Ha ilyen lesz a színház, minek a nézőtér?

PAP 2182
2023.05.05. 07:46
Nyugaton egyre több helyen hódít az immerzív színház, itthon még csak a kezdeti szárnypróbálgatásoknál tart, de az már most egyértelmű, hogy a jövőben egyre több előadás fogja ezt az irányt választani. Na, de mit is jelent ez pontosan?

Némafilm, fekete-fehér hangosfilm, színes film, 3D. Ez utóbbi technológia egyértelműen szintlépés volt a mozik életében, ám nem váltotta fel a klasszikus 2D-s filmélményt. Csupán lehetőség, amennyiben a történet vagy a látvány megkívánja, a nézők jobban bele tudják képzelni magukat egy teremtett világba.

A színháznak is megvan a maga evolúciója, és manapság egyre több olyan előadást látni, amelyben a nézők a produkciók aktív résztvevőivé válnak. Ezek rendszerint interaktív előadások, azaz olyan színdarabok, amelyekben a színész megszólíthatja, megérintheti vagy akár cselekvésre szólíthatja a nézőt. Ezt sokan élvezik, ám nem mindenki szereti – ugyanis elveszi az ember biztonságérzetét.

Viszont az elmúlt években talajvízként tör föl egy új műfaj:

az immerzív színház.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az előadásokat olyan terekbe rendezik, ahol a néző is mozoghat. Azaz nem a negyedik fal mögött van jelen szemlélőként, de nem is kell azon izgulnia, hogy olyan helyzetbe hozzák, ami kellemetlen a számára. Egyszerűen belép egy installációba, ahol számít a jelenléte, mert vele együtt lesz teljes a kép. Kvázi belülről nézi az előadást. Ez a színházak háromdéje.

Magyarországon tudatosan a Recirquel társulat kezdett el kísérletezni ezzel az iránnyal. Kristály című produkciójuk is már errefelé haladt, ám tavalyi bemutatójuk, az IMA – ami most tért vissza a Müpa sátorba – már egyértelműen az immerzív színház címszó alatt készült. A nézők benne ülnek az installációban, ahol az előadásnak legalább annyira fontos szereplője a tér és a fény, mint maga az artista.

Nem csak látni, benne lenni

Vági Bence, a darab rendezője úgy került közel az immerzív színházhoz, hogy eleinte nem is nevezte nevén, csupán azt érezte, hogy olyan darabokat szeretne létrehozni, amelyek keresik a közelséget a nézőkkel, és minél inkább integrálják őket az előadásba.

Gyerekkoromban nagyon szerettem az olyan élményattrakciókat, amikor beülsz egy kocsiba, ami bevisz egy világba. Amikor Káel Csaba felkért, hogy készítsünk egy gyerekelőadást a Müpában, eleinte kicsit ódzkodtam, mert az addigi portfóliónk nem ebbe az irányba ment. Így azt válaszoltam, hogy rendben, de csak akkor, ha olyan varázslatos előadást készítünk, amiben a gyerekeknek tényleg az lesz az érzésük, hogy beléptek a mesébe. Nem csak nézik, benne élnek.

Így született meg a Kristály, ahol tényleg bokáig érő hóban, az installációk között sétálva közlekedtek kicsik és nagyok. Tehát Vági Bencéék nem a fogalomhoz alkottak előadást, hanem létrehoztak valamit, amiről kiderült, hogy működik, van rá igény, kinyit új dimenziókat, és egészen másfajta élményt nyújt a nézőknek, mint a korábban megszokott előadások.

Ezen kívül az is hatott a rendezőre, amikor New Yorkban látott egy olyan immerzív előadást, ahol a nézők egy hatalmas szállodába lépve közlekedhettek az előadók között, és a folyton ismétlődő jeleneteket megismerve és a térben vándorolva bontakozott ki a komplett történet.

Teljesen szabadon mozoghattunk, és rajtunk állt, hogy éppen melyik szereplőnek a vörös fonalát kapjuk el, és honnan hova követjük a szállodában. Akkor valami olyat éltem át, amit már rég nem. Ez az előadás visszaadta azt az élményt, amit szerintem a színház sok esetben – legalábbis a mai technológiák mellett – nem képes megteremteni. 

Tehát az immerzivitás arról szól, hogy az élmény annyira intenzíven körülöleli a nézőket, hogy úgy érzik, benne léteznek. Mintha hirtelen belekerülnénk egy filmbe, ám nem mint szereplő, hanem megfigyelő. Ennek megfelelően teljesen más eszközökkel lehet hatni a közönségre.

A Kristály című előadáson a nézők nagyon élvezték, hogy a díszletben mozoghattak, megérinthették, leülhettek rá, tehát minden, ami az előadás valósága volt, az már az ő valóságukká is vált. Nem egyszerűen látták a varázslatot, hanem folyamatosan benne voltak ebben a fantáziavilágban.

Majd jött az IMA

Amikor felmerült bennem az IMA című előadásunk gondolata, akkor már határozott célom volt, hogy a nézők belezuhanjanak az általunk kreált univerzum kellős közepébe, és ott olyan meditációban vegyenek részt, ami teljesen elzárja őket a külvilágtól, egyfajta belső utazásra készteti őket. Ez vagy sikerül, vagy nem – már a nézőtől is függ, de ez volt a cél.

Azonkívül, hogy ez a fajta megközelítés segíti a bevonódást, az IMA esetében egy pluszdolog is tapasztalható. Bár tisztán látszódik, hogy a darabban szereplő artista minden mozdulata mögött mély gondolatok húzódnak, hogy egyetlen izom mozdulata sem improvizáció, minden a tudatos rendezés eredménye, az alkotóknak mégsem céljuk a nézőkre erőltetni, hogy mit kell gondolniuk és érezniük az előadás közben.

Az IMA ötlete a pandémia alatt fogant meg Vági Bencében, az volt számára a fontos, hogy valami olyat nyújtsanak a közönségnek, ami fel tudja tölteni őket.

Imádkozni nem kizárólag keresztény cselekedet. Az ősi kultúráktól kezdve minden nép, minden élő ember valamilyen formában biztos, hogy imádkozott már, vagy gondolt arra, milyen összeköttetésben lehet valami olyan erővel, aminek nem érti a létezését. Megtalálni a hitet valamiben nem könnyű feladat, de a keresés a lényeg, ami egy életen át tart.

(Borítókép: Vági Bence. Fotó: Papajcsik Péter / Index)