Hazaárulással vádolták meg az egyik legismertebb magyart

P1266470
2022.08.15. 05:42
Világgá ment az ifj. Vidnyánszky Attila–Vecsei H. Miklós alkotópáros: külön-külön már kipróbálták magukat Kolozsváron, most közös produkciót hoztak létre, amelyet először a Gyulai Várszínházban mutattak be, a továbbiakban pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban lesz látható. Az Ifjú barbárok Bartók Béláról és Kodály Zoltánról szól – és még sok minden másról.

Még nézni is fájdalmas ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós legújabb produkcióját, pontosabban azokat a részeket, amelyekben Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, ezt a két kivételes embert kínpadra vonják, és hazaárulás vádjával elítélik.

Minden mondat olyan, mint egy tőrdöfés, amikor a darabbeli – illetve a mindenkori szűk nadrágos, fehér zoknis, műveletlen – politikus azt kezdi ecsetelni, hogy a Kárpát-medence népdalkincsét egyébként saját költségükön, minden nehézségen át összegyűjtő zeneművészek „a parasztembereket aljas módon leitatva éneklésre és táncra kényszerítették”, és a belőlük kipréselt dolgokat áruba bocsájtva meggazdagodtak, aztán sajátjaikként adták elő, és „elhitették, hogy mindezt Magyarország javára, a magyar nép felemelkedésére tették”.

Az a szituáció áll elő, amit az ember gyakran érezhet, hogy nem tudja, ő bolondult-e meg annyira, hogy elveszítette a saját józan eszébe és erkölcsi érzékébe vetett hitét, vagy valakik olyan aljas módon akarják manipulálni a valóságot, hogy nem nagyon marad más hátra, mint a menekülés. Mert az már nem is igaz magyar, aki egy német lapban a román népzene nagyszerűségéről ír – aki meg akarja érteni és értékelni is tudja más népek kultúráját, az hazafiatlan, sőt hazaáruló.

Hol a magyar zene?

Pedig Bartókék ekkoriban még azt gondolták, hogy a népek barátságát építhetik a népdalokon keresztül, hiszen a parasztember soha a másikra rosszat nem mondott, ezt csak fölülről erőltették rá, de ennél nagyobbat nem is tévedhettek. Még előttük volt a 41 millió halottak követelő I. világháború, az országot feldaraboló trianoni békeszerződés, és a II. világháború is, amikor Kodály a pincében kénytelen bújtatni a feleségét, illetve Bartóknak a szomorú emigráció. 

Igaz, már az indulás sem volt nehézségektől mentes, amikor alig húszévesen elhatározták, hogy megkeresik a magyar zenét. Ma már természetesnek tartjuk, hogy tudjuk, mi a szolmizálás, mi az ötfokú dallam, a pentaton, és hogy már az óvodában is népdalokat éneklünk. Mindenkinek a fülében van például az Elvesztettem páromat… kezdetű népdal, és bele sem gondolunk, hogy ha Bartók és Kodály nem indul el akkor egy fonográffal, akkor ma esetleg németes műdalokat énekelnénk, és minden más lenne, még a mai könnyűzene is. Kodályék akkor indultak útnak, amikor a térségben mindent leuraltak a bécsi klasszikusok, és Liszt Ferenc műveiben is csak cigány műdalokat lehetett felfedezni, nem a valódi magyar népzenét, mert azt ő sem ismerte. A Zeneakadémia két ifjú hallgatója meg akarta keresni a magyar zenét, mert úgy vélték, hogy a kultúrával együtt a magyarság is el fog veszni.

Kot-kot-kot-kot-kot Kodály!

Nekiindultak hát, az éterien áttetsző Bartók és a nála jóval vagányabb Kodály, hogy szóra, pontosabban éneklésre bírják a parasztságot. Bekopogtattak, szót értettek, elmagyarázták, hogy milyen dalokat keresnek – nem, nem szent énekeket –, mikrofont dugtak az egyszerű emberek orra alá, jegyzeteltek, följegyezték a gyűjtés minden körülményét, hangulatát: összesen tízezer népdalt rögzítettek szerte a Kárpát-medencében. Tényleg az utolsó pillanatban indultak el, és nem csak azért, mert Trianon után már határok állták az útjukat.

A darabban van egy pillanat, amikor minden összeáll: a parányi (doboznyi) színpadon (díszlet Csíki Csaba) mindenki összezsúfolódva énekel és táncol, a népzenészek húzzák, a táncosok ropják, és közben kiéneklik minden örömüket és bánatukat. Mert népdal nincs népzene és néptánc nélkül, szervesen él együtt a három, és nem azért, mert tudományosan összerakják, hanem mert ez az életük.

Ezután viszont csak a baj jön – már az is baljóslatú, hogy Kodály és Bartók zeneakadémiai koncertjén, amikor először adják elő a népzenei alapokon nyugvó műveiket, megjelennek a politikusok, akik nem akarják érteni az élő népdalt, inkább múzeumba zárnák, és elindul a gúnyolódás is: elhangzik, hogy „Kot-kot-kot-kot-kot Kodály, Zoltánka ne komponálj”, Bartók pedig megkapja, hogy úgy veri a zongorát, mint egy barbár. Ezért adta azt a címet a művének, hogy Allegro Barbaro, és ezért lett a színdarab is Ifjú barbárok.

