Világít és zenél is az üvegszobor, csak érezni kell

A miskolci születésű lány a Gábor Áron Művészeti Iskolába járt, ahol remek tanárok keze alatt pallérozódott és szeretett bele az alkotásba. Mivel kerámia szakon tanult, így az érettségi évében a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kerámia szakára jelentkezett. Három sikertelen felvételi után beiratkozott az iskola előkészítő tanfolyamára, ahol a sors összehozta őt az „üveges” tanárokkal.

Teljesen más fogalmaim voltak az üvegről. Azt hittem, ez egy giccses anyag, hogy díszlámpákat csinálnak belőle, de végül magam is megtapasztaltam, hogy mi az, amikor valaki üveggel foglalkozik

– meséli Dóra, aki a következő felvételi időszak alatt már több üveggyárba is ellátogatott, és az üvegezésbe (is) beleszeretett. A felvételi kudarca után beadta a jelentkezését üvegtervezés szakra, ahová elsőre felvették.  

A fiatal nő mindig is az üveg képzőművészeti felhasználására törekedett. A MOME Dórához hasonló művészi látásmóddal rendelkező tanára, az üvegszobrokat készítő Gáspár György szintén ezen a területen alkotott – nála jobb mestert nem is kívánhatott volna a miskolci fiatal. 

A diplomamunkám egy szoborcsoport volt. Az alulról megvilágított uránüveg szobraim UV-fény hatására maguk is világítottak, teljesen foszforeszkáló külsőt öltöttek. Ekkor már kikristályosodott bennem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, de ehhez szükség volt öt évre. A diploma után elkezdtem kialakítani a saját kis műhelyemet: találtam a Blaha Lujza téren egy helyiséget, mai napig ott dolgozom

– folytatja az üvegművész, aki az iparművészeti helyett képzőművészeti karon szerette volna folytatni művészi tevékenységét, hiszen munkásságára inkább képzőművészetként tekint. (A cikk megjelenésekor Dóra már befejezte a képzést, és éppen a disszertációján dolgozott.) 

Mivel Dóra korábban kerámia szakon tanult, furcsa érzés volt az üvegezésnél lehorgonyoznia. Teljesen máshogy fordul az ember a két anyaghoz: az üveg transzparens, így a kezdetekben az anyag áttetszősége okozta számára a legnagyobb nehézséget.  

Amikor elkezdtem üveggel dolgozni, eleinte sokáig mattítottam, és igyekeztem olyan technikákat találni, amelyeknél a külső formára, valamint a megjelenésre koncentráltam. Sok időbe telt, mire végre kihasználtam az üvegnek ezt a szuper tulajdonságát, vagyis, hogy belelátunk az anyagba. Most is éppen a „látható és láthatatlan” témakörre vagyok rákattanva, ezért az öntési technikát alkalmazom, a csiszolt felületeket pedig a mattítottal együtt használom: a néző egyszerre lát viszont egy áttetsző és egy matt elemekből megformált művet

– mutatja a geometrikus szobrok képeit.

Dóra előszeretettel működik együtt más művészekkel, így átmeneti alkotótársával közös installációkon keresztül csillogtathatja meg tehetségét. Legutóbbi kollaborációja izgalmasra sikeredett, hiszen egy sound artisttal dolgozott együtt: a multimédiás installáció egy zenélő üvegszobor, amely a hang és a vizualitás kapcsolatát mutatja be.

Elkezdett érdekelni, hogy a mű befogadásakor az érzékszervek hogyan működnek együtt, épp ezért írom erről a témáról a disszertációmat is. Az érzékszerveink egyszerre működnek, csak erre nem mindig figyelünk oda. Amikor azonban tudatosan odafigyelünk rá, megértjük, hogy egy mű befogadásánál a vizualitáson – pontosabban a szemünkön – túl milyen egyéb érzékszerveink aktiválódnak, miként jelenik meg előttünk az illat vagy a hang. Az ilyen installáció akkor jó, ha a befogadó (vagyis a néző) bevonódik a műalkotásba, és tesz valamit azért, hogy kapcsolatba kerüljön a kiállított tárggyal.

Üvegszobrokat készíteni lassú és sok fázisú, roppant hely- és eszközigényes folyamat, ezért is épít Dóra és férje éppen egy nagyobb műtermet. Aki ilyen szobrokat alkot, általában egyéni szükségletei szerint rendezi be a műhelyét egy kemencével vagy csiszológéppel. Dóra a színes üveget is külföldről rendeli, ami cseppet sem egyszerű vállalkozás. Nem a szállítással van a gond, hanem a színekkel: képről nagyon nehéz megmondani, hogy a valódi üveg milyen árnyalatú. 

(Borítókép: Bajóta)