A 13 éves Virtuózok-győztes, aki öt hangszeren játszik

PAP 2650
2021.12.30. 20:35

Ha valakiről azt mondják, így „face to face” az elődöntőben, hogy akár a műsor emblémája is lehetne, ráadásul ez épp Miklósa Erika szájából hangzik el, aki benne ül a nemzetközi zsűriben, akkor akár az is benne van a pakliban, hogy az illető megnyeri a versenyt. Braun Áron esetében benne is volt, az akkor 13, mára 14 éves gödöllői fiú minden hazai résztvevőt maga mögé utasított, és különleges hangszereivel, a marimbával, a harangjátékkal, a vibrafonnal, és a Kubából származó bongóval, na és választott darabjaival, Vivaldi Négy évszakával és

Mozart áthangszerelt Török indulójával, meg saját szerzeményével, A tékozló fiúval megnyerte a nemzetközi tehetségkutató versenyt,

amit idén már Virtuózok V4+-nak hívtak, merthogy a Visegrádi Négyek, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Csehország mellett Horvátország komolyzenei tehetségeit is felkutatja és bemutatja.

Braun Áronról már legelső bemutatkozásakor láthattuk, rajta lámpaláznak nyoma sincs, vagy ha mégis, nagyon jól titkolja, szeret szerepelni és rendkívül jól kommunikál. Ez pedig kulcsfontosságú egy ilyen tehetségkutató esetében, amiről azért ne feledjük, show-műsor is egyben. És ezt Áron nagyon jól tudja, akin az egész felkészülési folyamat, a próbák, a felvétel-helyzetek, a stúdiószereplés, az, hogy a Maestro fia, a sokoldalú zenész és énekes, Plácido Domingo Jr. volt a mentora, tovább csiszolt csak.

Megérkezünk Gödöllő egyik előkelőnek tűnő kertvárosába, a Blahára – igen, Blaha, bármily furcsán hangzik – ahol Áron szüleivel és négy testvérével él egy új építésű, kevés lakásos modern társasházban. Apukája fogad minket, aki kéri, lessünk be az ablakon keresztül a nappaliba. Nem is csodálkozunk, Áron állva zongorázik. 

Nem tud elmenni úgy a zongora mellett, mondja az igen fiatalos, öt gyerekes informatikus édesapa, hogy ne játsszon rajta.

A közelmúltban ugyanis Áron a zongorát is fölvette tantárgyai közé, most azonban jöttünkre kényszerpihenőt kell tartania, tiszta szerencse, hogy beszélgetni is szeret, és nagyon is udvarias. Igazi társasági ember, érdeklődő, figyel és mindig frappánsan válaszol.

Elmondja például, hogy noha nem izgult, voltak azért nehézségek, amikkel meg kellett küzdeni a műsorban. Például a legelső bemutatkozásakor olyan sötét volt a teremben, ahol játszania kellett, hogy a marimba hanglapjai nem voltak jól megvilágítva, az alsó sorra rávetült a felső árnyéka, ami akár azt is eredményezhette volna, hogy mellé üt a rossz látási körülmények miatt, de szerencsére volt olyan eszes és bátor, hogy a felvétel előtt jelezte az őt kísérő hölgynek, és mire sorra került, már jobban látta a hanglapokat.

Az is furcsa volt, hogy amikor a zsűri értékelését hallgatta, csak a szájmozgásukat látta, a hangjukat viszont a háta mögül hallotta. Nem szólva arról az „árokról”, ami a színpad és a zsűri emelvénye közt tátongott, ami így jóval nagyobbnak tűnt, mint amilyen volt valójában. Vagy hogy a közvetlen színpadra lépés előtt a stúdiót, ahol játszani fog, nem is látta, ennek ellenére azért vette az akadályokat. A zsűri külön díjazta, ahogy a különböző hangszerei között a kilométereket rótta, produkciója akadályversenynek sem volt utolsó.

Áron elmondja, a zenekarral, a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekarral fordulónként csak kétszer próbáltak, egyszer lejátszották a darabot, amit előadnak, egyszer pedig kamerával. Ennek dacára nagyon jól megtalálta a hangot Hollerung Gáborral, ez látszott is a műsorban.

Azt már az apa, Braun Attila teszi hozzá, hogy a döntőn játszott művet, 

a Mozart Török indulójából átírt és áthangszerelt darab zenekari kíséretét egy az egyben Áron írta a zenekar összes hangszerére, a hegedűtől a nagybőgőn át az ütős szekcióig,

a kottát is ő készítette el számukra kottaíró programmal. Letette eléjük, s azt mondta Hollerung Gábornak, szeretne valamit mondani a zenekarnak.

Ne haragudjanak, ha valakinek olyan hangot írtam, amit már nem tud fogni a hangszerén.

Mert Áron kreativitása végtelen, mit neki egy hegedű vagy egy brácsa hangterjedelme, ha ő azt a hangot álmodta meg. – Ez főleg a mély hangtartományokban érdekes – magyarázza, de ekkor se volt baj, ha ilyen adódott, akkor azok a zenészek egy oktávval följebb fogták azt a hangot, amit ő beleírt a darabba.

