Korniss Péter: Az első hajnalon tudtam, hogy ez el fog tűnni

Lenyűgöző kötetben jelentek meg Korniss Péter fotói, amelyeket a mezőségi Széken készített 1967 és 2022 között. A Hosszú úton című impozáns album végigköveti azt az ötvenöt évet, amelynek során a zárt, hagyományos falusi közösséget elérte a globalizáció, és a táncházból megérkeztek Disneylandbe. A fotóművész exkluzív, pálinkázós nagyinterjút adott az Indexnek a könyvről – amelyet a csíkszeredai Bookart Kiadó jelentetett meg – és az elmúlt ötvenöt évről. A kötetet a Nemzeti Táncszínházban mutatják be 2023. április 23-án. Az ünnepi esten Novák Ferenc Tata Forrószegiek – Széki Rómeó és Júlia című darabját adják elő.

Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész az Indexnek arról is beszélt, hogy

• miért kap minden évben egy nagy üveg szilvapálinkát Nagy Pista főzdéjéből;
• mi volt az, ami az erdélyi Széken 1967-ben először megragadta;
• miért ment vissza a rendszerváltozás után;
• mi jutott eszébe a fekete kendős, fekete maszkos lányokról;
• miről árulkodik a Ceaușescu-felirat alatt masírozó lakodalmas menet;
• hogyan bomlott fel szép lassan a széki táncházas közösség;
• mit árul el a hattyús csempe;
• hogyan tudta elkerülni a hamis romantikát a képeken;
• volt-e olyan pillanat, amikor letette a gépet;
• és hogyan született meg az utolsó kép.

Mivel kínálhatom meg? Van széki pálinka, aztán van még...

A széki pálinkát szívesen megkóstolom.

Kicsiket kell inni, olyan zamata van! Ötven éve ugyanazokról a gyümölcsfákról, ugyanabban a pálinkafőzdében készül. Nagy Pista főzdéjéhez sorba kell állni, be kell jelentkezni, amikor viszik az emberek a szilvájukat lefőzetni. Most már olyan komoly a dolog, hogy van címkéje is. Én, mint keresztapa, minden évben kapok egy nagy üveg szilvapálinkát, ami az egyik legjobb Erdélyben.

A keresztapasággal vívta ez ki?

Ők így tartják.

A nyolcvanhatodik életévében jár: a hosszú élet titka is a pálinkában rejlik?

Azt nem tudom, de ha az ember képes örülni az életnek, az biztosan sokat segít. Ha valaki állandóan mérges és dühöng, pesszimista és keserű, akkor mérgezi magát, ez köztudott. Ha valaki derűs és kiegyensúlyozott, az hozzájárul a lelki és testi egészségéhez. Én pedig hiszek abban, hogy a pálinka kismértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság.

Ötven évvel ezelőtt azután lett kicsi Mari keresztapja, hogy jó barátságba került a szüleivel Széken, ahol 1967 óta fotózta a helyiek életét. Székre pedig Novák Ferenc vitte el először. Igaz, hogy Novák Tatával ötven éve minden reggelt úgy kezdenek, hogy beszélnek telefonon?

Hatvan éve! Mondjuk, hogy minden reggel.

Miben rejlik a barátságuk?

Eléggé ellentétes természetűek vagyunk. Ő hirtelen haragú, hamar rádörren az emberre, én pedig békés természetű vagyok, biztos ez is hozzájárul. De persze az érdeklődés az, ami összeköt minket azóta, hogy a Muzsika című folyóiratban 1961-ben meglátta a képeimet, amelyeket a Balettintézet vizsgaelőadásáról készítettem az Operában, és megkeresett, hogy fényképezzem az ő együttesét, a Bihari Táncegyüttest is. Itt kezdődött a barátágunk, aztán '67-ben elvitt Székre – ilyeneken múlik egy élet.

Kemény világ

Innen gyökerezik az a most megjelent, lenyűgöző album is, amely Hosszú úton címmel 1967-től 2022-ig követi végig a falu történetét.

