Megerőszakolták, kihasználták, de hát minek ment oda?

E3784A69-6C94-42FE-B8E1-DCBD2B403789
2022.11.29. 17:13
Talán azért hibáztatjuk az áldozatot, mert különben magunkat kéne. A Trojka Színházi Társulás legújabb bemutatóján jártunk, amely Lars von Trier azonos című filmje, a Dogville alapján íródott. Az előadás a szívünkbe szúrta a kést, megforgatta, nekünk pedig pont erre volt szükségünk.

A mostanában jellemző esős időben igazi menedéket nyújt a hideg elől a gasztronómiai élvezeteket kulturális programokkal kiegészítő étterem, a Jászai Mari tértől egy köpésre található Teatro di Fragola. Belépve az esti előadás rendezője, a Trojka Színházi Társulás vezetője, Soós Attila fogadja a nézőket. A darab helyszíne a pince. Ehhez méltón a közönséggé verbuválódott csapat lefelé veszi az irányt, hogy önszántukból a szürke, hideg, ablak nélküli helyiségbe érve vállalják az eső helyett a lelki hideg zuhanyt. De hát minden menedéknek ára van.

A puritán, egyszerű, szürke tér nem lehet megdöbbentő azok számára, akik látták Lars von Trier Dogville című filmjét. A Nicole Kidman főszereplésével készült mozi egészen formabontó volt, ugyanis hiába filmről beszélünk, a látottak sokkal inkább tűntek színházi előadásnak. Így nem csoda, hogy a történet a 2003-as bemutató után egészen hamar élő közönség elé költözött.

Soós Attila pár szóban köszönti az összegyűlteket, saját hivatásáról, a történetmesélésről beszél, és a

mindenkiben megbújó sötét oldalról.

Amint leül, az előadás kezdetét veszi, koromsötétségben pisztoly dördül, majd a félhomályban meglátjuk Grace Mulligant (Eke Angéla), aki csillogó fekete ruhában menekül (látvány- és jelmeztervező: Lakatos Márk), és vele együtt mi is Dogville-be érkezünk.

A díszlet teljes hiánya rákényszerít, hogy a képzelőerőnket a maximálisra tekerjük, nem lustulunk el az élmény befogadása közben. Pont ezért érzelmileg szinte azonnal bevonódunk az előadásba, mert a látottak kiegészítéséhez aktív szereplőkké kell válnunk.

Érzelmi bevonódás

Hála az égnek a Trojka ezen előadása nem interaktív, valószínűleg egy ilyen súlyú darabban ennél több interakciót nem bírna el az ember, és ki is zökkentené a nézőt az állandó készenlét a mozgósításra, márpedig a darab egyik fő erejét az adja, hogy az első pár perctől az utolsó pillanatig együtt élünk a főszereplővel.

Dogville elszigetelt, a városba mindössze egy út vezet. Lakói saját világukban élnek, elzárva a külvilágtól. Kevesen vannak, így mindenki ismer mindenkit, nincs önjelölt vezető, a közösség egységesen irányít. Talán egy ember van, aki kicsit Dogville keretein kívül gondolkodik, ifj. Tom Edison, akit filozofikus kérdések foglalkoztatnak a közösséggel kapcsolatban. Az üldözői elől menekülő Grace-ben pedig meglátja a szociológiai kísérlet alanyát. Rábeszéli a lányt, hogy náluk rejtőzzön el, valamint a lakókat, hogy adjanak Grace-nek két hetet a beilleszkedésre, és ha az alatt az idő alatt megkedvelik, akkor segítsenek a lánynak elrejtőzni a világ elől.

Az eleinte bizalmatlan lakók megszokott, rutinszerű életébe Grace nagyon próbál beilleszkedni, de nem igazán hagyják. Majd Tom tanácsára felajánlja segítségét olyan szükségtelen dolgokra, amikre más jelentkező nincs. Majd ezekből a dolgokból a második próbahét végére komplett napi rutinja lesz. Végül a közösség befogadja a lányt, aki szolgálataiért cserébe fizetést is kap, és egy üresen álló házba is beköltözhet.

A segítségnek ára van

Az előadásba pár percre beköltözik az idill, a nyomasztó hangulat és tér rövid időre barátságos légkörré válik. Grace, a múltjáról titkolózó, látványra úrilány nem riad vissza a munkától, becsülettel dolgozik, barátokra lel, igazán kedvelhető karakterré válik a szemünk előtt. Majd a rendőrség Dogville-ben is kitesz pár hirdetményt, amelyben Grace-t eleinte eltűnt személyként, majd bűnelkövetőként keresik, és ettől hirtelen a lakók

beárazzák vendégszeretetüket.

