Üdítő steampunk, nagy kaland a Kittenberger-sorozat, nem véletlenül díjazzák

HNT 3846
2022.06.26. 07:38
A Kittenberger-képregény három részéből kettő már bezsebelte a legjobb képregénynek járó Alfabéta-díjat, és már – közösségi finanszírozásból – készül a negyedik rész is. De vajon mitől ilyen sikeres ez a sorozat? Erre próbálunk választ adni.

Barlangrajzok. Mindig ez jut az eszembe, és ez már kölyökkoromban is így volt, amikor egy képregényt a kezembe veszek. Csak a képregények sokkal jobbak. Merthogy a kőkorszak óta jelentős mértékben finomodott az ábrázolási technika, másrészt a gyapjas orrszarvúak elejtését megörökítő falrajzokhoz nem rendeltek buborékokat, így arról nem sokat tudni, mit akart megörökíteni a korabeli művész.

Mert lehet, amit ma dicsőséges vadászatnak gondolunk, valójában mészárlás, amit pedig kultúrtörténetileg értelmezhetőnek vélünk, az csupán a fejünkben megszülető narratíva.

És innen nézve a Kittenberger képregény-sorozatot, azt kell mondani, hogy Somogyi György, Dobó István, Bárány Áron és Tebeli Szabolcs munkája igen míves, korunkbeli barlangrajz. És nem azért, mert már kétszer is elnyerte a legjobb magyar képregénynek járó Alfabéta-díjat,

  • egyszer 2017-ben, a sorozat első részéért (Fabriqué en Belgique),
  • 2022-ben pedig a harmadik epizódért (A pokol kapujában),

hanem mert a Kittenberger kicsit kilóg a mai divatos képregények divatirányzatából, és amolyan klasszikusként képes arra, hogy megmutassa, ez a műfaj miért is jött létre, s hogyan is kell ezt prezentálni. Vagyis: mi a lényege.

Üdítő steampunk, nagy kaland

Mondom mindezt annak tudatában, hogy a Kittenberger első epizódjában a történetvezetést sokszor még csak a grafikai megoldások lendítik tovább, aminek oka az, hogy a szövegbuborékokba redukált szöveg olykor hiányos, de csak abból a szempontóból, hogy kevés információt ad ahhoz, hogy össze tudjuk fűzni az események láncolatát. Például akkor, amikor a Kongói Szabadállamban a hőseinket szállító vonat kisiklik, így vissza kell lapozni, hogy csekkoljuk, most mi is történt valójában, s hogy miért is.

Persze, ilyenkor szokták azt mondani, hogy a képzelőerő nagyon fontos, segítségével egész világok felépíthetők. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy egy képregénynél a didaktikus történetvezetés és képi ábrázolás sem feltétlenül kifizetődő. Ez ráadásul egyszerre hasznos és káros, hiszen úgy képes teremteni egyfajta hangulatot, hogy közben nem késztet gondolkozásra, ám ezzel el is veszi a lehetőségét attól, hogy az olvasóban kifejlődhessen fantáziavilág felépítésének képessége. Ez utóbbi egy igazi képregény esetében kifejezett káros.

Ilyenről szerencsére szó sincs a Kittenberger-sorozatnál, sőt elnézve a rajzokat, azok elrendezését, nagyobb és kisebb rajzok arányát, az önálló keretek dinamikáját, az egymásba olvadó rácsokat,  a rajzokban megbújó humort és utalásokat, amelyek tökéletesen kiegészítik a történetet, azt kell mondanunk: inkább jobb vissza-visszalapozva keresni a kapcsolódási pontokat, semmint orruknál fogva vezetve száguldani az oldalakon. Az alkotóknak pedig csak arra kell vigyázniuk, hogy a plot ne legyen zavaros vagy hiányos, különben a grafika átveszi az uralmat a szöveg fölött. Ami egy szövegbuborékok nélküli képregénynél amúgy kifejezett erény. 

A Kittenberger képregénysorozat üdítő steampunk történet. Ha akarom, sci-fi is, ha akarom, jóféle Indiana Jones kalandregény, de népszerűsítő történelemként is elmegy – a maga fikciós és valóságos történeteinek keveredésével.

Főszereplője a fiatal Kittenberger Kálmán, valós személy, a magyar vadászati kultúra és múzeumi leletgyűjtés-technika egyik ikonikus alakja. Somogyi György képregény-forgatókönyvíró szerencsére pontosan tudja, hogy egy hős nem hős, kiváltképp egy képregényben, szükség van segítőkre, és az sem baj, ha a gonosz természetrajzát is megértjük. Magyar hősöket teremteni pedig jó (Ács, Baka), és az sem baj, ha kicsit áthallásos a Hector Pierrot név, ha már nyomozó, de humor nélkül nincsen dráma sem.

Kittenberger harmadjára megtalálta saját hangját 

A képregénysorozat második része (A hiéna átka) kifejezetten letisztult grafikai ábrázolással jelentkezett, sokkal kevesebb színnel operál. Tónusaiban kifejezett sötét az első részhez képest, a képi világ azonban jobban átlátható, szinte már lázadás a konzervatív képregények műfaja mellett. Tökéletesen alkalmas arra, hogy  kézben tartva nézegessük, szemünkkel ízlelgessük a látványt, és várjuk a hatást, azt, hogy a történet beüssön, és sodorjon magával.

Ehhez képest a harmadik rész, A pokol kapujában mintha ötvözné az első és második rész kiválóságait, javít minden plot és grafikai ábrázolás harmóniáját feltételező döccenőn. Éppen ezért nem véletlenül figyelt fel rá a képregényszakma és jutalmazta ismételten Alfabéta-díjjal. 

Utólag nézve az első rész elismerését, bátran tekinthetjük bátorításnak, amit az alkotók A pokol kapujában című munkával meg is köszöntek, és megmutatták: itt azért már minden összeért, amitől egy képregény működik.

A harmadik rész dramaturgiája szinte már komplett mozifilmet vetít elénk, az állatok és gépi szörnyek csatáját ábrázoló grafikai megoldás múzeumok falára illő megoldás.

A Kittenberger képregénysorozat legnagyobb érdeme az, hogy nem hivalkodik, nem pipiskedik. Úgy szórakoztat, hogy közben edukál, lásd a végén lévő jegyzeteket. Aki a kezébe veszi, az egy egész világot kap ajándékba. Olyat, amelynek megismerése során arra is rájöhet, hogy az életünk sokkal színesebb és izgalmasabb annál, ahogyan arra a legtöbben tekintünk.

(Borítókép: Nagy Tamás / Index)



  • Hírek
  • Személyi kölcsön