A könyvet is Novák Tatának ajánlom. Egyébként az anyáink is nagyon jó barátságban voltak, a fiaink pedig együtt nőttek fel. Máig szinte minden nyáron rendezünk apák-fiúk estét négyesben.

Harminc évig volt a Nők Lapja fotóriportere, utána a világsajtóban is dolgozott, és a széki munkája mellett más jelentős projektjei is voltak, például, amikor tíz évig követte egy ingázó munkás életét. Mégis, a széki munka lett – ahogy a Várfok Galériában rendezett, és még 2023. május 13-ig látható kiállítás megnyitóján elhangzott – a magyar fotótörténet leghosszabb és legjelentősebb projektje. Mi volt az, ami Széken legelőször megfogta?

A táncház. Olyan varázsa, levegője, és ami engem a leginkább érint: olyan látványa volt, hogy elképesztő élményt jelentett. 1967-ben Széken ezekben a táncházakban még nem volt villany, petróleumlámpa égett, és mindenki viseletben járt. Már a faluban is elkápráztatta az embert, hogy a kicsi gyerekektől az öregekig mindenki ezt a szép viseletet hordja. A zenészek a hagyományos, régi széki zenét játszották, amit hallottam már, mert akkorra nemcsak a Bihariban, hanem más táncegyüttesben is fényképeztem, ezt a kultúrát színpadról ismertem.

A könyv nem oszlik fejezetekre, mégis fel lehet fedezni tematikus blokkokat, és az első nem a táncház, amiről általában a legtöbb szó esik, hanem a munka.

A táncház arra inspirált, hogy megnézzem, milyen szokások léteznek a hagyományos paraszti kultúrán belül, ami még fényképezhető, elsősorban Magyarországon, de Erdélyben is. Ebből állt össze az első könyvem Elindultam világ útján… címmel, Magyar népszokások volt az alcíme. S ahogy az ember eljut egy-egy eseményre, útközben nagyon sok mindet lát. Nemcsak ünnep van, hanem látja a hétköznapokat is, és mire befejeztem a könyvet, éreztem, hogy azért ez nem kerek: a második könyvemet úgy is kezdtem, hogy ez egy adósság. Mert 

hanem azokat a hétköznapokat is meg kell jeleníteni, amelyek nagyon kemények voltak. Ez egy kemény világ.

A második, Múlt idő című könyvemet aztán nemcsak a hétköznapok felé tágítottam, hanem földrajzi és nemzetiségi értelemben is: mentem tovább a Kárpátokon túl is Moldvába, aztán fényképeztem Szlovákiában szlovákokat, Szerbiában szerbeket, és román falvakba is ellátogattam, csodálatos, eleven román hagyományos kultúrával is találkoztam. Úgy éreztem, egy kicsit Kelet-Európává tudom kerekíteni ezt a történetet.

A mostani kötetbe olyan helyszínek és események kerültek még be a hétköznapokból, mint az iskola és a templom, illetve megjelenik a lakodalom és a temetés is.

Ezek a területek nem spekulatív módon alakulnak, hanem abból adódnak, hogy az ember hol talál fogódzkodókat. Egy könyvben az a csodálatos, hogy szerkeszteni kell, a szerkesztés pedig megköveteli, hogy rendet tegyek abban a hatalmas anyagban, amit fényképeztem, illetve már eszerint a rend szerint fényképezzek tovább. Ezek a blokkok valóban így léteztek, ezek adják meg a könyv ritmusát.

És ami a legfontosabb: ezek a helyszínek és események mindig visszatérnek, így lehetőséget teremtenek az összehasonlításra. Mert az egészben az az ajándék számomra, hogy megértem ennyi évet, és meg tudtam örökíteni ezt a hihetetlen nagy változást. Ha ez a falu ötvenöt éven keresztül változatlan képet mutat, akkor az nem olyan érdekes. Amikor a második könyvemet, a Múlt időt befejeztem, le is álltam, mert úgy éreztem, hogy erről a világról nem tudok többet mondani. Akkor kezdtem az ingázó munkás életével foglalkozni: úgy gondoltam, ott valami új dolog nyílik meg számomra. Amikor viszont befejeztem 1988-ban A vendégmunkás című könyvemet, jött a rendszerváltozás, és abban a pillanatban minden elkezdett változni – én pedig újra mentem.

