Az író, akinek szó szerint fúró zörgött a fejében

Verebes Ernő Koponyánk, körülbelül című darabja nyitja majd az újvidéki V. Synergy Fesztivált december közepén. Karinthy Frigyesnek agydaganata volt, amelyet 1936-ban sikeresen megoperáltak. Az Utazás a koponyám körül című művében saját halálközeli élményével foglalkozik, a Nemzeti Színház dramaturgja, zeneszerzője szerint úgy, mint a homo ludens, a játékos ember.

„Az a halálközeli állapot, ami őt arra vitte, hogy megírja ezt az egész történetet, gyakorlatilag a falig menés egyfajta változata, mert senki nem volt abban biztos, hogy ezt túléli. A műtéte után két évvel meghalt, igaz, nem abban a bajban, amivel műtötték, hanem szélütésben – mondja Verebes Ernő az Indexnek. – A műben Karinthy sajátos humora is megjelenik, mégis elég tragikus ahhoz, hogy »alatta« a tragikum is kidomborodik. Tehát a humor és a tragikum közötti feszültség határozza meg ezt a regényt. Ezt próbáltam valahogy elkaparintani, saját tapasztalataim alapján is.”

Karinthy szellemének megidézése cél volt, fogalmaz Verebes. Megjegyezte, bár személyesen nem ismerte őt, amit sajnál, de a szellemiségét és szerinte furcsa emelkedettségét igen, amivel rendelkezett. Eleve zseninek nevezték ki, még a nyugatosok is, mert az is volt:

Mi a valóság?

Arra a kérdésre, hogyan próbálta ábrázolni a tudat folyamatának állapotait, így felelt:

„A fikciót, a víziót és a realitást nem egyszerű egy síkon ábrázolni, ahogy ő ezt megtette. Nagyon furcsa, hogy miként lehet a halálközeli élményt ennyi lélekkel és humorral leírni. Mindezt úgy, hogy a kívülről és belülről látás is jelen van a regényben. Azzal is tisztában volt, hogy az ápolónők jöttek-mentek körülötte a kórteremben.”

A műtét közben magánál volt: tudta, hogy a fúró zörög a fejében, meg azt is, hogy a koponyáját nyitják. Kétféle létélményben lehetett része, amelyekből született a regény, fogalmazott a Nemzeti Színház munkatársa, aki nem tud hasonló regényt, kisregényt, amelyik így játszódik a halál peremén:

A halálos ágyán képes elbánni saját magával

– mondta, majd megjegyezte: ez furcsa állapot lehet. És az van, hogy egy zseninek nem lehet belemászni az agyába, mert az annyira különleges, hogy még a halál pillanatát is valamiféle költőiséggel tudja megmutatni.

Verebes feldolgozása kétszereplős drámai konstrukció: az egyik figura F, vagyis Karinthy Frigyes, a másik X, az őt mindig és mindenben kétségbe vonó karakter. Az előbbit Csizmadia Gergely, az utóbbit Boros Ádám játssza az előadásban. Ők az Isteni Színjáték Társulat tagjai.

Kálló Béla rendező ezt megfejeli azzal, hogy a két alakot annyira egybesodorja, hogy az egészből egy történet szülessen.

Karinthy rád kacsint

Karinthy Frigyes korának sztárja volt, az utcán megállították. Kosztolányi Dezsővel folyton ugratták egymást. Világának egyfajta szürreáliája van, amit az előadás követni próbál, fanyar humorral, mondja Csizmadia Gergely színész.

„Verebes Ernő zsenialitása, hogy Karinthy Frigyest nem piedesztálra emelt művészként, hanem hétköznapi emberként ábrázolja, aki az előadásban megosztja velem a problémáit. Karinthy közben kikacsint ebből, iszonyat jó arányérzékkel és ötletekkel.” A színész a próbaidőszak jelentős részében külsőleg is belebújt a figurába, ami egy idő után „lekopott”, és egyszer csak azt érezte, hogy önmagáról beszél. „Azonosulni tudtam a problémáival. A szöveg is segített ebben, amely önmagában megszülte ezeket az állapotokat.”

(Borítókép: Dombóvári Tamás)