Székely Csaba: A történelmünket általában idióták csinálták

Székely Csaba többek között erről beszélt:

• miért nem írt a boszorkányperekről a Szegedi Nemzeti Színház fölkérésére;
• lehet-e a múltunkról humorosan történeteket mondani;
• mit gondol a most készülő történelmi filmekről;
• mivel jár, ha valakit beskatulyáznak;
• ha sérelem vagy igazságtalanság éri, számíthat-e a magyar színházi élet szolidaritására;
• a román rendezők miért dolgoznak szívesebben magyar társulatokkal.

A Mária országa című drámát a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írta.

Sajnos mára leszoktak a magyar színházak arról, hogy felkérjenek szerzőket, és darabokat rendeljenek – a szegediek visszatértek ehhez a jó szokáshoz. Engem arra kértek, hogy írjam meg, Alföldi Róbertet pedig arra, hogy majd állítsa színpadra. Ő nem tudta, mit fogok írni, és az elején még én sem, de úgy gondolta Barnák László igazgató, hogy ebből valami jó sülhet ki.

Mi volt a megrendelés tárgya?

Eredetileg a szegedi boszorkányperről szerettek volna darabot íratni, hogy kapcsolódjon a városhoz. A boszorkánytéma mindig az aktuális rendszer kritikája, és általában arról szól, hogy kitalált indokokkal üldöznek egy kisebb közösséget. Ezt azonban már megírta Arthur Miller a Salemi boszorkányokban, én pedig biztos nem tudnék nála jobbat írni.

Éppen akkoriban olvastam a magyar történelem egy zűrzavaros periódusáról, amikor Nagy Lajos halála után nem lehetett tudni, mi lesz, mert addig Magyarországon nem volt szokás az, hogy nő örökölje a trónt, viszont Nagy Lajosnak nem volt fia, és elindult a harc a trónért.

Tehát inkább ezt a témát javasolta.

Igen, mert ez olyan dráma, hogy ha az angol történelemben lett volna ilyen, azt Shakespeare biztosan megírja. Oldalakra szakadt a nemesség, és aztán hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Ott volt Mária anyukája, a régens királyné, aki Mária helyett uralkodott, de valójában mégsem ő, hanem a szeretője vezette az országot, Garai nádor, mert ő adta a háttérből a tanácsokat. Bonyolult helyzet volt, királygyilkossággal, szerelemmel, háborúkkal. Szerencsére a szegedieknek tetszett az ötlet.

A frusztrált ember BMW-je

A középkorból most kétféle okból foglalkoznak: vagy a hősi múltat akarják bemutatni, például a most készülő történelmi filmek, vagy azt, hogy a hatalomért akkor is öldöklő harc folyt. Az ön darabja is áthallásos a mai korunkra?

Igen, de inkább úgy, hogy a hatalomért folytatott harc és politika mindig is mocskos volt. Most sokan törekednek arra, hogy rózsaszínben tüntessék fel a múltat, hogy hősöket állítsunk, és lássuk a múlt szépségeit, meg azt, hogy mennyire ügyesek voltunk mi, magyarok, és mindent milyen jól csináltunk.

De ha az ember utánaolvas, akkor látja, hogy a valóságban mindig is kicsinyes, egymásnak ártó emberek működtették a politikát, és befolyásolták az ország sorsát. Én tehát inkább azt próbáltam megmutatni: nem véletlen, hogy a történelmünk ilyen, amilyen, hiszen általában idióták csinálták.

A jelmezek és az egész színpadkép ezt emeli ki a kempingszékekkel és a korabeli fejfedők alatt viselt susogós melegítőkkel.

A díszlet egy vidéki házbelsőre hasonlít, a jelmezek pedig nagyon izgalmasak, vitézkötéses susogók meg hasonlók, mindez Kálmán Eszter munkája. A fejfedők abszolút hitelesek, azzal a varrónővel csináltatták, aki a Netflix történelmi filmjeihez készít korhű jelmezeket. Tehát van benne irónia, és megvan a jelmezek szépsége is. Nekem nagyon tetszik.

A közönség pedig vette a lapot, nem háborodtak fel, hogy mondjuk kigúnyolják a történelmet.

Ha belegondolunk, a történelem nem egy szent kőkocka, amihez csak áhítatos remegéssel lehet közeledni, hanem egyszerűen múltbeli eseményeket jelent, amelyeket valakik elmesélnek nekünk. Ahogy a folklórban vannak állatmesék, varázsmesék meg tréfás mesék, amelyek különbözőképpen ragadják meg ugyanazt a népi világképet és hiedelemvilágot, ugyanúgy a múltunkról is többféleképpen lehet történeteket mondani, többek között humorosan is.