Ahogy ennek az új könyvnek és a kiállításnak pedig az a látvány adott újabb nagy lökést, amikor a járvány után visszatértünk Székre, és a templomban 

Azt éreztem, hogy Uramisten, pontosan úgy néznek ki, mint Ausztráliában vagy Chilében, New Yorkban vagy Budapesten bárki a járvány alatt.

Feketén-fehéren

Hány képből válogatott az albumba?

Nem tudom, soha nem számolom a képeimet. Mennyiség nincs. Ötvenöt év, ez a mennyiség.

De nehéz volt kiválasztani, hogy mi kerüljön be?

Nem – a finomítás volt nehéz. Nem válogatni kell ilyenkor, hanem szerkeszteni, ez két különböző dolog. Válogatni azt jelenti, hogy kiveszem a legjobb képeket. A szerkesztés az, hogy különböző gondolatmenetek alapján csomópontokat hozok létre, aszerint csoportosítom a képeket, és gördülékeny menetet biztosítok a képek egymásutániságának és „egymásmellettiségének”.

Egy könyvben oldalpárok vannak, ott mindig két képet látunk egymás mellett, és fontos, hogy a két kép ne gyengítse, hanem erősítse egymást, formailag segítsék a másik mondanivalójának az érvényre jutását. A csomópontok pedig azt jelentik, hogy van egy-egy kis fejezet, egy-egy kis esszé. Fontos ezeknek a kereksége, és hogy ne ismételjek. Nekem ez a legnagyobb öröm: a könyvszerkesztés mámor! De nagyon sok munka, nem jelenti azt, hogy könnyen megy. Ennek a könyvnek 87 változatát készítettem el, ebből nagyjából ötven csak vezérfonal volt, utána kezdtem oldalpárokra bontani.

Mitől függ az, hogy miről készült fekete-fehér, és miről színes kép? A földeken dolgozó nők piros szoknyája már a 70-es évekbeli képeken is látszik, de mondjuk a kék széki lajbi színe csak később vált láthatóvá.

Ezt az idő hozta. Az, hogy színest is fényképeztem annak idején, csak annak tudható be, hogy fotóriporter voltam: nem publikáltam ezeket, nem állítottam ki színest. Fekete-fehérben építettem föl a könyveimet, és a színeseket csak azért csináltam meg, mert mint profi azt mondtam, jó lehet ez még egyszer. És akkor az ember szépen elteszi a fiókba. A 70-es években színest fényképezni erőfeszítésbe telt: nem volt nyersanyagunk, nem volt olyan világítás, a filmek nem voltak érzékenyek, nem az volt az anyanyelvünk – sorolhatnám, mi minden dolgozott ellenünk.

Aztán az élet hozta magával a változást, az analóg fotográfiát felváltotta a digitális. Bizonyos képek már meg is kívánják ezt, hiszen már a technológiában is képviselik azt az ellentmondást, ami korunk és a néhány helyen még élő népszokások között feszül. A lakótelepen, plázában betlehemezők fényképezésének nyelve a digitális – ez adekvát ahhoz a gondolathoz, amit az a sorozat hordoz. Most is gondolkodtam, de ha a mostani széki lakodalmat fekete-fehérben fényképezem, akkor az ebben a kontextusban valami mást mond, mást jelent.

Ceaușescu és a lakodalom

A bevezetőt Bartis Attila írta – nem sok olyan író van, aki fotós is és Erdélyhez is kötődik.

