Vérfagyasztóan aktuális lett a Böll közlegény megmentése

Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1972. december 10-én Heinrich Böll frakkot húzott, és elindult, hogy – a II. világháború utáni első német íróként – átvegye az irodalmi Nobel-díjat a Csoportkép hölggyel című művéért. Nem volt ezt könnyű megoldania, mert egyáltalán nem öltözködött úgy, mint mondjuk egy művész, és frakkot is csak az utolsó pillanatban sikerült kölcsönöznie. Ő volt az, aki „rehabilitálta” Németországot, munkásságával a hazáját újra „visszahozta a kultúrába”, anélkül, hogy mentegette volna, amit a németek műveltek Európában a II. világháború alatt.

Mindezt Bernáth Árpádtól tudtuk meg a Böll közlegény megmentése című film zártkörű bemutatóján, aki elmondta azt is, hogy Böll nem a háború után lett író, hanem már akkor az volt, amikor bevonult, és az is tévedés, ha valaki őt csak a háború írójaként aposztrofálja. A szegedi professzornak, az egyik legjelentősebb hazai Böll-kutatónak, a film szakértőjének nagy érdeme van a levelek megszerzésében és a fordításban is.

Három kartondoboz

Szederkényi Olga forgatókönyvíró-rendező – aki szerint Böll jelenleg furcsa átmeneti helyzetben van, mert már nem kortárs, de még nem klasszikus – egy korábbi interjújában mesélt arról, hogyan fogadták őket a kölni levéltárban, egy patikatisztaságú kutatószobában, ahol a levéltár három munkatársa kesztyűben, maszkban, köpenyben három nagy kartondobozban hozta be az eredeti, kézzel írott, a második világháború mocskától koszos leveleket. Például azt, amelyiket Böll 1944. május 30-án a lövészárkokból írt ceruzával a feleségének, Annemarie-nak. A levél eljutott a szétbombázott Kölnbe, és a nő megőrizte.

Heinrich Böll a háború előtt döntötte el, hogy író lesz, majd a II. világháborút végigszolgálta a Wermachtban gyalogosként – ez a legalsó katonai fokozat, és soha nem hagyta, hogy előléptessék. A hat év alatt 1300 levelet írt a feleségének, ebből 130-at Magyarországról. Ez tartotta benne a lelket a fogságban, mert a besorozást, a háborúban való részvételt fogságként élte meg.

A Böll közlegény megmentése című filmben az alkotóknak sikerült beszélniük Renével, Böll egyik fiával, aki elmondta, hogy az apja azért nem dezertált a háborúból, mert féltette a családját a következményektől, de soha nem lőtt emberre, mindig csak a levegőbe. A filmből az derül ki, hogy ő inkább lélekben és szellemileg dezertált.

Nem áll jól neki a fegyver

A mű nem úgy ábrázolja a háborút, hogy tengernyi katona temérdek fegyverrel lövi egymást, elvérzik és meghal. A leveleken keresztül – amelyeket ifjabb Vidnyánszky Attila és Bata Éva olvas föl – inkább azt mutatja meg, milyen rombolás történik belül, a lelkekben. Böll gyakran panaszkodik a levelekben arról, hogy 

amikor a legszükségesebb eszközök, az élelem, a tisztálkodószerek beszerzése is megoldhatatlan feladatnak látszik. Kordokumentumként is felfogható, amikor megtudjuk tőle, hogy az erdélyi falvakban két kézzel integettek az emberek, úgy köszöntötték a vonatukat, és  hogy a debreceni hadikórházban mennyire lelkesen hallgatták a híreket például a Hitler elleni merényletről, és várták, hogy vége legyen a háborúnak. Böll azt is írja például, hogy érdekes, milyen kevés cigány emberrel találkozik Debrecenben, pedig ők onnan, Németországból cigányok földjeként tekintettek Magyarországra. 

Böllt Áfra János költő, szerkesztő alakítja, mert Szederkényi Olga olyan bölcsészt szeretett volna felkérni a filmben való fizikai jelenlétre, akinek alkatilag jól áll a kezében a toll és a ceruza, és nem áll jól a fegyver. Áfra János nem színészként működik a filmben, nem is látjuk az arcát, hanem a mozgásán, a mozdulatain keresztül érzékeljük a karakterét. A film egyébként is nagyon finoman ábrázol minden jelenetet Bordás Róbert operatőr kameráján keresztül, 

A megszólalók mellett ezek a fikciós jelenetek teszik átélhetővé a kort, illetve azok a korabeli fényképek, amelyeket animációval tettek „élővé”: ha egy utcakép vagy egy katonákkal teli pályaudvar fölött megmozdulnak a felhők, szinte olyan, mintha mi is ott lennénk. És akkor is úgy érezzük, mintha a rádió mellett ülnénk, amikor Novodomszky Éva és Szalóczy Pál felolvassa azon a jellegzetes, szenvtelen hangon a propagandahíreket. Az ő arcukat sem látjuk teljesen, csak azt, ahogy a szájuk mozog. 

Két áldozat egy városban

Böll rácsodálkozik Debrecenben a tablókra, amikor a gimnazisták fényképeit üveg alá zárják, mint a pillangókat, és a dokumentumfilm megmutatja Szabó Magda és Fahidi Éva tablóképét is. Fahidi Éva kortárs szemtanú, író, színésznő, a holokauszt túlélője a film egyik megszólalója, aki 97 évesen eljött a bemutatóra is, és aki éppen akkor raboskodott a Debreceni gettóban, sejtve, hogy a vidéki zsidóságot megsemmisítőtáborokba viszik, amikor Böll a városban lábadozott sebesültként.

A filmben elmondja, hogy 47 családtagját, rokonát ölték meg a holokauszt alatt, pontosabban 47-nél abbahagyta a számolást. Tényleg hátborzongató elképzelni, ahogy tőle néhány száz méterre szenvedett más okból a szelíd író, akinek az országa éppen készült kiirtani Fahidi Éva és több ezer másik magyar családját.

Szederkényi Olga elmondása szerint főhősének a szerelem és az erős keresztény hit segített abban, hogy testileg, szellemileg és erkölcsileg túlélje a háború borzalmait. A magyarországi élmények meghatározók voltak számára, itt kristályosodott ki a humanizmusa és a pacifizmusa, amelyet aztán egész életében képviselt. Bizonyos regényeibe, elbeszéléseibe ezeket a magyarországi élményeket be is építette, a filmben ezekből is elhangzanak részletek.

A Böll közlegény...  elkészítéséhez a Nemzeti Filmintézet (NFI) 7,1 millió forintos támogatást adott, ami arra volt elég, hogy egy lelkes csapat szerelemből és kreatívan el tudja készíteni a filmet, amiből mi is sokat tanulhatunk – az egyéni túlélésről és arról is, hogy mivel jár egy háború.

(Borítókép: Bordás Róbert)