Az, hogy történelmi eseményekről vagy jót, vagy semmit, kizárólag olyan népeknél vetődik fel, ahol mély frusztrációk vannak saját múltbeli sikertelenségeik, esetleg történelmi jelentéktelenségük miatt. Ahol viszont a nemzeti öntudat biztos lábakon áll, mert valóban szembenéztek a múlttal, ott nem jelenthet problémát, hogy bizonyos korszakokat és uralkodókat milyen módon ábrázolunk.

Kisebbségi érzésből fakad ez, az önbecsülésünk nem elég acélos?

Szerintem igen. Én például ezekre a most születő, Rákay Philip-féle színes történelmi filmekre – amelyek a nemzeti múltunkat próbálják minél dicsőbb fénybe vonni – úgy tekintek, mint a frusztrált ember BMW-jére. Kompenzálni próbálnak valamit, ami kicsi. És mi az eredmény? Sok pénz, nagy szavak, egyelőre kis teljesítmény.

Beskatulyázva Alföldi Róberttel

Azóta, hogy 10-12 éve berobbant az Erdélyt fanyar humorral ábrázoló Bányavidék-trilógiával a magyar színházi életbe, hogyan változott a közeg, amely fogadta?

Erős a megosztottság, és szűkülnek a lehetőségek. Ha az embert még az elején beskatulyázzák valahova, akkor onnan nagyon nehéz kitörni. Ha mondjuk együtt dolgozol Alföldi Róberttel, akkor el vagy már könyvelve valahova, aztán ha nyilatkozol valami „rosszat”, onnantól például nem hívnak meg műsorokba.

Nem a teljesítményed, a képességeid számítanak már, hanem az, hogy milyen körökben mozogsz, és milyen nézeteket vallasz Isten-haza-család vonalon. Minden megszólalásnak vannak következményei, és minden alkotónak, aki kinyitja a száját, viselnie kell ezeket a következményeket. A kezdeti nyitottság sokkal szűkebb most már.

Akkor ön duplán, két országban is vállalja a konfrontációt?

Igen, otthon is érhetnek támadások, csak egészen más jellegűek, mint Magyarországon. Romániában egy ideje nem volt olyan munkám, ami miatt támadhatnának, de pár éve igen, akkor ott is támadtak. A magyar színházi világ nagyon köldöknéző, Budapest-centrikus, és nehezen enged be külső hatásokat, információkat, ingereket, illetve nem igazán figyel határon kívülre.

Én igyekszem figyelni arra, ami Magyarországon történik, és ebből következik az is, hogy ha olyasmi történik a magyar színházi életben, amit igazságtalannak érzek, akkor kiállok azok mellett, akiket áldozatnak gondolok. Fordítva viszont ez nincs így, mert ha engem ér valamilyen sérelem vagy igazságtalanság, akkor nem tapasztalok szolidaritást. Semmi tragikus nem történt, csak fura helyzet ez.

Embermentő katolikus pap

Az itteni munkáit azonban figyelik és díjazzák is: három éve ugyanezt a kitüntetést a 10 című drámájáért kapta meg, amit a Radnóti Színházban mutattak be, és amelyben a Tízparancsolatot dolgozta fel tíz emberi történetben.

Igen, nem panaszkodhatok. Magyarországi munkáimat figyelemmel kíséri a szakma, és ez jólesik.

Romániában pedig, ahol magas színvonalú a színházi élet, külön elismerik magyar színjátszást, erről legutóbb Visky András is beszélt az Indexnek.

Igen, ez így van. Egyes román rendezők szívesebben dolgoznak magyar, mint román társulatokkal, mert az erdélyi magyar színészeket nagyon profinak tartják.

És hogyhogy nincsenek most ott munkái, amiért támadhatnák vagy akár elismernék?

Úgy alakult, hogy nem voltak otthon ősbemutatóim az elmúlt pár évben. De most dolgozom egy darabon, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban lesz nyáron a bemutatója. Az a munkacíme, hogy Az igazság gyertyái. Történelmi darab ez is, az 1940-es években játszódik Marosvásárhely környékén.

Abból az időből is van mit feldolgozni.

Ebben hősiesség lesz, ami eddig talán nem volt annyira jellemző a darabjaimra. Egy katolikus pap, Ráduly István történetét fogom elmesélni, aki megmentett 63 zsidó vallású székely embert, vállalva a kockázatot, hogy akár őt is deportálhatják.

Aztán az ötvenes években – ez már a darab sztoriján kívül esik – gyóntatója volt egy magyar politikusnak, ezért a titkosrendőrség megpróbálta kiszedni belőle a titkokat, de ő nem árulta el, ezért bebörtönözték. Eltörték az állkapcsát, majdnem agyonverték. Minden rendszerben szenvedett, és lényegében ismeretlenül halt meg, pedig embermentő volt, és nem is kevés ember mentett meg.

(Borítókép: Székely Csaba 2023. február 28-án. Fotó: Németh Kata / Index)