Ő mondta a megnyitóbeszédet a Magyar Nemzeti Galériában a 2017-es kiállításomon – nekem az ajándék volt. Gondolkodtam, hogy most kit kérjek fel: szerettem volna, hogy író legyen, tehát a szövege irodalmi igénnyel készüljön, a második szempont az volt, hogy érezze a fotográfiát, a harmadik az, hogy legyen affinitása ahhoz, hogy Erdély mit jelent. Nem akartam idősebb, nagy nevű szerzőt – olyat szerettem volna, aki ezt több oldalról érzi és érzékeny erre. Örülök, hogy Attila el tudta vállalni még a filmje forgatása előtt. Nagyon szeretem.

Bartis Attila kiemeli, milyen sokatmondó az első kép, ahol Szék neve a román Sic felirat alatt magyarul olvasható egy kézzel írt deszkán: ha nem a forradalom kitörésének napján írják ezt ki, sok év börtön járt volna érte. Ön is emiatt tette az első helyre?

Jelképes az a szürkeség, ami a fotón látszik, jelképes a faluszéle, természetesen a két nyelven olvasható felirat és az is, hogy itt nem akartam embert ábrázolni – több ilyen kép nincs is.

A könyvben egyetlen olyan fotó van – ez az utolsó kép a rendszerváltás előtti időből –, ami arra utal, hogy bizony a legkeményebb diktatúrában készültek a széki felvételek: az, amikor a lakodalmas menet egy felirat alatt halad el. A táblán ez olvasható: „Ceaușescu – eroism, Romania – comunism!”, vagyis Ceaușescu – hősiesség, Románia – kommunizmus!

Nincs több politika. Ez sem politika, rossz szót használtam: ez az egyetlen kép, ami elmondja, hogy „oly korban éltünk”, amikor ilyen táblák alatt vonultak a lakodalmas menetek. Az a négy szó mindent elmond, de azt is, hogy a lakodalmas menet ugyanúgy járta az útját, ugyanúgy viseletbe öltözve, ugyanúgy fogták egymás kezét a lányok, ugyanúgy mentek elöl a vőfélyek a vőfélybottal,

Az igazi nagy változások utána kezdődtek, amikor kinyíltak a határok, el lehetett menni dolgozni, föllazult a közösség, elindult a globalizáció, és megérkezett Disneyland.

Utóbbi egy Mickey egeres születésnapi zsúr formájában. Novák Tata a Várfok Galériában a kiállítás megnyitóján elmesélte nekünk, hogy másokat is elvitt Székre, például Eörsi István írót. Akkoriban még nem voltak érezhetők azok a világnézeti különbségek, amelyek a rendszerváltás után szétszabdalták a magyar értelmiséget?

Ilyen kérdés csak visszamenőleg vetődik föl, ez akkor teljesen természetes volt. A ceaușescus kép sem politika: az a korszak már történelem. A politikáról mit beszéljek, amikor ötvenöt éve ugyanazt csinálom? Ami mondanivalóm van, az benne van a könyveimben.

Hattyús csempe

Elérkezett aztán a rendszerváltás, és számomra a képek hangulata akkor lett a legsötétebb: a számos, szeretetteli pillanattal teli múlt és a kibontakozó jövő között az átmenet volt talán a legszomorúbb, amikor az egykori táncházas lányok – még széki viseletben – elindultak Magyarországra dolgozni, cselédnek.

1989 után folyamatos változás kezdődött el, aminek voltak olyan részei, amikor úgy éreztem, hogy elveszítünk valamit, máskor meg úgy éreztem, hogy nyerünk, és ezek az érzéseim nem változtak. Igen, a közösségnek nagyon jó formát adtak a táncházak vagy a gyönyörű, petróleumlámpás fonók, ugyanakkor az az életmód, ami akkor jellemző volt – az például, hogy gyerekek másfél órát mentek a sárban az iskolába, majd másfél órát haza –, már nem sok okot ad a nosztalgiára.

