Pista bácsi szelleme nem hagyta el a PléhCsárdát

Rákospalotán visszaugrik az idő egy fél évszázaddal. A Kolozsvári úti piacon Józsi támasztja a kaput, borostája alatt időnként eltűnik a spangli, görnyedt alakját időnként rázza a köhögés, sapka alól gubancolódik ki sampont régen látott haja. Mindenről van véleménye, mindenről el is mondja, ha nincs hallgatóság, magát szórakoztatja. Ezzel is telik az idő.

Autó fékez a kapunál. Józsi előzékenyen odébb áll, az ülésekről két hatalmas férfi hömpölyög elő. Mosolytalan arccal fürkészik a terepet, majd összeszokott párosként gyömöszölik vissza magukat a kocsiba, és behajtanak a hátsó placcra.

A Bádog Gundel bűvöletében

Az első bódésornál kell balra fordulni, ott kéklik és fehérlik a PléhCsárda, a Bádog Gundel, a rákospalotaiak kultikus helye. Bár ez így önmagában nem igaz, messze helyekről érkeznek az éhesek.

A PléhCsárdát a rendszerváltás szülte, legalábbis abban az időben vágott bele a Bádog Gundelbe Bábel István, aki nevével nem csinált zűrzavart, viszont újragondolta azt, ami akkoriban a gasztronómiában kezdett elterjedni.

Maga a kifőzde nem újdonság, a rákospalotai bódésor úgy néz ki, mint a miskolci Búza téri kicsiben. A rántott hús, a pacal, a babgulyás önmagában szintén nem nóvum. Egy dolgon lehet nagyot dobni, az adagon, ami „a magyar ember szereti a hasát” kezdetű féligazságon alapul.

De bejön. A rántott húst nem lehet úgy felrakni a legnagyobb tányérra sem, hogy ne lógjon le mindkét oldalon. A zsemlegombócos vadas mártása lebuggyanni vágyik a tányérról. Valódi talponálló, ha három ember bemegy, kettőnek ki kell jönnie. A viszonylag szűk tér nem zavarja Kovács Ferencet. Hetente egyszer jár ide enni. Az ár-érték arányát emlegeti, ennyi pénzért ekkora adagot sehol nem lehet már kapni. Az idő múlik, az árak emelkednek, a hatalmas adagok azonban maradnak.

Küzdelem az adagokkal

Sárkány Tamás, a PléhCsárda tulajdonosa int, még van egy kis dolga, mindjárt kijön, addig nézelődjünk.

Van mit. A szűrt napfényben Tibor vacogva küzd az elemekkel. Lelkesen lapátolja be a szervezetébe a rántott húst, hogy belülről átmelegedjen. Rutinos versenyző, hatalmas alakja nehezen fér el a széken. Jó étvágyat kívánunk, kicsit elkínzott szempár moccan felénk. Biccent egyet, közli, most van itt először, annyit hallott erről a helyről, ideje kipróbálni, kifog-e rajta az étel, mert eddig erre még nem volt példa.

Beles ember vagyok, csak elfér ez a kis hús

– mutat a tányérjára, de a szemében van egy kis bizonytalanság, ami hamar bizonyossággá válik. Pár perc múlva a gigájára mutatva mondja, most pont ott kalimpál az étel vége, nem akar lejjebb moccanni, lent telt ház van.

A lepattanóra rögtön ráugrik egy rövid hajjal is loboncos, meghatározhatatlan korú és öltözékű asszony. Feketére barnult mezítlábán szakadt gumipapucs, stabil talajfogást ad, segítséget ajánlva keselyűként csap le a maradékra.

A közeli bádogpultra támaszkodva eszik, minden rágásnál jobbra-balra rántja a fejét, ijedt szemében a zsákmányféltés. Nem is bírja sokáig a feszültséget, műanyag zacskóba lapátolja a kaját, majd nyugalmasabb időben megeszi. Hagy még helyet a zacsiban, tapasztalt harcos, tudja, hol kell állni ebédidőben, jönnek még nagy magabízásúak, akik azt hiszik, elbánnak ekkora mennyiséggel, pedig nem is tudják, hogy sok vitéz önbecsülése veszett el ezen a csatamezőn.

