Kizártnak tartom, hogy Orbán Viktor vásárolna a képeimből

PAP 3740
2022.09.22. 18:02 Módosítva: 2022.09.24. 06:36
drMáriás egyedi színfolt a magyar képző- és zeneművészet palettáján. Az újvidéki punk groteszk tartalmú festményeinek ma már lelkes rajongótábora van, az általa vezetett és alapított Tudósok nevű zenekar valamennyi fellépése pedig kulturális esemény a magyar fővárosban. Az Index a művész budapesti, Radnóti Miklós utcai lakásán járt.

Újvidéken a Duna közelében éltem, a folyó közelsége megtermékenyítőleg hatott rám. Ezért is költöztem ide, a Radnóti Miklós utcába, a Duna innen ötpercnyi sétára van. Ez a folyó összeköti a jelenemet és a múltamat. Belvárosi fiú vagyok, nem Újvidék tradicionálisan magyarok lakta szegletében, a Telepen születtem, hanem Újvidék belvárosában. Általános iskolai padtársam, Rátgéber László még közelebb lakott a Duna-parthoz. A Sonja Marinkovics Általános Iskolába jártunk, ott volt magyar tagozat is – osztályok vagy félosztályok –, így kerültünk egy olyan félosztályba, ahol tizennégyen voltunk magyarok. Az oktatás a nyolcadik osztályig magyar nyelven folyt.

Kik alkották a szűk baráti kört, akik később egyöntetűen elmentek a punk felé?

Rátgéber Laci, Bada „Dada” Tibor, Dezső Tóni, Móra Robi… Érdekes osztály volt, mert sok helyi értelmiségi vagy művész gyermeke járt oda. Domonkos István, Brasnyó István, Tolnai Ottó  – valamennyien neves költők, utóbbi Kossuth-díjas – gyermeke. Édesapám kórházigazgató volt, Lacié híres kosárlabdaedző, sőt jugoszláv szövetségi kapitány. De volt olyan osztálytársunk, akinek az apja könyvkiadót vezetett, és olyan is, aki gépészmérnöki vagy építészmérnöki családból származott.

Gondolom, jobban éltek a nagy jugoszláv átlagnál.

Nem tudom, ez mit jelent. Volt hol laknunk, volt mit ennünk. Nem nélkülöztünk, időnként még külföldre is utaztunk, családostul. Gyermekkoromban végigjártam Olaszországot, Franciaországot. Jó volt… Sokat számított, hogy utazhattunk, hogy kicsit tágulhattak a nézeteink, a világfelfogásunk.

Jugoszlávia, két világ határán

Az 1970-es és az 1980-as évek Jugoszláviája nekünk a Nyugat volt.

Nagyobb szabadságban éltünk, de ne felejtsük el, hogy a titói Jugoszláviában ugyanúgy politikai diktatúráról beszélünk, mint a kádári Magyarországon. A titói diktatúra azért nagyon kemény volt, sok szülőt meghurcoltak. De ennek a diktatúrának a külső homlokzata nagyon szép, csillogó volt, Magyarországról nézve szépnek tűnhetett. A budapestieknek már-már Bécs volt, de valójában inkább Balkán. A felszín alatt gyűlő energia, a sok évszázados beidegződés és a vadság robbanással fenyegetett. Aztán robbantak is.

A polgárpukkasztás, a punkmentalitás miféle újvidéki  sajátosság Mert például Rátgéber Lászlót a mai napig jellemzi, de önt is.

Nem tudom, mire céloz. Arra talán, hogy nem vagyunk normálisak? Vagy nem vesszük halálosan komolyan azokat a helyzeteket, amelyekben egy átlagos itteni magyar elsírja magát?

Inkább az utóbbira.

