Zsengék és gyöngyszemek, kérdés, honnan nézzük

Ez történt most is, méghozzá rögtön két ilyen „méltatlanul ritkán játszott"-nak titulált mű került elő és találkozott össze, illetve kapcsolódott egymásba. Rendjén is van ez, hiszen egy ötvenperces vígoperáért senki nem fog díszmagyarba vagy épp Diorba öltözni.

Szóval itt ez a két mű: Dohnányi Ernő egy rövid kis operája, a Simona néni és Hubay Jenő legnépszerűbbje, A cremonai hegedűs.

Tiszta, költői, mesteri. Minden felületes virtuozitástól idegenkedő

– mondta Dohnányiról Bartók 1920-ban, és a művet hallgatva valóban nem vélünk fölfedezni dagályos dallamokat, fölöslegesen pöffeszkedő szólamokat.

Ha csak az első vígoperát abszolválom – Dohnányi Drezdában 1912-ben, nálunk 1933-ban bemutatott Simona nénijét – még nem feltétlenül ragadok tollat. Tisztesen előadott, kis zenekaros, dramaturgiailag soványka szövetű, zeneileg szerencsére izgalmasabb alkotás, amelynek nagyjából az a lényege, hogy a végtelenül megkeseredett, nőként borzalmas életet élt öregasszony, Simona néni, akit annak idején az oltárnál hagytak faképnél, és ez a tragédia egész életére és létfilozófiájára rányomta a bélyegét, rábízott unokahúgát, Beatricét a széltől is óvja, a férfiaktól meg még inkább. Ám a leányka már szerelmes Ghino grófba, aki itt és most egy süketnéma kertész alakjába bújt, ám elég hamar leleplezi magát, amikor szíve választottjáról kiderül, hogy szintén róla ábrándozik.

Bárgyú kis történet, amely még azzal is meg van fejelve, hogy a végére az öreg Simona néni is elérzékenyül, mert neki is hogy, hogy nem, itt terem egykori szívszerelme, Florio, aki anno a szerelmi légyott után továbbállt, virágról virágra szállva élte életét, most meg, vén fejére, rájött a szív szava meg a megállapodhatnék.

Simona nénit Megyesi Scwartz Lúcia játssza, hiszünk is neki, viszont az operát hallgatva újra megbizonyosodhatunk, a magyar nyelv eléggé alkalmatlan az operai prozódiára, hogy is lehetne elvárni, hogy az első szótagos hangsúlyozás épp a zeneileg, dallamvilágát tekintve sokkal változatosabb zenei motívumokra, dallamokra illeszkedjen. Hát nem is illeszkedik. (Hiába, a közhely sajnos igaz, az opera nyelve az olasz.)

Dohnányi már elismert komponista volt, amikor első színpadi művét bemutatták, talán értjük, miért ritkán játszott a mű, voltaképp mellőz mindenféle izgalmat.

A díszletre, színpadképre azonban nem lehet szavunk: modern és gyönyörű, mondhatnánk trendinek is, ez az utóbbi időben az Eiffel előadásaira igaz, jegyezzük meg a díszlettervező nevét, Fekete Anna.

Dohnányi Olivér szlovák dirigens, a zeneszerző távoli rokona.

A második mű már érdemesebb arra, hogy szóljunk róla. A cremonai hegedűs Hubay Jenő legnépszerűbb operájaként van számontartva, ezzel együtt nem tartozik az agyonjátszott operák kategóriájába. A díszlet itt is gyönyörűséges, részben az előző elemeit fölhasználva, azokat átalakítva. A sztori is eggyel bonyolultabb, a szerelmi egymásra találás egy művészi versengéssel van párhuzamba állítva. A cremonai hegedűkészítő céh feje, Ferrari mester ugyanis kijelenti: annak adja a lányát, aki a legjobb hegedűt készíti, amin persze a legszebb dallamot lehet játszani. Azt viszont a púpos, a lányba titkon szerelmes Florio készítette, aki ugyan barátként elnyeri a szóban forgó leány szimpátiáját, de férfiként másé a szíve.

Az előadás legjobb figurája és produkciója egyaránt a Filippót alakító fiatal erdélyi operaénekes, a basszbariton Sándor Csaba, pedig szerepéből már pusztán azt a mozgást, amit a púposságból adódó alaki deformáció okoz is megpróbáltatás lehet elsajátítani, nemhogy az ebből fakadó lelki sérülést és visszahúzódó jellemet megmutatni. Igazán impozáns hang és meggyőző színészi játék talál egymásra a becsületes, ritka önzetlenséget mutató ember megformálásában.

Cser Krisztián basszus az est sztárszereplője, s bár profizmusa garancia arra, hogy minden úgy lesz megformálva, ahogy kell, a lányát kiházasító zord apa szerepére azért túl jóképű és túl fiatal. Amikor pedig a szövegmondás és a zenei megformálás ütközne szerepében, egyéni művészi szabadsággal élve az utóbbit választja. 

Ninh Duc Hoang Long vietnámi születésű tenor, a 2018-as Virtuózokban feltűnt ifjú tehetség rendkívül szimpatikus, és hangilag is, szerepformálásilag is helytáll,

bár becsületére legyen mondva, a magyar szereplőkhöz képest sokkal érthetőbb a szövege, duplán-triplán pattintja a t-ket, ropogtatja a mássalhangzókat. (És annak is örülhetünk, hogy ez nem a Hazám, hazám…)

A cremonai hegedűsnek is csodás a díszlete és a színpadképe, itt a jelmezek is szépen belesimulnak a félig iparos, félig művészvilág elképzelt hangulatába. Hubay műve már az 1894-es operai bemutatójakor is közönségsiker volt, azóta is az, a világ több mint hetven színházában mutatták be, a nevezetes hegedűszólót pedig ünnepi alkalmakkor maga a zeneszerző játszotta. Ennek dacára a Magyar Állami Operaház 74 év után tűzte most műsorára. Ki tudja, talán nem volt megfelelő Sandrója.

(Borítókép: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)