A „kerthelyiségben” a fiatal korosztály kényelmeskedik. Egyikük előtt hatalmas tálcán bableves, kenyér, hasábburgonya. A másik tányéron a két orbitális méretű cordon bleu egymásnak feszülve küzd a lebillenés ellen. Ne már, hogy ennyit egyszerre meg lehessen enni. A friss kajatulaj ráerősít, tegnap erős volt az este, koncert után lefolyt a torkon ez-az, tuti, még holnap sem lesz ereje főzni. Az itteni menü egy része a holnapi ebéd.

Egy asztallal odébb mosolygós srác egyensúlyozik a rántott hússal meg a málnaszörppel. Erős túlzás, hogy függő lenne, de elég gyakran eszik a PléhCsárdában. Érdeklődünk, sikerrel abszolválja-e a kihívást. A válasz annyi, néha.

Ennek a helynek fantasztikus retro hangulata van. Olyan időkre emlékezteti, amelyeknek nem is volt részese. Ebben egyetértünk, bár nekünk van tapasztalatunk arról az éráról is.

Stafétaváltás

Sárkány Tamás két éve tulajdonosa a PléhCsárdának. Bábel István akkor hagyta ott a kifőzdét, és adta át a stafétabotot.

Már nem tudok neked mit tanítani, és nem is kell

– emlékszik vissza mesterére, munkatársára, atyai jó barátjára Tamás. Fehér pólóján fekete szalag emlékeztet arra, Bábel István már nincs köztünk.

Tamás tulajdonképpen nagy visszatérő. Bábel István, vagy ahogy ő mondja, Pisti mellett kezdte a szakmát, a PléhCsárdában ismerte meg a feleségét. Egy időre más tájakra fújták a szelek, de tíz éve visszatért, és már úgy tűnik, a horgonyt nem fogja újból felhúzni.

Pisti még az utolsó években is folyton tanított, mit csináljak másként, hogy a vendégek elégedettek legyenek

– mondja Tamás.

Bábel Istvánnak a mindene volt a vendéglátás. A házirend egyszerű:

• Nincs borravaló. Ne is próbálkozz, nem fogadjuk el.
• Nincs kóla, viszont van házi szörp.
• Nincs fél adag, ne szórakozzunk már! A Mercedes-szalonban adnak fél autót?

A hatalmas adagot elfogadható áron mondatban összefoglalható cégfilozófia szemmel láthatóan bevált. Tizenegy órakor már méretes sor áll a PléhCsárda előtt. Tamás azt mondja, esze ágában sincs változtatni azon, amit Pisti megalkotott.

Az emberek többsége ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, tőlünk pedig meg is kapják

– foglalja röviden össze, mihez kezdenek Bábel István szellemi hagyatékával.

Búcsúzóul még elmondja, bár Pisti nyugdíjasként már nem dolgozott, de időről időre bejárt a konyhába, szétnézett, rendben van-e minden, de soha nem szólt, ami azt jelentette, elégedett a látvánnyal.

Tavasszal, amikor kezdtek elszállni az energia- és az alapanyagárak, összeültek Tamással.

Pisti azt mondta, ennek egy részét be kell nyelnetek. A vevő nem érezhet ebből semmit. Kicsit kevesebb lesz a haszon, de tudod, fiam, sokkal jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint

– mondja Tamás.

A napsütés már uralja a placcot, kicsit melegebb is van. Bábel István az égi konyhán alighanem mindent eligazított, odébb küldte a vastag felhőréteget, a világon annyi helyen rimánkodnak esőért, rakják le ott a terhüket. Kikönyököl a bárányfelhőjére, onnan mosolyog le a PléhCsárdára. Érdekes onnan fentről nézni, ezt látják a drónok is. A törzsvevőknek még int is kicsit. 

Temetése november 22-én lesz. A PléhCsárda csapata akkor a kecskeméti köztemetőben lesz, ott helyezik végső nyugalomra a Bádog Gundel megálmodóját.

Aznap zárva tartanak.

(Borítókép: Németh Kata / Index)