Botond, Mózes
EUR 389,99 Ft
USD 373,85 Ft
12 °C
29 °C

„Eszenyi Enikő nem embernek látott engem, hanem szobanövénynek”

PAP 5564
2022.01.17. 11:28 Módosítva: 2022.01.17. 13:28
Vajon miért kerül elő és újra és újra egy olyan kérdés, amelytől szinte minden színművész már szabadulna? De ahogyan Csiby Gergely színész-rendező mondja, ehhez történnie kellene néhány dolognak, és az sem ártana, ha elhangozna egy bocsánatkérés is.

Csakis a színházi szakmával foglalkozna már Csiby Gergely, aki szerint a generációjának egyre nagyobb felelőssége lesz abban, hogy ne hagyják, hogy a színházi szakmából politikai játszóteret csináljanak. A színművész hamarosan új rendezéssel mutatkozik be, a darabban ráadásul egyik nagy példaképével, egy Kossuth-díjas színművésszel dolgozhat együtt.

Nézze el nekem, de muszáj megkérdezni: szabad szeretni Eszenyi Enikőt?

És ezt mindenkitől megkérdezi? Ez most egy újságírói szokás lett, a magyar kulturális élet jelenlegi égető, fő kérdése? De persze, válaszolok, nem hárítok. Magánügy a személyes érzelem. Más kérdés, amikor közüggyé teregetnek privát érzelmeket a Facebookon vagy más közösségi médiumban. Ugyanakkor ha már rögtön felhozta a témát, azt is gondolom: Eszenyi-ügy egészen addig lesz, amíg nem tudjuk, amíg nem kerül nyilvánosságra, pontosan mit állapított meg a vizsgálat, amely Eszenyi Enikőnek az igazgatói vagy rendezői helyzetével való visszaéléseket igyekezett feltárni.

Nem tudom, lehet-e az igazság többféle. Bízom benne, hogy nem.

Abban azonban egészen bizonyos vagyok, hogy morális igazság csakis egyféle létezik. Bár még csak néhány éve vagyok a pályán – igaz, Amerikában is tanultam a színészetet –, úgy tartom: az alkotói nagyság morális nagyság is. Nincs alkotói nagyság amorális viselkedéssel. A bocsánatkérés pedig a legemberibb gesztus. Eszenyi Enikő még ezt sem tette meg. Sajnos.

Az Eszenyi-ügyről többnyire csak ködös, elmosódó történeteket lehet hallani, a bizottsági jelentés, amit most Lengyel Tamás közreadott, tele van kihúzott részekkel, a bizottság pedig nem szólal meg. Nem volna ideje elmondani végre, miről is van itt szó? A rébuszok helyett.

Ezt a kérdést a fővárosnak kellene feltennie, a hivataltól megkérdezni, pontosan mit is állapított meg a vizsgálatuk, mit tártak fel hetekig. Egészen addig, amíg ezt nem mondják meg, addig vehetjük úgy is, hogy titkolják. És ha valami titoknak tűnik, az az elkendőzés látszatát mutatja. Ez a színészeknek, az alkotóknak a legrosszabb, hiszen az egyenes válaszok, vizsgálati megállapítások nyilvánosságra kerülésének hiányában a Vígszínház csapatát mindig elő lehet venni egy-egy olyan kérdéssel, amelyet ön is feltett nekem. Pedig lehetne beszélni előadásokról, szakmai témákról, a független színházak helyzetéről, arról, mennyi pénz jut, és főként hova a kultúrában, vagy hogy milyen rendkívül nehéz mindannyiunknak – nem csak a színészeknek – ebben a pandémiás időszakban, amelyben egyre jobban hajtunk, mert egyre jobban hajtani kell a megélhetésért.

Ön az Eszenyi-ügyben érintett, ezért is kérdezem most öntől.

Nem tudom, mit ért érintettségen. A Vígszínházból 2019-ben jöttem el, magamtól. Eszenyi Enikő májusban ült le velem tárgyalni a következő évadról, és én azt éreztem, jobb, ha elmegyek onnan. Nem tudtunk beszélgetni.

Ő nem embernek látott engem, hanem egy szobanövénynek.

Májusban felmondtam, pedig akkor már minden színháznak megvolt a terve a jövő szezonról. De inkább a bizonytalant választottam.