Mi nem sírjuk el magunkat. Habár volna okunk sírni és panaszkodni. Inkább megpróbálunk mindenből – jobb híján – abszurd humort kicsikarni. Mert úgy láttuk, és úgy tanultuk meg, hogy ezáltal tudunk túlélni vagy továbblendülni a nehézségeken. A gyermekiesség, a gyermeki báj, az ifjontiság – ha ezekkel a jelzőkkel színezhetem át elmebetegségre vonatkozó kérdését – segítségével elérjük azt, hogy amíg az ember fiatalnak érzi magát, addig az is marad. Addig a lelkében is lesz egyfajta érdeklődés, izgatottság, játékosság. Ez képes nap mint nap felfrissíteni a gondolatait. Ez generációsan is jellemző ránk, és ez nekem is segítség. Nyilván más esetekben meg hátrány, mert azt mondják rám, hogy nem vagyok annyira komoly. Holott halálosan komoly vagyok, csak lehet, hogy közben komikus is.

Miért van az, hogy miközben beszélgetünk, Švejk, a derék katona jut az eszembe?

Köszönöm ezt a kedves párhuzamot, mert Švejk zseniális figura, Hašek regénye valóban egy hatalmas, nagyívű életöröm-szimfóniaként is felfogható, a kelet-európaiság egyfajta bibliája.

Kis ugrás Švejktől: mikor kezdett el festeni?

1982-ben, 16 évesen.

Viszonylag későn, nem?

Mihez képest? Egyesek már az anyaméhben is zseniális festők voltak? És már megszületésük előtt hatalmas kiállításaik voltak a világ vezető múzeumaiban? Szeretem, amikor egyes képzőművészek úgy mutatkoznak be, hogy méltán világhírűek a nagyvilágban – csak éppen idehaza még a kutya sem ismeri őket. Szóval tinédzserkoromban kezdtem el rendszeresen festeni. Akkor jött ez az ihlet, indíttatás. Egy garázsban kezdtem el festeni, graffitiket, vad dolgokat. Hozzászoktam, hogy hetente festek egy képet. Jól éreztem magam attól, hogy valamit fel tudtam mutatni. Azóta tart ez az intenzív alkotási folyamat, ami nekem sok mindenre jó. Persze ez a művészélet sok nehézséggel is jár.

Én csak az előnyét látom… Olyan hangulatban éli le az életét, amit én például irigylek.

Ez kedves öntől, de fel kell villantanom a konkrét nehézségeket. A művész egzisztenciája teljesen bizonytalan. A művészek és a művészek közönsége nagyon féltékenykedő, egymással rivalizáló szubkultúra, minden művésznek sok ellensége van. Nagyon nehéz oda eljutni, hogy ne hagyjon fel vele, még akkor sem, amikor az elismerések és a vásárlások nem érik utol. Egy művészi pályának sok buktatója van. Ha negyven éve festek, és mondjuk tíz éve még nem hallott rólam…

De hallottam!

Na, akkor húsz éve nem hallott rólam, és akkor az első húsz művészévemet éltem le anonimitásban. Szóval az ismertséggel és a vevőkörrel szerettem volna leírni azt, hogy egy művész mennyire ismert és jó. De mindkét mérce – az elismerések és a művek kelendősége – nagyon relatív.

Mert például vannak olyan képzőművészeti vásárok, ahonnan egyetlen művet sem vinnék haza szívesen a kis szobámba.

Aztán vannak olyan aukciók, ahol az ember szívesen vásárolna, de nem tud, mert a képek annyira drágák. És bizonyos művekről születnek olyan kritikák és elemzések, amiket az embert nem is ért. Sem azt, hogy azokat miért írják meg, s hogy mitől művészet, és miért fontos. És – sokkal ritkábban – van olyan is, aminek az ember lelke megörül…

De hát mi is a művészet?

Lehet egyáltalán definiálni azt, hogy mi a művészet?

Szerintem nem. Theodor Adorno filozófus azt mondta, hogy amíg a filozófiának nincs megfelelő definíciója, addig nem tudjuk, hogy igazából miről beszélünk. Ez áll a művészetre is. Amíg nem tudjuk, hogy a művészet miről szól, addig nem is tudjuk, hogy mi a művészet. Egy szabály persze van: az, hogy nincs szabály. Mindent lehet minden módon. Teljes a szabadság, és a befogadó megítélheti, hogy tetszik-e neki, egyetért vele vagy nem.

De gustibus non est disputandum… Vagyis ízlésekről nem nagyon érdemes vitatkozni.

Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a művészetnek van bizonyos funkciója: lelki vagy közösségi igényeket tud kielégíteni. Mindez évezredes eredetű. Ez az elvárásrendszer azért működik.

Most éppen min dolgozik?

Tegnap fejeztem be egy új alkotást. Ez a címe: Orbán Viktor bocsánatot kér az állatvilág LMBTQ-képviselőitől, ugyanakkor megkéri őket, hogy legyenek szolidárisak a hamarosan hozzájuk költöző heteró állatokkal és emberekkel. Tehát egyszerre van rajta a megbocsátás mint az egyik legszebb keresztényi erény, valamint a befogadás. Ezen a képen két szép keresztényi erény találkozik. A két oldal tulajdonképpen együttműködésre kél, megtalálja egymással a hangot. A farkasnak van gyönyörű kis pulóvere, a báránynak szép kendője, ez a kedves lovacska pedig nagyon berúzsozta a száját…

Ez inkább szamár, nem?

Legyen szamár. A kacsa rejtegeti, hogy izgalomban van, nézelődik, készülődik, a két nyuszi meg már annyit üzekedett, hogy teljesen pattanásosak, bundájuk Túró Rudi-mintázatú lett. Ezzel is a másságukat deklarálják és manifesztálják. Az egésznek van egy mélyen fájdalmat okozó csúnyasága, ami igazából a gyermekiségből fakad, amely rávesz minket arra, hogy visszatérjünk az egyszerű, előítélet-mentes látásmódhoz, és a már taglalt gyermeki perspektívánkat erősíti.

Most éppen egy ősbemutatónak vagyunk a szemtanúi?

Teljes mértékben! Ezt a festményt még soha senki nem látta. Ilyen értelemben újdonság.

Orbán Viktor mivel érdemelte ki, hogy önnek állandó témát szolgáltasson?

A mi kis hazánkban ő tizenkét éve – továbbá azt megelőzően 1998 és 2002 között volt és ma is – meghatározó figurája a társadalmi, közösségi és egyéb változásoknak. Ő egy korszakot jelképez, egyfajta mentalitást. Ennek a korszaknak, mentalitásnak a jelképe, és ezért van megszólítva.

Kívül a hivatalos művészet kánonján

Zavarja-e önt, hogy  kívül rekedt a hivatalos magyar művészeti kánonon? Hogy nem részesül a kitüntetésekből, leszámítva egy 11 évvel ezelőtti alternatív díjat.

Magyarországon olyan világban élünk, amely megpróbál nagyon szigorú lenni, és ehhez egy vidám, szabadosnak tűnő arcot mutatni. Ez nemcsak erre a kormányra jellemző, hanem általában az 1990 utáni magyar kormányokra: miközben jófejkednek, igazából mindig csak egy szűk körnek kedveznek. Annak a körnek, amelyik kiszolgálja az érdekeiket. Nekem kimondottan jót tesz, hogy nem vagyok a kánon része. De úgy is mondhatnám, hogy beilleszthetetlen vagyok bármiféle kánonba, mert annyira nem értem, hogy igazából mit is kellene csinálnom,  kihez kellene lojálisnak lennem. Ha komolykodni kéne, nekem nem sikerülne. Ettől függetlenül szeretem a rekviemeket, a szakrális, a monumentális műalkotásokat, ám ha ezeket valaki nagyon rám erőlteti, akkor lehet, hogy szabálytalanul fogok viselkedni.

Játszadozzunk el a gondolattal, hogy  egy napon a postás hoz egy szép, dombornyomású borítékot, amelyben a köztársasági elnöki hivatalból küldött levél lapul.  Meghívó  a Parlamentbe a Kossuth-díj átadására. És nem nézőként…

Ezt a kérdés több oldalról lehet vizsgálni. Vajon a tevékenységemmel kiérdemelnék-e bármilyen elismerést? Lehet, hogy tévedek, de a művészeti tevékenységemnek van egy bizonyos pozitív tartalma, szerepe. Amikor a műveim groteszk kritikát fogalmaznak meg a különböző politikai szereplőkkel szemben, akkor reményeim szerint az emberekben bizonyos beszorultságokat, görcsöket, stigmákat, feszültségeket oldok fel, és úgy gondolom, ez pozitív tevékenység.

