úgy tűnik, hogy erre most nincs lehetőség. Vagy csak nekem nincs rá lehetőségem.

Ez a beszélgetés is egyfajta lehetőség.

Ez nem úgy működik, hogy ebben az interjúban felsorolok húsz nevet, és szólok, hogy most üljünk le egy kerekasztalhoz.

Szeretne leülni?

Van néhány ember, akivel szívesen leülnék. Nem gondolom, hogy minden helyrebillenne egy beszélgetéstől, ez nem így történik, de valami talán történne.

Van olyan kollégám, aki a nyolcvanas évek közepén agitált, hogy lépjek be a pártba, ma meg mélyen hívő, és jelentős beosztása van a mostani kormányoldalon.

Persze jó, ha az ember rájön, hogy fiatalon hozott hibás döntéseket is, de pont ezért kellene megértőbbnek lenniük az ilyen embereknek. Olyan ismerősöm is van, aki minden változáskor a számára kedvező irányba áll, mint egy szélkakas. Az ilyen embertípus nem áll a szívemhez legközelebb.

Tehát maga szerint azok az emberek, akik értékelik egymást, tartják valamire a másikat, a politikai meggyőződésüktől függetlenül leülhetnének beszélgetni, és ebből kisülhetne valami?

Nem szeretem a fanatikusokat. Ez lehet, hogy naiv gondolat. 

Fradi-szurkoló létemre azt az Újpest-drukkert szeretem, akivel tudok beszélgetni, és egy hétig froclizzuk egymást a meccs után.

A politikában ugyanúgy el kell fogadni, ha valaki a másik oldalon áll. Nem vagyunk ellenségek, de valamiben mást gondolunk a világról. Talán annyira mást, hogy egy pont után nem tudunk megegyezni, egyetérteni, de ettől még nem vagyunk ellenségek. Amikor meghallom azt a szót, hogy karaktergyilkosság, elkezd remegni a fejem. Mert ezt amúgy aljasságnak is lehet nevezni, legalábbis az én fiatalkoromban így hívták.

Ellehetetleníteni, lejáratni, befeketíteni, ez tőlem nagyon távol áll. Amikor létrehozunk egy előadást, mindig vannak viták. Hol élesek, hogy kevésbé élesek, és az a jó, amikor valamilyen egyezményre jutunk, és nem az a megoldás, hogy valaki rákényszeríti az akaratát a másikra.

Kevés dologban képes összefogni a színészszakma. Például a hazai zaklatási botrányok után is úgy tűnik, hogy nincsenek valódi következmények, mintha minden menne tovább a maga útján.

Azért azt nem mondanám, hogy minden úgy megy tovább, mintha semmi sem történt volna. Új jelenségről van szó, amiről tíz éve sem sokan, harminc éve pedig senki sem beszélt. Akkor sok mindent toleráltak, amit ma már nem. Most már észnél kell lenni, mert már nem tehetem. Bizonyos szempontból egyszerűbbek lettek a dolgok, kitettek egy KRESZ-táblát, és attól fogva azon a helyen nem lehet bekanyarodni. A jognak is igazodni kell a változásokhoz, meg kell határozni, hogy miért mennyi és milyen büntetés jár. De alapvetően azon múlik, hogy mit tartunk kötelezőnek, és mit elutasítandónak, hogy milyen kultúrában nőttünk fel. Ha a környezet meghatározza, hogy a mi kultúránkban nem illik köpködni az asztal mellett, akkor nem azért nem köpködsz, mert büntetés jár érte, hanem mert te is azt gondolod, hogy ilyesmit nem csinál az ember.

Nálunk ez nem szokás – mondták a szüleim.

Van egy idevágó vicc, amikor valaki megkérdezi egy vacsorázó angol úriembertől, hogy odaülhet-e az asztalához. – Foglaljon helyet – válaszolja az úriember, majd tovább kanalazza a levesét. – Zavarja, ha rágyújtok az asztalnál? – kérdezi a másik, miután elhelyezkedett. – Nem tudom – válaszolja az úriember –, ilyen még sohasem fordult elő velem. Ez egy finom reakció, amit lehetne nagyban is alkalmazni. 

A szabadság tulajdonképpen penetráns dolog, mindig nekem kell eldöntenem, mi az, amit megtehetnék ugyan, de mégsem teszek.

Nem azért, mert a kezemre ütnek, hanem mert az valakinek rossz, valakinek árt, valakit zavar. Biztos van olyan is, aki lubickol egy ilyen helyzetben.