Miközben az első komoly főszerepét, Mauglit A dzsungel könyvében a Vígszínházban kapta…

Valóban, Hegedűs D. Géza rendezésében, akire máig számíthatok. Az első szerződtetett évadomban 238 előadásban játszottam egy év alatt. Ez heti hét-nyolc előadást jelentett. De 2019-ben inkább beleugrottam a szabadúszásba. Külsősként bizonyos szerepeket megtartottam a Vígben. A kollégáim a barátaim maradtak. De én a máról beszélnék inkább. Arról, hogy a jelenlegi Vígszínház végre újra összerázódott, és ismét nagyon jó abban a szellemiségben, abban a közegben játszani. Nem tudom, hogyan óvhatnám meg a kollégákat, de olyan jó lenne, ha a színészetükről lenne szó, a tehetségükről, nem a „mit szólnak ahhoz…” unalomig idegtépő kérdéséről. Szóval szeretem a kollégáimat ott.

Ön idén lesz harmincéves. Ehhez képest nem csupán színpadi színészként, televíziós színészként, reklámarcként, de már rendezőként is megmutathatta önmagát – elsőként A pillangók szabadok, majd A tehetséges Mr. Ripley-t állította színpadra. Utóbbinak tavaly, Kapolcson volt a premierje, az előadás azóta a fővárosban is látható. Ennyi idősen azért kevesen mondhatják el magukról ezt a sokoldalúságot.

Nekem a színházról szól az életem, és amikor erre gondolok, mindig eszembe juttatom, hogy az én édesanyám nem színésznő, az apám pedig nem színigazgató. Ezt csak azért mondom, mert nekem nem adatott meg, hogy már gyerekként magamba szívhassam a színházi lét minden illatát. Engem kiskoromban nem vettek körül neves művészek, rendezők, sem a kulturális élet meghatározói. Édesanyám egyedül jött át Erdélyből, édesapámat nem is ismerem, három hónapos koromban lelépett. Ha innen nézem mindazt, amit eddig elértem, nem is olyan kevés.

Vagyis Csiby Gergely nem telhetetlen, csupán éhes?

Így a pontos. De ebben az is benne van, hogy Magyarország nagyon pici, a szakma különösen szűk. Itt, ha nem mész előre, nem mutatod meg magadat, nagyon hamar elfelejtenek. A sarkunkban toporog a következő generáció. Nálunk nincsen olyan védőháló, mint Amerikában, ahol van egy szervezet, amely magába tömöríti a végzett, diplomás színészeket, és amely szakmai lehetőségeket biztosít neked. Nálunk nem tart meg semmi. Színháznál ez ugyan kicsit másként működik, és amíg nálunk is volt Színház- és Filmművészeti Egyetem, ennek is volt rendszere, és talán még háló is.

Színház- és Filmművészeti Egyetem ma is van.

Nem tudjuk, mi történik ott, de – gondolom – az újságírók majd utánajárnak. A szakma kegyetlen arcon rúgása volt, ami a közelmúltban az egyetemmel történt.

Úgy érzi, elvették az alma materét?

Nekem rosszulesik. El is mentem gyertyát gyújtani érte. Az különösen megalázó volt, amikor az odavezényelt idegenek bementek a kollégiumi szobákba, és felforgatták a hallgatók ott maradt dolgait. Ekkor tényleg azt éreztem, hogy

itt óriási sértettség és gonoszság mozgat valamit.

Azt nem állítom, hogy az egyetemen nem voltak problémák, sőt, de ami az SZFE-vel történt, az másról szól.

Ön báb szakon végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A báboktól eltávolodott, most viszont már ott tart, hogy – ha jól tudom – a közeljövőben egy, mintegy 50 évvel idősebb, Kossuth-díjas színészt rendez. Erről mit lehet tudni?

Jól tudja, a Rózsavölgyi Szalonban lesz a produkció, de sokkal többet nem mondhatok, mert még zajlanak az egyeztetések. A színész óriási kedvencem, hatalmas példakép, vagyis a rendezésben van kihívás rendesen. Remélem, tavasszal el tudjuk kezdeni a közös munkát. A négyszereplős amerikai darab arról szól, hogy a döntéseinknek ára van, és sokszor csak a jövőben fizetjük meg ezt az árat, amikor már lehetetlen visszamenőleg helyreigazítani az egykor elkövetett hibáinkat. De mi van akkor, ha mégis lehetőséget kapunk rá?