Másrészt olyasféle művészetet találtam ki, vagy gyakorlok, amely újfajta.

Legalábbis a magyar szcénában nem sok művész foglalkozik ilyesmivel, tehát ez eredeti és újszerű. Harmadrészt, ha az én magatartásformámat – hogy soha nem kértem semmit, nem kuncsorogtam, nem dörgölődztem, és soha nem panaszkodtam senkire és semmire, de nem is árultam el senkit – valaki egy kis kitűzővel honorálná, azt szívesen elfogadnám, nem bántana meg vele. De mindez természetesen nem befolyásolja a tevékenységemet.

Egy kormánykitüntetés csorbítaná az önállóságát, a szabadságát?

Nem hiszem. Viszont bizonyos körökben megzavarhatná a megítélésemet. Sok rosszindulatú ember van, aki alig várja, hogy valami negatívumot ráakasszon az embertársára, és könnyen rám süthetnék a bélyeget, hogy egy eszme vagy egy rendszer korrupt kiszolgálója vagyok. Ezzel együtt az is igaz, hogy egy idő után ezt el is felejtenék. Annyi mindenki kapott már összevissza díjakat, s miután a díjak osztogatásában nincs következetesség, ezért aztán túlzottan nagy jelentőségük sincs.

A vásárlói milyen körökből kerülnek ki?

Ez nagyon intim kérdés…

Neveket nem kérek!

Éppenséggel kérhetne, de igazából a vásárlóim jó részét nem ismerem. Sok értékesítés a galérián keresztül zajlik, és a galériának sokszor nem érdeke közölni a művésszel, hogy ki a vásárló, mert akkor a vásárló és a művész között közvetlen kapcsolat létesülne, és a galéria kimarad az értékesítési láncból. De én sohasem próbáltam megkerülni a galériát. Másrészt ide, a műtermembe is jönnek emberek, akik nem maguknak vásárolnak, hanem valakinek a megbízásából. Ebben az esetben sincs fogalmam, hogy ki a valódi vevő.

Ezt miért hangsúlyozza?

Mert van egy olyan rosszindulatú pletyka, hogy én a politikusokat szolgálom ki, és a politikusok veszik a képeimet. Ez így nem igaz. Miért vennék?! Miért volna nekik kedves egy olyan kép, amely kritikus éllel mutatja be őket? Miért adnának pénzt egy ilyen képért?

Nyilván vannak filmrendezők, egyházi alkalmazottak, rockzenészek, ügyvédek, orvosok, akik már vásároltak tőlem. A vásárlóim alapvetően értelmiségi körökből származnak. De vannak képzőművészeti gyűjtők is. És vannak úgynevezett kisgyűjtők, akiknek egyszerűen megtetszik egy kép, és megvásárolják.

Gorbacsov és Lady Diana 4000 fontot ért

Külföldről is jönnek vásárlók?

A múltkor Londonból megvették egy képemet 4000 fontért.

Melyiket?

Amelyiknek az a címe, hogy Lady Diana és Gorbacsov Mihály titkos megbeszélést folytat a szükséges változásokról a budapesti memorandum után a Tilos az Á környékén Edward Hopper műtermében.

Ad absurdum előfordulhat, hogy Orbán Viktor felcsúti házának falán lóg egy drMáriás-festmény?

Szerintem kizárt.

Azt viszont minden további nélkül el tudom képzelni, hogy olyasvalaki, akit ön megfestett…  Bocsánat, másképp futok neki. Szóval manapság már szinte szégyen, ha valaki nem kerül be drMáriás modelljei közé?

