El kell fogadnunk, hogy nincs ingyen a kultúra

Áru-e a kultúra? Ezt a kérdést tette fel 1986-ban az Élet és Irodalom, ami hosszú évekre elegendő vitát biztosított az érintetteknek és az érdeklődőknek. Most újfent egyre aktuálisabb ez a kérdés, hiszen az elmúlt évek rengeteg kihívás elé állították a kulturális intézményeket.

Válság – streamszínház – foglalkoztatás. Ezzel a címmel szervezett online konferenciát a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) Munkaügyi, valamint Kultúragazdasági Szakosztálya, ahol Tóth Tünde, a debreceni Csokonai Színház igazgatási és gazdálkodási vezetője, Béres Attila rendező, a Miskolci Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója és Mádi Zoltán, a Vígszínház gazdasági igazgatója, az MKT elnökségi tagja, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezet elnöke osztották meg az elmúlt évek tapasztalatait, illetve jelenlegi megküzdési stratégiájukat, hogy az enyhén fogalmazva is terhelt gazdasági helyzetben is biztosítani tudják a fent említett színházak működését.

A három fő kérdés:

• hogyan tudtak a színházak alkalmazkodni a gazdasági változásokhoz,
• milyen létjogosultsága van a streamingnek ebben a szférában, és
• hogyan lehet szinten tartani a színházi dolgozók arányát,

egymásból is következő pontok.

Streamelni vagy nem streamelni

Mindhárom intézmény egészen más megoldásokat talált a négy fő kihívásra (pandémia, háború, energiaválság és infláció).

Debrecenben például nem ugrottak bele a járványhelyzet miatti bezárások következtében a streaming nyújtotta lehetőségekbe, ugyanis 2020-ban eleve bezárt a Csokonai Színház felújítás miatt, tehát eleve nem volt állandó játszóhelye a társulatnak. Ők azt tartották fontosnak, hogy ne szoktassák át az online térbe a nézőket, annál is inkább, hiszen a történelmi színházépület felújításán kívül egy új játszóhely megnyitásának kapujában álltak, ezért már akkor arra készültek, hogy egy plusznézőteret kell majd megtölteniük emberekkel.

Miskolcon ehhez képest az első pillanatban elkezdtek streamelni, sőt, egy saját platformot hoztak létre erre a célra, hogy a későbbiekben is legyen egy oldal, ahol a már nem játszott, kifutott előadásokat még el lehet érni. Viszont Miskolc volt az első olyan színház, ami élőben tudott új bemutatót tartani, hiszen a teátrumnak van egy szabadtéri színpada is, amelyre nem vonatkozott a beltéri keretekre szabott szigorú elővigyázatossági szabályozás.

Volt olyan előadásunk, amit egy este 9000 ember nézett

– mondta Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója.

Ez a szám pedig nem kevés.

Ezt a Vígszínház két jubileumi előadással szintén képes volt produkálni, ugyanis A padlás ezredik, illetve A dzsungel könyve 1300. előadását is online kellett megtartaniuk, ám még így is hatalmas érdeklődés fogadta ezeket a darabokat.

A lelki túlélést segítette a virtuális színház

Ám azzal mindhárom előadó egyetértett, hogy bár jó lehetőséget biztosított az előadások streamelése, és a járványhelyzettől függetlenül is fontos szerepet tölthet be a kultúra megőrzésében, mégsem képes visszaadni azt a katarzist, ami a színháznak az egyik lényege.

A stream anyagilag nem számottevően, de lelkileg segítette a túlélést

– mondat Mádi Zoltán, aki szerint a Vígszínház bevételét annyira nem dobta meg a stream, cserébe a színészeknek és a nézőknek nagyon sokat adott, hogy legalább ilyen formán tudtak kapcsolódni.

Még szinte fel sem lélegezhettünk a pandémia okozta nehézségekből, kitört a háború, beütött az energiaválság, és a félelmetesen magas infláció megint új kihívások elé helyezte a vezetőket.

Ennél még a Covid is jobb volt

Béres Attila abban bízott, hogy a járvány lecsengése után végre elkezdhetik megvalósítani azokat a művészeti célokat és terveket, amiket igazgatói pályázatában tűztek ki. Ám, ahogy fogalmazott:

Utólag visszatekintve a Covid, amennyiben össze lehet hasonlítani a mostani helyzettel, egy könnyebb válság volt színházműködtetés szempontjából, mert egzakt szabályai voltak, a mostaninak nincsenek. Akkor volt, most, a gazdasági válságban nem látják a fényt az alagút végén.

