A rendkívüli megjelenésű színésznőről páholyt is elneveztek
További Kultúr cikkek
Viszonylag jómódú, középpolgári családban született 1914. december 22-én Budapesten. Apáca akart lenni, de egy színházi élmény megváltoztatta a döntését: miután látta Rostand Sasfiók című drámáját, a színésznői pálya mellett döntött. Szülei ebbe csak akkor nyugodtak bele, amikor kijelentette, hogy
csak akkor lesz színész, ha a Nemzeti Színház tagja lehet.
Kívánsága valóra vált, a Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1936-ban ösztöndíjasként a Nemzetihez szerződhetett, majd a teátrum rendes tagja, 1989-ben pedig örökös tagja lett. A társulathoz élete végéig hű maradt, de vendégművészként fellépett az Operaház, az Erkel Színház, a Zeneakadémia és a Budapesti Kamaraszínház színpadán is – derül ki az MTVA Sajtóarchívumának portréjából.
Rendkívüli megjelenésű színésznő, igazi tragika volt, impozáns tartása, sötét tónusú, bársonyos alt hangja, tökéletes beszédtechnikája, jellemábrázoló művészete tette alkalmassá a klasszikus drámai hősnők megformálására.
1939-ben Németh Antal, a Nemzeti igazgatója rá osztotta Éva szerepét Az ember tragédiájának kamaraszínházi előadásában. Ezt követően negyedszázadon át játszotta az örök asszonyt a legkülönfélébb rendezői felfogásokban, de a Nemzeti Színház épületének 1965-ös lerombolása után már csak önálló előadóestjein volt hajlandó erre. A Csongor és Tündében szintén hosszú évekig ő volt az Éjkirálynő.
A színház igazi nagyasszonya volt, mintha számára írták volna az olyan szerepeket, mint Gertrudis (Katona József: Bánk bán), Szilágyi Erzsébet (Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak), Eboli hercegnő (Schiller: Don Carlos), Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi) vagy Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem). Shakespeare drámáiban megformálta Kleopátrát és Lady Macbethet, A vihar Mirandáját, a Vízkereszt Olíviáját. A modern tragédiák hősnőinek, Csehov és Ibsen nőalakjainak életre keltésében is sodró erejű, szenvedélyes jellemábrázoló művészete érvényesült. Utolsó színpadi fellépésén, a Budapesti Kamaraszínházban Noel Coward Forgószínpad című vígjátékában May Davenport szerepét alakította.
Kitűnő versmondó is volt, a rádió felvételein a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit tolmácsolta. Már a második világháború előtt több filmszerepet kapott (Szegény gazdagok, Néma kolostor, Dankó Pista, Fekete hajnal), a mozivásznon és a tévében 1945 után is feltűnt (Mágnás Miska, Egy pikoló világos, Napfény a jégen, Kentaurok, A különc, Glória, Te rongyos élet, Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart). Kellemes, mély tónusú hangját szinkronszerepekben is hallhattuk, például
a Hófehérke és a hét törpe című klasszikus Disney-animáció első, 1962-es magyar változatában ő kölcsönözte a hangját a gonosz királynőnek.
A színház örök Évájaként is emlegetett színésznő alázattal szolgálta Tháliát, szakmai, politikai csatározásokban nem vett részt. Az volt a véleménye, hogy a színésznek úgy kell léteznie színpadon és színpadon kívül, hogy felnézzenek rá. Amikor megtagadta a Nemzetit akkor igazgató Major Tamás felszólítását, hogy lépjen be a kommunista pártba, két évig nem léphetett színpadra.
Életforma volt számára a Nemzeti Színház, gyakran mondogatta, hogy életében a színház az első.
A Blaha Lujza téri épület lebontásakor emlékül hazavitt egy nézőtéri széket, néhány díszlettervet és egy rozettát az egyik páholyról.
Színházához sohasem lett hűtlen, de volt néhány év, amikor a teátrum lett hűtlen őhozzá: nem juttatta szerephez vagy méltatlan feladatokat adott csak neki.
Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el: 1957-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1958-ban lett érdemes művész, 1974-ben kiváló művész. 1963-ban Kossuth-díjjal, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 1998-ban Kazinczy-díjjal tüntették ki, 1997-ben lett örökös tagja a Halhatatlanok Társulatának. 2000 augusztusában az első tizenkettő között nyerte el a nemzet színésze címet, 2004-ben posztumusz Madách-díjjal ismerték el.
Elfáradni csak előadás után szabad, s az előadás számomra addig tart, amíg élek
– vallotta. Életének utolsó éveit egy budapesti színészotthonban töltötte, hosszú betegeskedés után, 2002. február 3-án érte a halál, a Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára. 2014-ben, születésének centenáriumán emléktáblát avattak egykori lakhelyén, a VIII. kerületi Vas utcában, a Bajor Gizi Színészmúzeumban pályafutását két másik színésznőével együtt bemutató időszaki kiállítást rendeztek Díva, Színész, Nő – Lukács Margit, Mészáros Ági, Tolnay Klári 100 címmel. A kiállítás anyagát 2020-ban a PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális tárlaton is közzétette. 2015-ben a közönség szavazata alapján páholyt neveztek el róla az új Nemzeti Színházban, amelynek szoborparkjában a szobra is megtalálható.
(Borítókép: Lukács Margit 1984. december 21-én. Fotó: Horvát Éva / MTI)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