Úgy közelíteném meg a kérdést, hogy a portréalanyaim között vannak olyanok, akik több humorérzékkel rendelkeznek, és vannak olyanok, akik kevesebbel. Van, aki azt mondja, ha így látott engem egy művész, és nyilván valamiféle ihlete, látomása lehetett velem kapcsolatban, akkor ez egy hiteles alkotás, érdekes, értékes dolog. És nyilván sokan ezt egyfajta froclizásként, dehonesztáló gesztusként élik meg. Mármint, hogy megfestem őket. Számomra az az izgalmas, hogy a švejki naivitást és a tudatosságot kombinálva úgy lehessen valakit bemutatni, hogy az nem feltétlenül fekete vagy fehér kép az illetőről, hanem felvillant egy olyan helyzetet, amely egyszerre lehet társadalmi és művészettörténeti. Olyan, amely egyfajta párhuzamba, kontextusba helyezi, s amely esetleg analóg egy másik korral, és ezen keresztül mutatja be, hogy ő egy ilyen furcsa, abszurd helyzetbe került.

Mondjon egy példát!

Például egy papnak – legyen az Assisi Szent Ferenc, aki beszélt az állatok nyelvén – a mai világban nyilvánosan meg kellene áldania a homoszexualitással vádolt állatokat. De vajon megtehetné-e vagy sem, és ennek milyen politikai vonzatai lennének? Mi volna ennek a marketingje, a diplomáciai következménye?

Kapott már bármilyen reakciót, visszajelzést a politikától? Netán kritikát vagy dorgálást? Vagy elismerést   hiszen miért zárjuk ki az effajta reakciót?

Egyiket se kaptam. Nyilván sok az előítélet, és sok a morcosság, tehát sokan megpróbálnak engem lesöpörni az asztalról, és tudomást sem venni a tevékenységemről. Nagy állami kiállítóhelyeken – finoman szólva – kerülik a munkásságom bemutatását. Miközben erre volna igény és érdeklődés, és az is lehet, hogy volna létjogosultsága is. Urambocsá, a műveimen keresztül még tabusított témákról is lehetne beszélni, olyanokról, amelyekről a híradóban nem lehet említést tenni. Ezek érdekelnék az embereket. Mert ha kibeszéljük a bajainkat, az utat jelenthet a gyógyulás felé.

A zenéről, a Tudósokról eddig még nem beszéltünk. Eszerint ön az összművészet, a Gesamtkunstwerk művelője…

Nem a wagneri értelemben – nagyon kedves a párhuzam –, nem vagyok ennyire romantikus alkat. Másfelől viszont igen, mert az, hogy több művészeti ágban is megnyilvánulok, nekem örömet szerez. Van egy harminchat éve működő zenekarom. Már az is dráma, amikor ezt a számot kiejtem… Ennyi idős korban a zenekarokat ráncfelvarrásra és kerekesszék használatára utalják be. Ez a zenekar nagyon sok fázison ment keresztül. Működése alatt sok érdekes állomása volt, már a kezdeti is, amikor a Bada Dadával együtt csináltuk….

Mi volt a Tudósok eredeti felállása?

Az ős-Tudósok úgy nézett ki, hogy Újvidéken összegyűjtöttem a legőrültebb festőművészeket, akikkel ismertük egymást, és azt mondtam, csináljunk egy diszkózenekart. Összejöttünk, felkértük Bada Tibort, vagyis Bada Dadát, hogy énekeljen, mert ő semmilyen hangszeren nem tudott játszani. Volt egy szerb basszgitáros fiú, Suki, és hogy is mondjam, pszichotikus állapotok kutatásával foglalkozott: különböző szerek felhasználásával képes volt módosult tudati állapotba helyezni önmagát. És volt egy végtelenül egészséges sportoló, egy dzsúdós, bizonyos Zoran Pantelics Joka. Ez a magyar–szerb vegyes banda volt az ős-Tudósok.

Újvidéken lépegettünk fel, de jártunk ide, oda, amoda, és egy idő után úgy döntöttünk, hogy megismerjük a Bizottság tagjait.

Az ő lemezük volt az első olyan lemez Magyarországról, amelyre igazából felkaptuk a fejünket. Azelőtt hallottunk mindenféle más zenekarokat, de az A. E. Bizottság megragadott bennünket. Ilyen alternatív, kísérleti zenéket addig csak Nyugatról, Amerikából hallottunk, esetleg Oroszországból vagy Lengyelországból, de Magyarországról nem. Az első lemezük, a Kalandra fel! zseniális volt. Egy szép nyári napon Bada Dadával iszogattunk, filozofálgattunk, hallgattuk a lemezt, és egyszer csak arra jutottunk, hogy ezeket az embereket meg kell ismernünk!