Áron lehetne akár konzista is a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, de ő és a család úgy döntött, tanulmányait egyelőre a jól bevált gödöllői, Frederic Chopinről elnevezett művészeti iskolában folytatja. Kiváló tanárai között két Liszt-díjas művésztanár, Gál Tamás karmester és Szitha Miklós ütőhangszeres művész, a Talamba együttes zeneszerzője is kiemelt szinten foglalkozik vele, és sok tárgyból, zeneszerzésből, zeneelméletből már a konzervatóriumi, sőt egyetemi szintű anyagot tanulja. Újabban már a karmesterséggel is kacérkodik, igazán széles hát a paletta.

Együttlétünk talán legszebb pillanata, amikor arról beszél, hogyan született saját műve, A tékozló fiú. 

A barátságos nappali dohányzó asztala hirtelen dobbá avanzsál, ne is csodálkozzunk ezen, hisz ütőhangszeresről van szó.

Áron eldobolja azt a ritmust, amit először egyik osztálytársától hallott, mire felkiáltott, vau, ez micsoda monumentális filmzene lehetne! S a mű, melyet persze vallásos neveltetése folytán a Bibliából már ismert, kiindulópontot jelentett az öt tételes szerzeményhez. Zongorára írta meg és egyik tanára fel is játszotta arra a videóra, amit apukája segítségével készített jó hangminőségben, érzékletes fotókkal. A fiatalabb fiú elkóborol, rossz útra tér, apja pénzét eltékozolja, majd megtér. Apja fényes lakomát ad számára, mire otthon maradt idősebb testvére fellázad. Szép történet ez egy sokgyerekes családból származó kamaszodó fiúnak. A különböző érzelmeket Áron különböző tempójú, dinamikájú tételekre tagolta. Idén tavasszal a művet egy zeneszerző versenyen első díjjal értékelték. „Kegyetlen volt lekottázni, mert azt, hogy egy kézben több szólam legyen, nagyon nehéz és macerás megcsinálni” – mondja.

A kottaíráshoz Áronnak nagy segítségére van a kottaíró program, ez ugyanis arányosan osztja be ütemen belül a hosszabb és rövidebb hangokat, s mivel vizuális típus is, így a partitúra rendezettebb lesz, rögtön látszik rajta egy hang hosszúsága.

A döntőben elhangzott produkciónál is látszott már Áron kreativitása, Mozart zongorára írott művébe további Mozartokat csempészett, a Kis éji zenét, a Varázsfuvola Bűvös csengettyűjét, a C-dúr szonáta egy részletét, és Miklósa Erika tiszteletére még az Éj királynőjének áriáját is. Meg is lett aztán a siker, de az elődöntő Vivaldi Tél tétele is már különös fogadtatásra talált, először szokatlan volt a fülnek a jól ismert műben a marimba, ám később egészen új színekkel gazdagodott.

Az, hogy Áron az ütőhangszereket választotta, voltaképp egy gödöllői talamba koncertnek köszönhető, ahol rengeteg ütőhangszer volt a színpadon, Áron pedig teljesen elvarázsolódott.

Egyébként nekem először az óvodában az effektek, a zörejek, a csattanások tetszettek meg, az effektekből jött a ritmus és csak utána a dallam

– mondja Áron, aki legelőször furulyán tanult, majd a ritmus vette át a szerepet, és újra kiegészült harmonikus dallamokkal, de már ütős szemszögből közelítve. Talán ezért is lett a marimba után a vibrafon az új kedvence, mely olyan ütőhangszer, ami dallamot játszik.

A családban egyébként minden gyerek tanul, illetve tanult zenét, ez afféle szülői program, mely az alapvizsga letételéig, öt-hat éven keresztül mindenkinek kötelező. Szép dolog, különösen, hogy a szülők nem zenészek. 

A Braun család gyermekei játszottak már klarinéton, szaxofonon, zongorán, hegedűn, de Áron az egyetlen ütőhangszeres.

Sajnos az ütőhangszereket a lakásban nem láthatjuk, pedig nagyon szívesen meghallgatnánk egy harangjáték koncertet, ezek a zeneiskolában és a Talamba Ütőegyüttes próbatermében vannak, ha tehát Áron gyakorolni akar, ide kell mennie. Általában hetente háromszor fél-egy órát játszik, versenyidőszakban persze többet. Áron az iskolában is kitűnő, számos tárgyból kiváló eredménye van.

E sokszínű, nyitott és kreatív, lassan az ifjúkorba lépő gyermek láttán a beszélgetés végén már csak egy kérdésem van, mi az, ami ezt a fiút nem érdekli. Hát erre teljes hétig kéne keresni a választ, mondja az óvónő anyuka, de Áron azért megnyugtat: az például, hogy hogyan tervezik a ruhákat, hidegen hagyja. Őt nem a ruha, hanem a zene teszi, erről távoztunkkor is meggyőződhetünk, mert ahogy az udvarról még egyszer bekukkantunk a nappali ablakán, Áron újra zongorázik. A szomszédok, a család és a mi nagy örömünkre. A ritmus lassan dallammá változik. Egyedül a tehetség változatlan.

(Borítókép: Braun Áron. Fotó: Papajcsik Péter / Index)



  • Hírek
  • Hírek