Mindhárom teátrum működési költségvetése drasztikusan nőtt, példának okáért a Miskolci Nemzeti Színház eddig nagyjából 6 millió forintot, míg most 30 millió forintot költ gázra és villanyra.

Debrecenben ezt tetőzi, hogy még csak „tanulják az új épületet”, ahol hiába a korszerű berendezések, télen hatalmas teret kell felfűteniük, nyáron pedig ugyanezt kell lehűteniük. Náluk is sokkolóan emelkedett az az összeg, bár a teljes képhez nyilván hozzátartozik, hogy az előző évekhez képest most már két épület rezsiköltségét is ki kell fizetniük.

Miskolcon és Debrecenben is úgy próbálnak spórolni az energiahasználaton, hogy heti több napot zárva tartanak, ilyenkor csak temperálják az épületeket, ám a Vígszínházban az épület adottságai miatt erre nem volt lehetőség. Nem érte volna meg heti pár napot zárva tartani, mert nagyon nehéz felfűteni az épületet, így ott azt találták ki, hogy sokkal több előadást játszanak.

Persze ez a stratégia csak akkor működik, ha azt a rengeteg előadást megtöltik a nézők.

Még egy ilyen nehéz és praktikus megoldásokat igénylő helyzetben is kiragyog, hogy kultúrára, színházra szükség van. A pandémia alatt Debrecenben is  hatalmas népszerűségnek örvendett a Csokonai Színház 2020 decemberében indított online sorozata, a Van, aki ZOOM-on szereti, amely két kategóriában is Marketing Diamond-díjat nyert.

Nincs ingyen a kultúra

Miskolcon a jelen helyzetben adományozást indított a színház, és 11 ezer ember érezte úgy, hogy támogatni szeretné a teátrumot. Béres Attila meghatottan mesélte, hogy volt, aki a 160 ezer forintos nyugdíjából 40 ezer forintot utalt nekik, mert nem tudja elképzelni az életét színház nélkül.

Mádi Zoltán szerint jó döntés volt, hogy a legtöbb színház felemelte a jegyárakat. 

Hagyjuk már azt a kommunista metódust, hogy ingyen van a kultúra. Mi is egy piacon vagyunk, versenyzünk a Premier League vagy a Super Bowlnál Rihanna koncertjének közvetítésével. 

Ám szerinte a gazdasági válság még kedvez is a helyzetüknek, méghozzá két okból. Egyrészt ha ilyen magas az infláció, az emberek pénzköltésbe kezdenek, mert napról napra értéktelenebb a pénzünk. Ám nem autókra költünk, ingatlanba fektetünk, hanem ilyenkor előtör az „enni, inni, mulatni ösztön”.

Ez ugyanaz a hatás, mint amikor 1944. december 23-án már körbezárták az oroszok Budapestet, de este még két telt házas előadást is játszottak a Vígszínházban.

Ezenkívül Mádi Zoltán szerint a dolognak van egy erős lelki vonatkozása is.

Valamiért az igazi dolgok, amik belül vannak a szívben, azok felértékelődnek a műanyag dolgokhoz képest. A színháznak elementáris csodája, amit a görögök katarzisnak hívtak – illetve amit Attila is mondott, hogy nem nagyon van már más, ami közösséget teremt –, egyre fontosabbá válik.

Gondolatait azzal zárta, hogy az ember képes az alkalmazkodásra, ezért vagyunk még most is itt, illetve Rudolf Péterrel, a Vígszínház igazgatójával azt vallják, hogy mindenkinek egyéni felelőssége is van, a közös működés érdekében mindenkinek a saját életére lebontva is meg kell vizsgálni, hogy mit tud tenni a fenntarthatóbb működésért.

Bár a kihívások azonosak, a válaszok különbözők. A három intézmény példáiból látszik, hogy eltérő, ám sikeres megoldások is léteznek a válságok kezelésére, ám ahogy Tóth Tünde is említette: a kultúra folyamatosan kihívásokkal küzd, csak néha ezek a kihívások nagyobbak.

A teljes beszélgetés a Magyar Közgazdasági Társaság YouTube-csatornáján megtekinthető.

(Borítókép:Jelenet Horváth Péter–Presser Gábor–Sztevanovity Dusán A padlás című musicaljének próbáján. Fotó: Ilovszky Béla / MTI)