A közösség felbomlott, de ez is érthető. A táncház szervezettséget kívánt, kellettek hozzá a talpraesett fiúk, akik összeszedték a pénzt, megfogadták a zenészeket, megbeszélték a lányokkal, hogy hoznak a zenészeknek ennivalót, más fiúkkal, hogy hoznak pálinkát, a ház gazdájával, hogy mennyit fizetnek egy-egy alkalomra vagy hónapra. Amikor elkezdtek külföldre járni dolgozni, akkor pont ez a generáció és ebből is a talpraesettebbje ment el. Szép lassan, magától múlt ki a táncház, nem volt ez elhatározás kérdése. Ugyanezt átéltem román falvakban kicsivel később, a ’90-es évek második felében, amikor 

A közösség az, amikor belülről szerveződik valami, és ezt a világon semmi nem verte szét, hanem szép lassan felbomlott. Igen, ez nagy veszteség. Ami viszont a sárban iskolába menő gyerekek képét illeti, azt fölváltotta az, hogy iskolabusz szedi össze őket. Ha egy szülőt megkérdeznénk, nem kellene sokat töprenkednie azon, hogy melyiket választja. Már nem földpadlós, hanem világos, egészséges házakban élnek, ahol van áram, folyóvíz, fürdőszoba és vécé – ezek nem voltak olyan természetes dolgok, sőt.

Így nyer értelmet a hattyús csempés kép is, ahol nem a hattyú a lényeg, hanem hogy egyáltalán van fürdőszoba.

Hát hogyne! Nagyon nagy dolog. Nagy lépés volt előre. Ezek nem csicsás házak – nagyok, de abban a reményben, ami még mindenütt él, bennünk is, hogy majd a gyerekeinkkel együtt fogunk megöregedni. Hát, ez azért sehol nem jött be, nekünk sem, a polgári világban, nekik se ott. Szóval mindig mérlegelni kell, hogy mit jelent a változás, és nem hinném, hogy szabad ítélkezni. Mi is előre akarunk lépni a saját életünkben, hogy a gyerekeinknek valami jobbat tudjunk teremteni.

Széket rendkívül igyekvő, dolgos, szorgalmas emberek lakják. Ez néha átcsap a másik végletbe is, hogy magukkal már nem törődnek, az egészség rovására megy a munka. Régen is eljártak dolgozni, nem külföldre, hanem a városba, meg az ország más részeibe, építkezésre, mert rosszak voltak a földek. Ahogy a világ változott, az utazás is más lett, megnyíltak a határok, és hova jöttek? Ide. Ezt a nyelvet beszélték, és már volt itt sok ismerős.

Olyan szépen látszik a képekben a változás folyamata: hol a régiben jelenik meg egy új elem, hol az újban egy régi. Az egyik képen már a presszóban zenélnek, és ott a tévé a háttérben, húsvétkor előkerül a kólásüveg, a táncházban megjelenik egy reklámpóló, a diszkóban viszont még ott a széki kalap.

Egy könyvben be tudjuk mutatni ezt a folyamatot, a kiállítás viszont nem ad ennyi lehetőséget, mert ott határt szabnak a falak. A Várfok Galériában egész más megoldást kellett választani: a múlt, a 70-es évek a kiállítás egyharmada, a másik kétharmad pedig az elmúlt két év képeit mutatja be: nincs átmenet. És valóban, mindig valami megváltozik, ezek az apró lépések mutatják azt a tendenciát, ami, mint kiderült, visszafordíthatatlan folyamat.

Szeretet és nyitottság

Amikor odament, minden fotótéma volt? Vagy létezett valami mindent átfogó koncepció? Valahogy minden képen megjelenik a szeretet: egy tekintetben, egy mosolyban, egy mozdulatban, mintha ezeket akarta volna elcsípni.

Ezt nem akartam – ez benne volt. A szeretet nem volt koncepció. A szeretet eleve ott volt az első perctől az utolsóig, mindkét oldalról. Jó volt ott lenni. A témákat illetően viszont egyre koncepziózusabb kellett legyek, nem azért, mert így döntöttem, hanem mert az anyag így kívánta. Ha tovább akarok lépni, és valóban ezt a folyamatot mélységében is meg akarom mutatni, akkor komolyan előre is kellett szerkesszek, hogy hova tegyem a hangsúlyokat – de csak a tematikában.

