A belarusz poklot látjuk két nő szemén keresztül

Számos film született már letűnt korok és modern diktatúrák elnyomása alatt szenvedő civilek életéről, ám Andrej Kucila Amikor a virágok nem hallgatnak című dokumentumfilmje új nézőpontból mutatja be a belarusz állapotokat. Az egy és negyedórás film a kőkemény valóság művészi megformálása, holott néha olyan, mintha egy szürreális dráma lenne, teljesen elrugaszkodva a realitástól. 

2020-ban az elcsalt választások Belaruszban tüntetési hullámot robbantottak ki, rengetegen vonultak utcára, és szólaltak vagy lázadtak fel az elnyomás ellen. Igen ám, csakhogy a bátor hazafiak nem érték el céljukat, egy tisztességes, az emberi jogokat betartó rendszer megalakítását. Éppen ellenkezőleg: kemény megtorlás következett. Vlagyimir Putyin leghűségesebb szövetségese, Aljakszandr Riharovics Lukasenka rezsimje, pontosabban az agymosott sereg és a rendőrök lelki és fizikai terrorban tartották a tüntetőket és a családjukat.

Minden szürke

A fekete-fehér, már képileg is borzasztóan lehangoló és nyomasztó film két fiatal nő – feleség és édesanya – szemszögéből készült, az ő tapasztalatikon és elbeszéléseiken keresztül mutatja be a történteket. 

Az egyik nő férjének lábát gránát roncsolta szét, a másik maga is első kézből tapasztalta a rendőri kegyetlenséget. Gyermekeik már most panaszkodnak a kilátástalan jövőre, holott még ahhoz is fiatalok, hogy felfogják a történteket.

Mintha csak a belőlük sugárzó furcsa nyugalom tartaná egyben a megtört családot…

Annak ellenére hogy a hasonló témájú filmek a súlyuk miatt csigalassúságúnak is tűnhetnek, az Amikor a virágok nem hallgatnak kimondottan gyorsan halad. A közeli képek, a kézikamerás felvételek, a telefonnal rögzített videók, valamint a kényelmetlen és durva elbeszélések váltakozása nem hagyja lankadni a figyelmet. 

Tüntetések és megtorlás

A film nem esik abba a hibába, hogy – a képi világgal ellentétben – feketén-fehéren mutatja be az eseményeket. Az alkotás tökéletesen ábrázolja, hogy a diktatúra mindenkit egyaránt érint: nemcsak a megkínzott férfiak, de a szolgálatba kényszerített fiatal egyenruhások, a tüntető nők, a bujkáló feleségek, a félárván maradt gyerekek, az fiaikat sirató anyák és a tompa hétköznapokat élő kamaszok is mind ugyanazt szenvedik el, nincsenek hősök és áldozatok: egy kicsit mindenki mindkettő.

A film végén elágazik a két nő története: egyikük – akinek a férje külföldön bujkál politikai elítéltként – otthon marad a gyermekeivel, a másik pedig összeszedi a bátorságát, és újra utcára vonul.

Ő még reménykedik a változásban…