Visszatérve a szakmájához, most megint sokat dolgozik?

Azt mondja, hogy szarul nézek ki?

Nem, de innen rohan a következő munkájára, épp egy televíziós forgatókönyvet olvasgatott a beszélgetés előtt, ráadásul a közösségi oldalakon is gyakran jelentkezik saját projektekkel, amiknek az ember mindig örül, és ott van a Nézőművészeti Kft. is.

A pályám első negyvenkét éve alatt még nem sikerült megtalálnom az áldott középutat, hogy beosztva és megfelelő mennyiségben. Időnként nagyon sok, máskor kevésbé van munka. Ez a legrosszabb időszak.

Kívülről úgy tűnik, hogy már annyit dolgozhat, amennyit csak bír.

Össze is sűrűsödnek a dolgok, illetve a pandémia kikezdett mindenkit. Kikerültél egy rendszerből, amihez hozzászoktál. Negyven év alatt megszoktuk, hogy van egy nyári szünet a színházban. Hat-nyolc hét legföljebb, akkor esetleg filmeztél, de ekkora szünet sohasem volt. Ez nem tett jót, legalábbis nekem. Kicsit olyan, mint a sportban, hiába veszik le a gipszet, nem tudsz azonnal visszaállni, fel kell építeni az izmokat. Ez a felépítés a szerepek esetében sem könnyű, ráadásul nagyon kevés idő jut rá.

Ehhez jönnek a tévésorozatok, filmek.

Ez most tényleg sok, de ezekre a munkákra nem kényszerítettek pisztollyal. Jó filmezni, ráadásul pénzt is kapok érte. Nyilván egyszerűbb lenne az életem, ha az augusztusom úgy telt volna, hogy elutazunk egy szép helyre, én elviszem magammal azt a tizennégy darabot, amiben játszom, és szépen olvasgatom őket. Most nem ez történt.

El tudja magát képzelni egy társulat tagjaként? Ha jól emlékszem, a Bárka Színház volt az utolsó, ahol tag is volt.

Igen, de most is van a Nézőművészeti Kft. Tehát egy minitársulathoz tartozom több mint tíz éve. Voltam szabadúszó, meg minden, de a legjobb valamilyen csapathoz tartozni, mert a színészet csapatjáték. Ha ez nagyon ellenem lenne, lenne négy monodrámám, és akkor azzal házalnék, de ezt csapatban jó csinálni.

Jöjjön egy kis kötelező Pepe. Valóban elválaszthatatlanok egymástól Scherer Péterrel?

Tudunk külön is dolgozni, de annyi minden köt össze minket, hogy csak erőszakkal lehetne minket szétválasztani. Kilencvennégyben találkoztunk először a Halott osztályban, kilencvenötben született meg a legendás Szentivánéji álom a Bárkában. Azóta együtt vagyunk. Talán egy évad maradt ki, amikor én már eljöttem a Bárkából, ő még maradt, aztán csatlakoztunk a Krétakör Színházhoz. Ma már nincs se a Bárka, se a Krétakör, de úgy gondolom, hogy egyiket se én lehetetlenítettem el. Kimentek a társulatok alólam. Pepével az utolsó öt évben a mi kis társulatunkban játszunk együtt, de más filmekben vagyunk, külön-külön vendégszerepelünk, tehát többet vagyunk külön, mióta egy csapatban játszunk.

Lesz még közös filmjük, amit kettejükre alapoz egy rendező?

Én bármit el tudok képzelni, ha ez jár nekünk, csinálunk még közösen egy nagyon jó filmet, színházban is várnak ránk jó feladatok.

Az idei év arról is nevezetes, hogy épp száz évvel ezelőtt született Jancsó Miklós, aki részben felelős a Kapa–Pepe párosért.

Előtte már dolgoztunk Szomjas György Gengszterfilmjében, az volt az első közös filmes munkánk. Aztán jött Miki bácsi, nagy ajándék, hogy találkozhattunk vele. Csináltunk nagyon régen egy riportot Pepével, amikor az utca emberét kérdezgettük Jancsó Miklósról. Mindenki imádta, elmosolyodott a neve hallatán, dicsérték – bár volt, aki szerint az Országúton a legjobb filmje. Nagyon szép életmű az övé. Szabad ember volt.

(Borítókép: Mucsi Zoltán. Fotó: Kaszás Tamás / Index)