Lang Györgyiért égtek a lángok a modern táncdalfesztiválon

A jóslatok ellenére nem (csak) nyugdíjasokkal telt meg vasárnap este a Budapest Park: középkorúak, huszonévesek, de még gyerekek is mosollyal az arcukon nosztalgiáztak az örökzöld táncdalokra – már aki nosztalgiázott, hiszen a fiatalabb korosztálynak legfeljebb a szülei élvezhették még élőben az elhangzott slágereket, és ők is inkább iskolásként, mintsem felnőttként.

Régi álom

Az élőzenei műsor lényege, hogy a Katona társulata a Budapest Parkban is gyakran megforduló vendégénekesekkel – Bagossy Norbert (Bagossy Brothers Company), Beck Zoltán (30Y), Fekete Giorgio (Carson Coma), Járai Márk (Halott Pénz), Lábas Viki (Margaret Island), Németh Juci (Budapest Bár), Péterfy Bori (Péterfy Bori & Love Band), Sena Dagadu (Irie Maffia) és Vitáris Iván + Balla Máté (Ivan & The Parazol) – kiegészülve, játékos műsorba foglalva idézte meg a hatvanas évek táncdalfesztiváljait, különös tekintettel az 1967-es műsorra. 

A Katona közreműködő színészei – Bán János, Béres Bence, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Kiss Eszter, Kocsis Gergely, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Mészáros Béla, Ónodi Eszter, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Rajkai Zoltán, Rezes Judit, Rujder Vivien, Szacsvay László, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Tóth Zsófia, Vajdai Vilmos, Vizi Dávid –, valamint két vendégszínész, Nagy Ervin és Thuróczy Szabolcs is hibátlanul elszórakoztatta a közönséget. 

Máté Gábor, a budapesti Katona József Színház igazgatója egy korábbi közleményben kiemelte, hogy a műsorral ismeretlen terepen szerették volna megmutatni színészeik tehetségét és sokoldalúságát, ehhez pedig a főváros első számú buliközpontja, a Park bizonyult tökéletes választásnak. A Budapest Park igazgatójának, Pálffy Andrásnak egyébként régi vágya volt, hogy a színházat mint műfajt behozza a Parkba.

Kellemes légkör

A Parkban szokatlan hangulat uralkodott, hiszen visszafogott közönség gyűlt össze, bár a civilizált nézők kifejezés talán illőbb, mint a visszafogott közönség. Annak ellenére, hogy szinte telt ház volt, egyáltalán nem tűnt fullasztónak a légkör, nem robbant ki semmiféle botrány, nem volt lökdösődés, vagy egyéb kellemetlen esemény. (A koncertre elkísérő anyukámnak azért beszólt egy férfi, hogy tessék odébb állni, nem látok öntől semmit, de ez legyen a legkevesebb.)

A hatvanas évekre jellemző hajviselettel, sminkkel és öltözékkel léptek színre, de még a mimikájuk, a gesztusaik és a testbeszédük is megszólalásig hasonlított az eredetire. Igaz, Nagy Ervin mezítlábassága, illetve a korunkbeli cipők viselése néha azért megzavarta az ember szemét és agyát.

Annak ellenére, hogy a poénok többsége célba ért, néhány humorosnak szánt felkonferálás vagy összekötő viccelődés laposra sikeredett. Természetesen a szovjetuniós poénokból volt a legtöbb, de látszólag ezek is tetszettek a legjobban a közönségnek – legalábbis azoknak, akik átélték „a korszak szépségeit”.

Mivel mégiscsak egy teátrum születésnapjára készült a műsor, fontos kiemelni a koncert versenydramaturgiáját, ami mindenképp a színháziasságot erősítette: az előadók a zsűri és a nézők kegyeiért küzdöttek, a különböző produkciók egy képzeletbeli verseny keretében mérkőztek meg egymással. Jordán Adél énekelte például Zalatnay Sarolta Nem várok holnapig című számát, Magay Klementina Almát eszem kezdetű slágerét Péterfy Bori keltette életre, és elhangzott többek között Poór Péter Utánam a vízözön című dala is.

A humoros felkonferálások megadták a produkciók előtti kezdőlökést, ám az el-elcsúszó, az eredeti hangfelvételekből kölcsönzött playback néha zavaróvá tette az élményt. Igaz, ezt szerencsére csak az óriási kivetítőkön lehetett látni, közvetlenül a színpadon nem. A hangzással egyébként nem volt probléma, a Park végén is tökéletesen lehetett hallani és érteni a történéseket.

Retró, mégis modern

Vajdai Vilmos rendezése és Schnabel Zita látványtervei kifejezetten jól adták vissza a kor hangulatát, ugyanakkor időnként modern hangzás- és főleg látványvilág társult a dalokhoz. A zenei kíséretet a Meggyes Ádám vezette, különleges felállású, több mint húszfős kísérőzenekar, a Nart Orchestra szolgáltatta. 

A dalok természetesen sajátos feldolgozásban, nem az eredeti formájukban hangzottak el, ráadásul a legtöbb sláger korabeli előadója már nincs is közöttünk. 

Annak ellenére, hogy a Pa-Dö-Dő énekesnőjének halálára – egy nappal a koncert előtt – senki nem számított, a megemlékezést szépen beleillesztették a műsorba: az Imádok élni című dallal és gyertyákkal tisztelegtek a 66 évesen meghalt színész-énekesnő előtt. 

Nem hinném, hogy ez volt a világ legszórakoztatóbb koncertje, de a projekt remekül célba ért: rávilágított, hogy a színház és a gigantikus bulizás igenis összefér. Azt, hogy mennyire volt élvezetes a show, mi sem mutatja jobban, mint a mosdóban hangosan éneklő lány, aki két szám között ugrott ki vécére, de közben is énekelte a hatvanas évekbeli dalokat. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a műsor végén, a parkolóhoz menet elcsíptünk jó pár embert, akik a Parkon kívülről, a kerítés mögül követték végig a dalokat, mert – ahogy azt tőlük megtudtuk – annyira élvezték a produkciót.

(Borítókép: Németh Kata / Index)