Nem értették, hogy új zenei szellő fúj be a magyar zenei élet sötét szobáiba, ahogy Bartók fogalmazott. Megpróbálták kijátszani őket egymás ellen, és megismétlődött az, ami már oly sokszor: az üldözött, nem értékelt művész elhagyja Magyarországot. Kodály a végén felteszi a kérdést, hogy szükség volt-e rájuk egyáltalán.

Benny Goodman és Eminem

Vecsei H. Miklós a darab szövegéhez nagyon sok korabeli dokumentumot használt: üdítő Bartók okos, pontos feljegyzéseit hallgatni, mert ténylegesen megértjük a zeneszerző páros gondolkodását és a kort is, amelyben éltek. Például elmagyarázza, hogy a cél az, hogy a nagyközönség megismerje és megszeresse a népdalt, ehhez viszont válogatni kell a javából, és zenei feldolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez.

Kell rá a ruha, ha már behoztuk a mezőről a városba.

Mindehhez mai magyarázatok is társulnak, például hogy Kodályék akkor indultak el, amikor a magyar zenei élet a Kazinczy-korát élte, hogy eljuttassák Aranyig és Petőfiig, majd később Csáth Gézáig, Kosztolányiig, Ady Endréig. Utóbbiak szintén megjelennek a darabban – micsoda kor! Bele sem gondolunk, hogy ők mind kortársak voltak, csak közülük egyedül Kodály élt meg magas kort, nem függetlenül attól, hogy tudatosan odafigyelt az étkezésre és a testmozgásra.

A darabot azonban nem uralja a szöveg, sőt! Az előadásban végig élőben játszik a kolozsvári Tokos zenekar, a szereplők is sokat énekelnek, a többi pedig, például az amerikai dzsessz, magnóról szól. A második felvonásban már több a zene, de talán a népdalok, például a katonadalok többet mondanak el minden szónál: mennyire aktuálisak ezek a szövegek is! És felhangzanak az Este a székelyeknél és a Galántai táncok motívumai, de szól Benny Goodman és Eminem is.

Ez nem a Star Wars

Ha nem lenne nagyon suta, azt mondhatnánk, hogy ez az igazi népművelés és közszolgálat, amit ifj. Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós csinál: új ruhába öltöztetik és közelebb hozzák a közönség ízléséhez mindazt a tudáskincset, amit valaha talán megtanultunk, de vagy megkopott a tudásunk, vagy nem tartjuk már ezeket olyan fontosnak. Úgy jelenítik meg Kodály és Bartók életét, ahogy a Pesti Színházban játszott Kinek az ég alatt már senkije sincsen című darabban Arany és Petőfi kivételes barátságát: sok zenével (zene: Mester Dávid), humorral és lendületes koreográfiával (a koreográfus Berecz István).

Nem véletlenül „talált rájuk” és csábította őket Kolozsvárra Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója: Vecsei H. Miklós a Tompa által rendezett Hamlet főszerepét játssza (a darabot láthatta az idei MITEM közönsége), ifj. Vidnyánszky pedig Rómeó és Júlia rendezésével nyűgözi le a kolozsváriakat. Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója pedig jó érzékkel hívta meg őket egy közös produkcióra.

A kolozsvári színészek közül kiemelkedik Imre Éva, aki végig valami fantasztikus mozgással jeleníti meg a törékeny, érzékeny, kortalan és angyali Bartók Bélát – mindig attól félünk, hogy a következő pillanatban elesik és összetöri magát, vagy valami baj éri. A szívünk szakad meg érte, amikor Amerikában beállít a biztosítótársaság embere, és közli, hogy most pedig sajnálatos módon az összes ingóságát el fogják szállítani, beleértve a zongoráját is. Szerencsére legtöbbször ott van mellette a Szűcs Ervin által alakított Kodály Zoltán, aki óvja, félti barátját.

És meg kell említeni a társulat minden tagját, hiszen az ő improvizációik alapján jött létre az előadás, ahogy a táncosokat is, akik szemet és lelket gyönyörködtető mozdulatokkal kísérik a produkciót. Mindezt Cs. Kiss Zsuzsánna találó jelmezeiben: Bartókot világosbarna öltönye és sötétbarna, kötött mellénye mindenkitől megkülönbözteti, a többiek öltözéke pedig épp csak finoman jelzi, hogy hol járunk térben és időben.

A magyartanárok nem vihetik jobb helyre a tanítványaikat, ha meg akarják velük értetni Arany és Petőfi barátságát, mint a Pesti Színházba, Bartókról és Kodályról pedig ennél fiatalosabban és érthetőbben nem lehet szólni, mint ahogy az Ifjú barbárok teszi. Ez nem a Star Wars, hanem a Kossuth-szimfónia – hangzik el egyszer. Érdemes érte elmenni Kolozsvárig.

(Borítókép: Kiss Zoltán)



  • Tippek
  • Hírek