Erős Antónia és Szellő István sokkolta a nézőket Azahriah arénás koncertjén

Amikor a lány, aki egykor megismertette velem Azahriah zenéjét, és magával hurcolt az összes budapesti koncertjére, úgy döntött, kilép az életemből, akkor a közelgő arénás buli hallatán az ösztönös reakcióm nagyjából úgy nézett ki, hogy „dehogy megyek, végigbőgném az egészet”, aztán idővel megszólalt a büszkeségem, elkapott a FOMO, meg a „csakazértis” érzés, hogy miért kell egy kalap alá venni a kettőt, és természetesen már csak azért is elmegyek önszántamból, mert korábban kizárólag hosszas könyörgés után adtam be a derekam. Persze titkon mindig élveztem ezeket a koncerteket, csak hát na, szerettem azzal szórakozni, hogy nem megyek, miközben pontosan tudtam, hogy nyilván de, meg azért mégsem olyan könnyű bevallani, hogy az embernek tetszik az előadó, akit nyíltan sosem vállalt fel – mármint hogy szereti. Zeneileg természetesen…

Tavaly júniusban még „csak” a Budapest Parkig jutott: életemben először akkor, szakadó esőben hallottam énekelni. És háromnegyed évvel később, 2023. március 10-én Azahriah a Park után az Arénát töltötte meg. Ahogy azt mondani szokás, még a csillárról is emberek lógtak. Még augusztusban el is ejtettem a megjegyzést, hogy már csak a Papp Laci van hátra, és lám. Az is meglett. 

Matula és az Illuminátus

A változatosság kedvéért ezen a napon is esett az eső, de a csapadék nem szegte kedvét a rajongóknak, szépen benépesült az Aréna. A koncert a megadott időpontnál körülbelül 10-15 perccel később kezdődött, és már az első percben sokkolta a nézőket:

A poénos felkonferálás után a duótól megtudtuk, hogy 21 évével Azahriah a legfiatalabb magyar előadó, aki elérte, hogy az Arénában koncertezzen.

Totál feketében, napszemüvegben, gumicsizmában, bucket hattel a fején lépett színre, és echte úgy nézett ki, mint egy XXI. századi Matula bácsi, csak éppen 21 éves kiadásban. A buli az előadó néhány hete megjelent számával, az Introvertált dallal kezdődött, amelyről zárójelben csak annyit mondanék, hogy szerintem a valaha volt legjobb Azahriah-dal, ráadásul nem igazán hasonlít egyetlen korábbi számára sem. Kár, hogy a küzdőtér elején alig lehetett hallani az énekszót, inkább csak a dübörgő zenébe fájdult bele az ember feje, de idővel hozzá lehetett szokni a hangosításhoz.

A koncert első felében elhangzott a TikTokon is taroló Four Moods, a vadonatúj Szosziazi című dalocska, az Emulator, amelynek hallatán meglepő módon nem sírtam el magam, de még a Téveszmék alatt sem könnyeztem be. Utóbbinál inkább jót mosolyogtam: a megmagyarázhatatlan, piros ruhákba öltöztetett tánckar produkciójáról a közösségi médiában terjedő Illuminátus összeesküvés-elméletek jutottak eszembe. (Az elmúlt időkben több világsztár, például The Weeknd, Rihanna vagy Lil Uzi Vert hasonló megjelenésű tánckarral kiegészülő koncertjei verték ki a biztosítékot a rajongóknál.)

Terítéken volt még többek között a Figyelj, valamint néhány kiadatlan dal is, amelyek inkább a lassú, érzelgős kategóriába sorolhatók, mintsem bulislágerek, és valószínűleg a készülő Memento albumon kapnak helyet. 

A másik duó

Azahriah aztán ismét valamilyen kiegészítővel a fején bukkant fel a néhány perces szünet – pólócsere – után a színpadon: a fehér maszkot szerencsére egy szám után levette, és következett a jól megszokott napszemüveg–fejpánt kombó, ami kitartott a koncert végéig. És persze a pufidzsekiben megjelenő Desh is, aki szokás szerint meghozta a bulihangulatot.

Elhangzottak a legütősebb Azi–Deshi-slágerek: a Tisztán iszom, a Pullup, a Habibi, az El Barto, valamint Desh saját számai, a Kukásautó és a Papa is. A két előadó neve, valamint munkássága szinte elválaszthatatlan egymástól, remekül kommunikálnak nemcsak egymással, hanem a közönséggel is. Igaz, mintha ezen a koncerten kicsit visszafogottabb lett volna a hangulat, és a két srác kevesebbet, na meg finomabban szólt volna a rajongókhoz. Lehet, hogy kicsit megszeppentek a nívósabb helyszín miatt?