Becsöngetett feLugossyhoz Szentendrén

No de hogyan?

Elmentünk Szentendrére, becsöngettünk a Kelta köz 4. szám alatti házba…

Felkerekedtek Újvidékről?

feLugossy Lászlóhoz egy kis Napóleon konyak kíséretében.

És ő fogadta önöket.

Megmagyarázhatatlan módon abban a szerencsében és áldásban volt részünk, hogy feLugossy László befogadott minket. Hosszú órákon át beszélgettünk, kacagtunk és ismerkedtünk. A nyolcvanas évek derekán ebből kialakult egy barátság, ami később folytatódott. Sőt, voltak közös fellépések, kiállítások is. Számunkra ez egy nagy ajándék volt, s később, amikor néhány évvel később a délszláv háború miatt arra kényszerültünk, hogy átjöjjünk Magyarországra, ennek jelentősége fel is értékelődött. 

Önt besorozták Jugoszláviában?

Engem már korábban behívtak, a Jugoszláv Néphadseregben, Karlovácon, a ma Horvátországhoz tartozó Károlyvárosban le is szolgáltam tizenöt hónapot, sőt, utána még hadgyakorlatokon is jártam.

De amikor azt mondták, hogy Indulnom kell a vukovári frontra, azt annyira már nem szerettem volna.

Nem volt kedvem hozzá, hogy unalmukban hátulról vagy elölről lelőjenek, és úgy döntöttem, inkább megpróbálok még egy kicsit a társadalom hasznára lenni – még ha ez haszontalanságnak tűnik is.

Rátgéber Bihácson szolgált, Boszniában, ha jól tudom…

Igen, ott.

Ő is a katonaság elől menekült, vagy a jobb élet reményében jött át a határon?

Senki sem a jobb élet, a Hóvirág sajt nagyobb mértékű megvásárlása vagy a különböző ízesítésű vajkrémek megvásárlása reményében jött át a határon. Szóval… Jugoszláviában volt a sima katonai szolgálat, amit nem lehetett elkerülni. Nem volt az a pszichiáter, aki fel tudott volna menteni, mert elvitték a skizofrént is, az üldözési mániában szenvedőt is, ahogy annak idején Švejket is. Ám amikor jött a jugoszláv háború, nem lehetett mást tenni, mint az életünket kockáztatva menekülni, hogy ebből az abszurd történetből kimaradjunk, és a puszta életünket mentsük. Nem is terveztem hosszú távra, nem tudtam, meddig maradok…

Hogyan jött át?

Átmenekültem. Amikor édesanyámat kényszerítették, hogy átvegye a katonai behívómat, Belgrádban voltam az egyetemen. Azonnal felhívott, én pedig még azon az éjjelen átléptem a határt Röszkénél, abban bízva, hogy a határőrök még nem értesültek a katonaszökevényi státuszomról. A határon persze tudták, hogy egy huszonöt éves embernek hol lenne a helye, s hogy nem feltétlenül Magyarországon kellene segítenie a Jugoszláv Néphadsereget, de átengedtek. Hajszálon múlt, de szerencsém is volt, mert egy középkorú nővel együtt mentem, aki rengeteg virágot és egy kutyát vitt, és azzal voltak elfoglalva, nem pedig velem azon a hajnali órán. Csak a ruhám volt rajtam, semmi más.

Akkor már nős volt?

Még nem.

De nyilván ismerte a későbbi feleségét, hiszen osztálytársak voltak.

Igen, de a helyzet akkor még bizonytalan volt. Szerettem volna diplomázni, művészeti szakon. Szerettem volna befejezni, ha már négy évet beleraktam, de katonaszökevényként nem mehettem vissza. Egy ideig tehát várakoztam. Csilla egy évvel később érkezett, rá kilenc hónapra Lilla is... Volt esküvő is, majd három évre rá megszületett Bertalan is.