Mivel pénzt ajánlanak Grace-ért, hirtelen a város lakóinak segítsége is drágább lesz, az önzetlenség érdekalapúvá válik, és innen kezdődik a teljes fejvesztett állapot. A Teatro di Fragola pincéje feszültséggel, izzadsággal telik meg, kiszorítva az oxigént a térből, hogy nézőként is érezzük, egyre inkább fogy a levegő.

Az előadás közben Marina Abramovics performance-kísérlete sejlett fel előttem, amikor a szerb származású művész arra volt kíváncsi, vajon mit hoz ki az emberekből a tudat, hogy bármit csinálhatnak, és hat teljes órán keresztül – az asztalra kikészített tárgyak segítségével – azt tegyenek vele, amihez épp kedvük van. Abramovics belső kíváncsisága hasonló volt ifj. Tom Edisonéhoz, de nagyon nagy különbség, hogy a szerb művész saját magát nevezte ki kísérleti egérnek, nem Tom Grace-t. És ahogy az előbb említett performance is sokkolóan alakult, a Dogville-ben sem számíthatunk sok jóra.

Eke Angéla a szemünk előtt teszi ki a szívét a boncasztalra. Gyermeki tisztasággal jeleníti meg Grace-t, amitől játszi könnyedséggel éri el, hogy izguljunk érte. Alakítására nem lehet panasz. Tom szerepében Bárnai Péter látható, Dogville lakóit Mátrai Lukács Sándor, Sipos Vera (aki kimagaslóan izgalmas színpadi jelenlétet produkál), Gryllus Dorka, Ténai Petra és Hajnal János kelti életre. A darab végére mindegyiküket egyaránt gyűlöljük, így kijelenthető, hogy eltalálták karakterüket, de ezt nem lehet objektíven megállapítani, ugyanis az előadás tényleg beszippantja a nézőt, ez pedig a rendező munkáját is dicséri.

Minek ment oda?

Az előadás nüanszokban, de több helyen eltér a filmtől, amitől a hangsúlyok máshová terelődnek. Sokkal nagyobb szerepet kap például a felismerés, hogy az erkölcs és a norma milyen mértékben tartja kordában a cselekedeteket, így az is jobban ki lett domborítva, hogyan jogosítjuk fel magunkat olyan tettekre vagy viselkedésre, amiről igazából tudjuk, hogy nem helyes.

Soós rendezésében az alapművel megegyező figyelem irányul a nők elnyomására, csupán más oldalról közelíti meg a kérdést. Az előadásban nem domborodik ki annyira a női viselkedés előnye vagy hátránya – a tűrés, az elfogadásra való hajlam szinte végtelenségig nyújtható aspektusa. Inkább a nőiesség puszta tényéből fakadó hátrányos megkülönböztetés az, amit a rendezés és a dramaturgia kiemel (az előadás dramaturgja Balassa Eszter).

A sokszor hallott, de még mindig van, aki szerint komolyan vehető

  • minek ment oda,
  • miért húzott rövid szoknyát,
  • miért flörtölt,
  • miért volt kedves

típusú kérdések még inkább húsbavágók a Trojka köntösében. Bár eleinte inkább kellemetlen és kínos a színpadi erőszakhoz nézőként asszisztálni, ez minél inkább rutinszerűvé sűrűsödik, annál fojtogatóbb látvány lesz. A világ háta mögött, saját szabályrendszerüket felállítva Grace-től tényleg mindent elvesznek, megerőszakolják, kihasználják, és mindez tényleg azért ennyire fájdalmas, mert a lelkünk mélyén tudjuk, ha nincsenek szabályok, az emberek bármire képesek. Abramovics performance-a is úgy ért véget, hogy pisztolyt szegeztek a nő fejéhez, pedig kezdetben tollakkal simogatták.

Dogville lakossága olyan, akárcsak Dorian Gray arcképe: a kezdeti ártatlan kinézetből rothad egyre inkább a felismerhetetlenségig. Soós Attila előadás előtti mondatai, hogy mindenkiben lakozik sötétség, a darab végén nyernek igazán értelmet. Dogville egyszerre van bennünk és körülöttünk, ezért akkor is, amikor külső hatások nem kényszerítenek rá, nekünk kell felelősséget vállalnunk a tetteinkért.

(Borítókép: Hutanu Emil)



  • Hírek
  • Bankszámla