Az indulásnál persze, hogy ezt nem kellett, akkor lubickoltam a látványban. Minden érdekes volt. Olyan felfedezés, amiről nemcsak én nem tudtam, hanem akkor Pesten szinte senki. Széktől 64 kilométerre, Kolozsváron születtem, de fogalmam nem volt erről. Amit tudtam erről a kultúráról, azt a néptáncegyütteseken keresztül, a színpadról ismertem, de az nem az élet.

Az, hogy ott befogadták az emberek…

Nem kellett befogadni, nyitottak voltak. Ma már nem olyanok, mert a világ ebben is változott. Drága keresztlányom anyja fogalmazta meg nekem, a Mari: „Ide figyelj, komám! Amikor ti jöttetek ide, mi húztunk be titeket a házba, kínáltunk étellel, pálinkával, mindennel. Aztán amikor mi is utazhattunk hozzátok Budapestre, minket már nem húzott be senki, hogy együnk-igyunk.”

Most már ők sem olyan nyitottak. Már engedélyt kellett kérjek, hogy egy lakodalomban fényképezhessek. Nem hogy meghívjanak, az mást jelent, mert akkor vendégként megyek, csak hogy fényképezhessek. Bizony, bizony. És azt is elárulom, hogy volt olyan lakodalom, ahonnan azt üzente az ifjú pár, hogy nem akarják, hogy menjek. Holott mindenki tudta, ki vagyok, azt is tudták, hogy nem akarok pénzért képeket árusítani, azt is, hogy képeket adok ajándékba, tudták, hogy nem vagyok rabló, és mégis azt mondták, hogy nem. Ez nekem is nagy-nagy döbbenet volt. Csak egy ilyen eset fordult elő, de azért ez komoly példa. Nem az utcáról jelentkeztem be, tudták, hogy én vagyok a Balogh Mari komája.

Hogyan tudta elkerülni, hogy ne valamilyen hamis romantika jelenjen meg a képeken?

Az első tíz évben folyamatosan küzdöttem a saját romantikus érzelmeimmel. A fotográfia gondolkodásmód kérdése: úgy látok, ahogy gondolkodom, mert arra vagyok érzékenyítve, azt veszem észre, azt emelem ki. Ha romantikusan gondolkodom, akkor romantikus képeket látok. Ha nem úgy gondolkodom, akkor nem azt látom. A sárban gyalogoló lányokat nyilván úgy exponálom, hogy az éppen a nosztalgia ellen dolgozzon.

Dokumentarista fotográfusként az ember egyfajta objektivitásra törekszik, de már nagyon régen rájöttem, hogy ez nem megy. Törekedni kell rá, de azért nem megy, mert az ember gondolkodását meghatározza a születése, a neveltetése, az iskolái, a sorsa, mindaz, amire szert tett az életében tapasztalatok formájában. Egy-egy képben ez nem jelenik meg, de egy komolyabb, hosszú munkában már igen. Mindenki mást lát meg ezek alapján a világban.

Nem én voltam az egyetlen fotós, aki Széket fényképezte, a ’70-es években már többen eljutottak oda. De egyrészt én voltam az, aki ezt folyamatosan csinálta, és biztosan én voltam, aki eljutott a máig. Nem azért, mert már az elején spekulatívan így kitaláltam, a fene se tudta, mi lesz ötvenöt év múlva! Hanem érzékeny voltam arra, hogy a világ változik. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen gyönyörűen táncolnak, nem csak addig volt érdekes Szék, amíg sóhajtozni lehetett, hogy jaj, de szép!

Az idő

Volt olyan – akár nagyon megható, akár tragikus – pillanat az elmúlt ötvenöt év során, amikor inkább nem vette elő a fényképezőgépet?

Nem tudok olyan eseményt mondani, amikor letettem volna a gépet, de lehet, hogy volt ilyen.