Az persze jó, ha ilyen fiatalon már rendez is. Ne értsen félre, de sokan azt vallják, hogy ha egy színész rendezni akar, nem árt, ha néhányszor „eltörik” a színpadon.

Én is így gondolom. Szembejött velem egy ilyen lehetőség, egy kérés, és én meg olyan vagyok, hogy eleve tágítom a lehetőségeimet, a tevékenységi körömet, és nem csupán színészként próbálok magamra gondolni.

Ha már említette a döntéseket. Jól döntött, amikor anno a Vígszínházhoz szerződött?

Nagyon is.

És jól, amikor eljött onnan?

Jól. Rengeteg építő tapasztalatot és tudást szereztem utána is. Egyedül küzdöttem. De szerencsére nem hosszan. A Rózsavölgyi Szalonnal egymásra találtunk. Bár nem társulati színház, mégis olyan, mintha ott lennék társulati tag. Két előadásban is játszom. A Végszóban életem első igazi főszerepét, illetve a Churchill és Garbóban a Vígszínház két nagyszerű színészével, Nagy-Kálózy Eszterrel és Hegedűs D. Gézával állhatok egy színpadon. Szeretem, hogy hasonló gondolatiság övezi a Rózsavölgyi Szalont, mint a Víget. A polgári színházat mindig a sajátomnak éreztem.

Jól döntött, amikor elkezdett televíziózni?

Igen. Az egyetemen elmaradt filmes kurzusokat kiválóan pótolta.

Jól döntött, amikor elkezdett rendezni?

Azt hiszem, igen. Remélem. Ezt majd a nézők döntik el igazán. Elvégre nekik készül, amit sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.

És nem fél attól, hogy a korán meggyújtott gyertya hamar elég?

Most is bennem van a szorongás. Ugyanakkor azt is gondolom: ha nem csinálnék semmit, vagy nem lennék bizonyos helyzetekben bátor és kezdeményező, az élet akkor is eltelne, de úgy mi értelme lenne?

Amikor általában dönt valamiről, mit mérlegel, milyen szempontokat vesz figyelembe?

Azt, hogy nem szeretnék úgy elmúlni, hogy ne hagynék itt valamit magamból. Engem a nyomtalanul elmúlás gondolata megrémiszt. A létezés ideája amúgy is megfoghatatlan, az ember az egyetlen olyan lény, amelyik tudja, hogy az élete egyszer véget ér. Ez engem elképesztő módon foglalkoztat.

Akkor most segítségül hívom egyik kedvenc írómat. Mark Twain szerint az ember életében két fontos pillanat van: amikor megszületik, és amikor rájön arra, hogy miért. Csiby Gergely már tudja, hogy miért?

Bár tudnám… Sejtéseim vannak. Tudom, ilyenkor azt szokták mondani, hogy talán megvan bennem a képesség arra, hogy a színjátszáson keresztül adni tudjak az embereknek, örömöt, vidámságot, élményt; segíthetek nekik abban, hogy az életük boldogabb, gazdagabb legyen. De a helyzet az, hogy ha dolgozom magamon, hogy minél teljesebb és gazdagabb életet éljek, és ha ezzel másnak is tudok segíteni, az nagyon jó.

Ha már a lélek dolgainál tartunk, visszatérnék a nyitókérdéshez: elképzelhetőnek tartja, hogy valaha is együtt dolgozik még Eszenyi Enikővel?

Én ezen nem gondolkodom. Azon már sokkal inkább, hogyan lehetne a végletekig szétesett, szétszálazott színházi szakmánkat újra egységbe hozni. Nem bírom ezeket a repedéseket. Szeretnék változtatni rajta. Azt hiszem, ebben a generációmnak – az „ős Pál utcai fiúknak” – egyre nagyobb felelőssége lesz abban, hogy ne hagyjuk, hogy a színházi szakmánkból politikai játszóteret csináljanak. Vagy vegyük vissza a grundot.

(Borítókép: Csiby Gergely. Fotó: Papajcsik Péter / Index)

A Meta továbbra is korlátozza az Index Facebook elérését, így hiába követ minket, híreink nem követik Önt. Facebook-videón mutatjuk, mi lehet ennek az egyik ellenszere, de ha első kézből akar értesülni a legfontosabb hírekről, töltse le az applikációnkat az App Store-ból vagy a Google Playből, illetve kövesse Twitter-csatornánkat!



  • Eladnék
  • Hírek