Mikor lép fel legközelebb a Tudósokkal?

Lesz egy szenzációs halloween koncertünk az A38 hajón 2022. október  31-én, mindenkit nagy szeretettel várunk. Lesz ott vetítés is a festményeim felhasználásával, mindegyik számhoz háttérvilágot biztosítunk a LED-falon. Bemutatjuk az egyik csodálatos új számunkat, egy himnikus költeményt,  amely az egyén szabadságélményét erősíti a nehéz helyzetekben, de a címét most nem mondanám, mert nem viseli el a nyomdafestéket. Egy újabb himnuszt is költöttünk, ennek az a címe, hogy Szeretek lopni. Ez egyúttal egy nemzeti, de nemzetközi, európai himnuszként is felfogható, rácsodálkozik a kleptomániára mint a modern civilizáció egyik legnagyobb problémájára vagy éppen ajándékára. Tulajdonképpen a szeretethiányból fakadóan lop mindenki, de ez a szenvedély egy fokon túl már közveszélyessé válhat. Ennek feltérképezésével foglalkozunk.

Már elnézést, azzal, hogy az A38-on lépnek fel, a hivatalos Magyarország befogadta önt!

Mindenkinek végtelenül hálás vagyok, aki befogad, főleg Magyarországon. Megerősítve válaszom komolyságát: nagyon szeretek itt élni, egyszerre vagyok budapesti lakos és a magyar haza, a magyar nemzet egy pici alkotóeleme. Harminc év után sikerült úgy berendezni az életemet, hogy boldogságban élek. Fel tudok lépni az A38-on, ki tudok állítani galériákban, és olykor meg is tűrnek.

Amikor meg van egy kis szabadidőm, akkor  Európa legcsodálatosabb fürdőjében, a Széchenyiben úszhatok.

Ez a város tényleg olyan fantasztikus történelmi díszlet, színpad, amelyiken ha az ember semmit sem csinál, már akkor is egy olyan pluszt kap, olyan történet részeseként tekinthet magára, ami óriási ajándék.

Ahogy hallom, az Art Marketen is kiállít, 2022. október 6. és 9. között... Szóval mégiscsak kitör az undergroundból.

Igen, a műveim két helyen is láthatók lesznek. Egyrészt a Godot Galériában, a kortárs művészeti központban, Óbudán, másrészt az Akácfa utcai Magyar Műhely Galériában, ahol Művészet határok nélkül: Vajdasági származású alkotók a magyar művészeti szcénában címmel lesz egy kiállítás, többek között a műveimből is.

Ön hol van otthon? Rátgéber mindig mondja, amikor Újvidék felé tart Pécsről, hogy én most otthonról haza megyek.

Ezzel én is így vagyok, de nekem már Budapest az otthonom. A kapcsolatom Újvidékkel és a Vajdasággal sajnos már nem olyan intenzív, mint Lacié. Viszont ha soha többé nem utaznék oda, akkor se tagadnám azt, hogy vajdasági vagyok, és hogy azok a benyomások, amelyek a világszemléletemet formálták, jelentősen kötődnek a Vajdasághoz, az egykori Monarchiához vagy az egykori Jugoszláviához. Újvidék – latinul Neoplanta, szerbül Novi Sad – a kultúrák találkozásának olyan izgalmas peremvidéke, amely meghatározta a személyiségem alakulását.

Ha akarná, se tudná letagadni, mert ha megszólal, azonnal feltűnik a kétféle e hangzó, a zárt és a nyílt különbözősége, ami a végletekig leegyszerűsödött és ronda pesti nyelvből teljesen eltűnt.

Egyszer Esterházy Péter azt mondta nekem, hogy ezek a középzárt magánhangzók érdekesek, de ha lehet, akkor ne szólaljak meg. Ezt, persze, viccnek szánta. De mondja csak, nem volna kedve kijönni a konyhába, és inni egy pohárka Jack Daniel's-t?...

(Borítókép: drMáriás. Fotó: Papajcsik Péter / Index)



  • Hírek
  • Bankszámla