Van kedvenc képe a könyvből?

Nincs. Viszont ez a könyv a kedvencem, így együtt.

A borítón nincsen kép, csak betű. Nehéz lett volna egy fotót kiemelni?

Találhattunk volna, de szerettem volna elemelni egy kicsit ezzel, hogy a cím domináljon: Hosszú úton. Elég különleges könyv, a formája, a mérete miatt is, majdnem 300 oldal. Szerencsére akadt Csíkszeredában egy kiadó, a Bookart, amelyik ezt fölvállalta. Óriási dolog manapság, hogy egy ilyen drága könyvet fölvállalnak. A tulajdonosa Hajdu Áron, aki a híres erdélyi Kriterion Alapítványnak is vezetője. A rendkívül igényes könyv tervezője pedig Salát Zalán Péter.

Ahogy az első kép fontos, úgy az utolsó is.

Az utolsó két évben a legnagyobb gondom az volt, amikor már a könyvet terveztem, hogy miképp fogom befejezni. Végül az volt a szerencsém, hogy eljutottam a ballagásra, ahol még viseletben búcsúzott a végzős osztály. Ez rögtön előhozta bennem a múltat, és kinyitotta a jövőt: mit visznek magukkal, mi lesz a tarisznyában. Ezzel a képpel a könyv kerek lett, és ez nagyon jó érzés.

„Indulni vígan és remélve, a boldog, szebb jövő elébe...” – olvashatók Juhász Gyula sorai az osztályban a táblán, és ez lett a könyv mottója is. Hova gördülhet még tovább ez a történet?

Ha én azt tudnám! Egy ilyen könyv vagy kiállítás után az ember egyébként is annyira kiürül, és fogalma sincs, mit fog csinálni. Ez néha elég súlyosan nehezedik rám és rosszkedvű is leszek. Remélem, most nem leszek az. Nem tudom, mi lesz, nyilván a lehetőségeim – a koromnál fogva – már behatároltabbak. Meglátjuk.

Múlt és jövő: ami az egész könyvnek megadja az aranyfedezetet, az az idő.

Ez a lényeg. A fotográfia leglényegesebb eleme az idő. Abban az értelemben is, hogyan állítjuk be a gépet, hogy ötödöt exponál-e a fotográfus, vagy öt századot, de abban is, hogy megnyomom a gombot, és ami a képen van, az már múlt idő. És minél jobban haladunk előre az időben, úgy lesz ez egyre inkább múlt, amint távolabb kerülünk tőle.

A fotográfia csodálatos dolog, mert mindent megörökít. Ez a kulcsszó: megörökít valamit, ami el fog tűnni. Ennek az első pillanattól a tudatában voltam, és nem azért, mert olyan okos voltam, hanem mert ilyen élet, amivel Széken szembesültem, már sehol nem volt. Amikor ezzel a széki látvánnyal, hagyománnyal, életformával, kultúrával találkoztam, az azért volt különleges, mert máshonnan már eltűnt, és ezt már az első táncház utáni hajnalon tudtam.

A másik motiváló tényező az volt, hogy ezt meg kell mutatni: előjött a riporteri vénám, hiszen erről nem tudtak az emberek, nem is akarták elhinni Pesten. Amikor az első táncházi munkáimat beadtam a Fotóművész Szövetség pályázatára, megdicsértek, hogy milyen szép ez a sorozat a Magyar Állami Népi Együttesről. Mondtam, hogy ez nem az állami népi együttes. „Hát akkor melyik együttes?” – kérdezték. Ez nem együttes, mondtam, ezek valódi, falusi emberek. „Ők mind beöltöztek a kedvedért?” – kérdezték. Nem akarták elhinni, hogy ez még így létezik. De tudtam, hogy ez el fog tűnni, nem fognak így öltözni, így táncolni és így járni a földekre: le kell fényképezni, és akkor megmarad.

(Borítókép: Korniss Péter. Fotó: Szollár Zsófi / Index)