Jómagam, aki legutóbb tavaly júliusban járt az Arénában egy roppant közkedvelt brit énekes koncertjén, ahol már fél órával a produkció kezdete előtt mindenki állt, meglepődve konstatáltam, hogy most a lelátón ülő emberek szó szerint ültek, hiszen oké, hogy ülőjegy a neve, de ki az, aki a fenekén várta meg a több mint másfél órás koncert végét? Durva, de emberek ezrei, ami nekem szintén a visszafogott hangulatot példázta.

Durvább, hogy a küzdőtéren semmi nem érződött a visszafogottságból, legfeljebb annyi, hogy az emberek valamiért egyáltalán nem furakodtak, nem nyomták össze egymást, nem tolongtak, vagyis meglepően kulturáltan viselkedtek. Ezt nagyon pozitív élményként éltem meg, hiszen a korábbi Azahriah-koncerteken kész tortúra volt kijutni a helyszínről. 

Az utolsó néhány szám előtt élőben, a színpadon is megjelent a híradós duó, és egy kicsit elszórakoztatta a közönséget, mielőtt a zenészek visszatértek közénk, és előadták néhány másik zeneszám mellett a szokásos záródalt, a Mind1-et. A közönségkedvenc sláger alatt színes konfettieső hullott az égből, ami megkoronázta a hangulatot. Megható élmény volt, amikor a koncert után több száz rajongó énekelte a Mind1 című dalt a 2-es metró megállójában.

Ezt már felmutathatják

Azahriah zenéjét tavaly hallottam először. Emlékszem, éjjel volt, és épp hazafelé villamosoztam a saját születésnapomról. A júniusi budapest parkos koncertre hangolódva belehallgattam A ló túloldalán című albumába, hogy valamennyire azért mégis képben legyek, ha már megjelenek a koncertjén. Dalai első hallgatásra kitűntek a hazai felhozatalból, mondjuk nem tudom, azért gondolom-e így, mert alapjáraton nem hallgatok magyar előadókat, és ha nem vesznek rá, több mint valószínű, hogy önszántamból az ő muzsikájába se kóstoltam volna bele. Az alkohollal semleges (néha negatív) a kapcsolatom, de a Tisztán iszom című dalára azonnal rákattantam, és addig hallgattam újra meg újra, amíg le nem szálltam, szóval a két végállomás között be is vágtam a szöveget, amit aztán örömmel újságoltam a lánynak, aki elégedetten el is könyvelte, hogy „na, fan leszek”, én meg magamban, hogy azt azért nem. Az lettem. Már amennyire rajongani tudok és akarok egy nálam úgy fél évtizeddel fiatalabb fiúért, aki inkább az öcsém szintje, mint az enyém. 

Kevesebb mint egy héttel az első dal meghallgatása után eljött az első koncertem napja. Aznap rekordmennyiségű eső esett Budapesten, úszott a város, mi pedig még az S70-esen is imádkoztunk, hogy ne fújják le az utolsó percben a banzájt. Nem fújták. A buli előtt és után életem talán legjobb óráit éltem, de a buli is emlékezetes maradt. Élőben hallottam a Tisztán iszomot. Szakadt az eső. Rámtapadt a vizes széldzseki. Megfagytam. Alig láttam valamit. Leázott a smink, leesett a glitter meg a flitter, szétjött a haj: hosszú, hullámos, a kivasalt frizurának nyoma sem maradt. Ez lenne a szabadság? Egymás nyakába borultunk, a vodka meg a földre. Nagyon boldog voltam. 2022. június 9. Azt a koncertjét máig nem tudta felülmúlni, de tény, hogy 

Az ezüstérmet azért odaadnám ennek az estének. Minden megvolt, ami egy jó fellépéshez kell: remek zenészek, ügyes táncosok, kreatív vizuális elemek, ütős dalok, hűséges rajongók, és persze két, színpadi jelenléttel jócskán megáldott előadó, akik szívüket-lelküket beleteszik abba, amit csinálnak. A kisujjukban is zene van, olyan hangzású dalokat pakolnak össze, és olyan rutinosan mozognak a színpadon, amilyet ritkán tapasztal az ember. Ez pedig eddig minden koncerten átjött – ha szereti az ember őket, ha nem. Ha valamit, ezt nem lehet elvenni tőlük.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)