Show és business Pest-Budán: kötéljárók, önmozgányok és más világszámok

Mindjárt kezdjük azzal, hogy azért show és business, mert akkoriban még nem létezett show-biznisz, viszont show már igen, és biznisz is. És folytassuk azzal, hogy hazánkban alig van olyan szakember, aki a szórakozást, a szórakoztatást, annak történetét kutatja. Négy-öt maximum. Most ketten közülük, Molnár Dániel és Teller Katalin a Kiscelli Múzeum hívogató nevű kiállításán másfél éves kutatómunkájukat mutatják be a nagyérdeműnek. Egy biztos, jót fogunk mulatni, ámulni, és közben mindez még tudományos igényű is lesz.

Repüljünk vissza mintegy kétszáz évet az időben, a magyar reformkorba, Széchenyi István, a legnagyobb magyar korába, amikor még az erőművészet, a műlovarnők mutatványai, a léghajózás, a menazsériák és a zsonglőrök olyan újdonságszámba mentek, mint mondjuk a Józsefvárost célba vevő magyar rap a 90-es években.

Amikor még Motty Sámuel, vagyis Samuel Motty Londonból az 1840-es években Pozsonyban vagy Pesten (az egyesült Budapest, mint olyan, még nem létezett) nemcsak akrobatamutatványaival szórakoztatta a népet, de beállt birkózni a ringbe is, és népi műfaj ide vagy oda, a Nemzeti Színházban számait beépítették a műsorba. Amikor még a Duna-parton építettek fel fabodegákat, úgynevezett schaubudékat, és ott mutogatták pénzért holland és francia kereskedők vadállatait, tigriseket és oroszlánokat. Vagy amikor genetikai rendellenességgel születetteket, egzotikus embereket tettek közszemlére vagy műsorrá, feketéket, óriásokat, törpéket, hogy lám-lám, ilyen is van.

ahogyan a megkapó kiállításcímben is szerepel. Nem volt mese, műsor és igény már volt, a szenzációknak, Európából érkező újdonságoknak nevet kellett adni, a nyelvújítási mozgalomnak igyekeznie kellett.

A legelső relikvia, mondja a jelenleg Berlinben élő Molnár Dániel, a Show és business Pest-Budán egyik kurátora – aki maga is artista szakon végzett, de sztálinista szórakozástörténetből doktorált –, egy szenzációszámba menő, 1794-ből való plakát Kolozsvárról, mely gróf Rhédey Mihályné Bál-Házába invitál, ahol kötélen táncoló társaság lép fel. Ez az egyik legkorábbi ilyen jellegű plakát, amit a korból ismerünk, de emellett a tárlat közel nyolcvan másikat, köztük több német nyelvűt vonultat fel.

Ezekhez bizony kell a magyarázat. Az egyiken katonák kardokat emelnek a levegőbe, és valaki felettük szaltózik. Vagy ott vannak a finommechanikai bábok Münchenből, bár ezeket csak videóról láthatjuk, a 80-as években próbálták rekonstruálni őket úgy, hogy az eredeti mozgásukat imitálják. Tárgyakból kevesebb van, a mutatványosok ugyanis nem őrizték meg eszközeiket, relikviáikat, és ilyen távlatból az idő sem őrizte azokat meg, de például van egy dámanyereg, neve önmagáért beszél, olyan nyereg, amin a dámák, akik nem tehették szét a lábukat, csak oldalvást ültek, nehezebben lovagoltak, s így számukra a kunsztok is sokkal nehezebbek voltak.

Rögtön a bejáratnál egy deszkákból ácsolt falat, egy úgynevezett Budét, vagyis bódét állítottunk fel. Ez a korabeli mutatványosok városközepi vagy városszéli bemutatóihoz készült tákolmányokat, valamint az első ideiglenes cirkuszépületeket idézi meg. Itt kapnak helyet azok a műsorok és témák, a menazsériák, műlovarnők, kötéltáncosok, amelyeket alapvetően ebben a közegben mutattak be. A belső terem pedig az Oratórium, ennek berendezése teljesen más, ez a Szalon vagy Színház, itt a bűvészek, erőművészek videóit, optikai illúziókat, félautomata bábokat láthatunk, melyek a város valamely színházában, fogadójában vagy reprezentatív terében kaptak helyet

− mondja a kurátor.

A kiállítás 13 témát ölelt fel tudományos igényességgel az erőművészettől a műlovarnőkig, a léghajózástól az akrobatákig, a menazsériáktól a bűvészetig és a mai szóval másságot képviselő egzotikus emberekig. Ádám Krisztián kötéltáncos a korabeli kötélmutatványokat, a felemelkedést és a szintben haladást mutatja be videóról, Kelle Botond pedig Döbler és Bosco trükkjeit imitálja. Bizonyos témákhoz interaktív installációk kapcsolódnak: például egy súly megemelésével összemérhetjük erőnket a hajdani erőművészekével.

Esetleg a Duna-parti bódékat látogatta meg. A hirdetéseken a mai kuponos akciók nyomai is fellelhetők: falragaszokról lehetett ezeket letépkedni és azzal menni a cirkuszba.

A falmagyarázatokon nemcsak a szerkezetekkel, mutatványokkal és szenzációkkal ismerkedhetünk meg, a Pest-Buda egyesítéséig tartó korszak is közel jön, nem pusztán úgy, ahogy a tankönyvekben, megtudjuk, mit nézett meg Széchenyi István vagy min mulatott a nép, amikor Kölcsey a Himnuszt írta.

Nehéz kutatni a korszak előadóit, mert kevés forrás és tárgyi emlék áll rendelkezésre, mivel ahogyan ma is, a szórakoztatás presztízse nem volt túl magas – mondja a kurátor. Számomra az egyik legnagyobb tanulság viszont az, hogy a marketing mit sem változott: például akkor is úgy próbáltak egy-egy számot eladni, hogy ha azt már legalább egy híres ember vagy uralkodó látta, akkor mindenkinek kell.

Ha érdekel minket a szórakozás története, hogyan mulatott a reformkori magyar, és miként adta el különböző kunsztjait, nézzük meg a show-t és bizniszt. Hol is lehetne jobban keverni a műfajokat és a közönséget, mint a cirkuszban. Ahogy Bálint György is mondta André Gide nyomán, a cirkusz emberiségfürdő. És tényleg. Hát még a show-biznisz. Különírva vagy egybe.

A kiállítás február 10. és május 1. között látogatható.

(Borítókép: Kiscelli Múzeum)