2024. június 25. 18:00
Hollandia
Ausztria
Olympiastadion III. forduló
2024. június 25. 18:00
Franciaország
Lengyelország
BVB Stadion Dortmund III. forduló
2024. június 25. 21:00
Anglia
Szlovénia
Cologne Stadium III. forduló
2024. június 25. 21:00
Dánia
Szerbia

Kukorelly Endre: Mezey Katalin igazságtalanul és méltánytalanul válogat

2023.06.17. 15:32
A magyar irodalmi szakma távolságot tart az állami díjaktól, miután azt tapasztalja, hogy a szakmai teljesítmény helyett a politikai hűséget díjazzák. Ebben a helyzetben a szakmai díjak felértékelődtek, de a nagyközönség előtt mégsem elég ismertek. Kukorelly Endre azt állítja, hogy még a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban. Márton László szerint ebben a helyzetben sokat segítene, ha jómódú emberek támogatnák az irodalmat. Péntek Orsolya úgy véli, olyan társadalomban élünk, ahol nincs konszenzus arról, hogy mi az érték.

Ahhoz, hogy egy író szerencsésnek tartsa magát, alapvetően két dolog kell. Egy: hogy írhasson. Ha azért nem írhat, mert egy kőfejtőben tol talicskát, akkor nem szerencsés, írói értelemben sem. De akkor sem, ha minden idejét pénzkeresős munkákkal tölti, hogy fenntarthassa magát és családját. Kettő: hogy amit ír, megjelenhessen. Mert ha évtizedeken át csak a közeli barátai olvashatják a műveit, méghozzá sérülékeny és könnyen elkallódó kéziratban, az sem vall szerencsés írói pályára – mondja Márton László József Attila-díjas író az Indexnek.

Minden egyéb járulékos dolog. Díjak, kitüntetések, sikerlistákon előkelő hely, sok eladott példány, sok pénz, fordítások világnyelvekre, messzire zengő kritikai visszhang: mindez csak járulék. Jó, ha vannak, de ha nincsenek, ne hiányozzanak. Ha mégis, akkor hiányukat nem helyes balsorsnak tekinteni.

A díjak közül melyik a legfajsúlyosabb?

Ami ezután következik, Márton azt már nem íróként, hanem állampolgárként mondja. Szerinte az irodalmi díjaknak az lenne a funkciójuk, hogy a közönség számára láthatóbbá tegyék a kánonképződést, hogy felfedezzenek, az olvasók figyelmébe ajánljanak egy-egy arra érdemes írót, másrészt hogy az írónak visszaigazolást, megerősítést, biztatást adjanak.

Ezt a funkciót a díjak csak kismértékben töltik be. Ennek több oka van, köztük talán a legfontosabb, hogy az állami díjak szakmai jelentősége mindig is bizonytalan volt, de újabban ennek a jelentőségnek még a maradványa is megszűnt. Ilyen körülmények között felértékelődnek a civil társadalom felől érkező díjak, köztük a Merítés-díj is, továbbá a szellemi műhelyek (szerkesztőségek, könyvkiadók, könyvárusok és -terjesztők) nívódíjai.

Márton úgy véli, ezek azonban nem rendelkeznek olyan presztízzsel és legitimációs erővel, mint az állami díjak és a tőkepénzes privát díjak. Utóbbiak nemcsak abból a sebből vérzenek, hogy az ő szakmaiságuk is vitatható, hanem abból is, hogy nincs garancia a fennmaradásukra, így a bármikor bekövetkezhető megszűnés árnyékában nem képezhetnek hagyományt, nem mutathatnak tartós, követendő példát.

Kukorelly Endre József Attila-díjas író az Indexnek azt mondja, ilyen díj csak elvileg van, gyakorlatilag nincs, és pont ez a probléma.

Az állami díjak a teljes spektrumot lefedhetnék, de nem teszik, mivel a politika az állami díjakba mindig beletette a mancsát. Ezért üdvözli a független díjakat, amelyek szakmai alapon állnak. Pedig lehetne egy átmenet az állami művészeti díjak esetén, ha az állam felkér egy politikailag nem elfogult szakmai kuratóriumot, amely dönt, az állam meg rábólint. Elviekben működhetne így, de a gyakorlatban nem fog megvalósulni: ha a kuratóriumok politikailag nem semlegesek, a legjobb esetben is maximum „kiegyensúlyozottak”.

Ebben a kurzusban ez extrém módon működik, szinte kizárólag a kliensek kapnak díjakat, ami botrány. Állítom, hogy még a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban.

Szerinte ez nem csak a Kossuth- és József Attila-díjakra vonatkozik, ilyen az összes művészeti díj, például a Munkácsy-díj. Hozzáteszi, abban ugyan nem ismeri ki magát, de az irodalomban igen.

A döntéseket Mezey Katalin egy személyben hozza meg, ő az egyetlen irodalmár a Kossuth-díj Bizottságban. Ő válogat, bár nem értem, milyen szempontok szerint, csak azt látom, hogy igazságtalanul és méltánytalanul teszi. Felháborító, hogy ki mindenki kapott és nem kapott, olyannyira, hogy az már komikus.

Péntek Orsolya író, képzőművész úgy látja, hogy egyszerre élünk értékvesztett és plurális értékrendet valló kultúrában, nemcsak mi, itt, a magyar nyelvterületen, hanem az egész világon. Előbbi nem kedvez a stabil értékítéleteknek, legyen szó irodalomról vagy akár arról, hogy mit gondolunk az emberi élet céljának. Utóbbi sem igazán jó, mert ahol minden jó, ott semmi sem jó. Magyar specifikum mindebben az, hogy a politika rátehénkedett a kulturális életünkre, márpedig ahol felmerül a belpolitikai szempont a művészi díjak odaítélésénél, ott vége a díjak presztízsének. 

Mennyi pénz jár a Kossuth-díjért?

Az első díjakat 1948. március 14-én adták át az ország legkiválóbb embereinek, akik hozzájárultak az ország újjáépítésének sikeréhez. Az első időszakban a díj mellé 20 ezer forint és babérkoszorú járt. Egyéni díjjal 1992-ben 750 ezer, 1994-ben 1,1 millió, 1996-ban 1,6 millió, 1997-ben 1,8 millió, 1998-ban 2,28 millió, 2012-ben 12,9 millió forintot fizettek ki, 2013-tól a mindenkori átlagkereset hatszorosát.

Egy példán keresztül

Kukorelly Endre 2019-ben egymillió forintot ajánlott fel a Baumgarten-díj visszaállítására. 2020. január 16-án a Gundel étteremben adták át első ízben a 2019-ben alapított, közösségi finanszírozással fenntartott Baumgarten-emlékdíjakat. Azóta ezt már negyedszer is odaítélték. Az alapítók a díjjal az egykori Baumgarten-díj hagyományát kívánják folytatni.

Az első emlékdíjakat és jutalmakat – az 1929 és 1949 között működő Baumgarten-díj kurátora, Babits Mihály teremtette hagyomány szerint – az alapító-örökhagyó Baumgarten Ferenc Ferdinánd halálának évfordulóján, 2020. január 18-án adta át a Gyümölcsöskert Egyesület – írta meg korábban az Index.

Baumgartner-nyertesek

A 2020-as díjazottak: Marno János, Márton László, Pintér Béla, Szentjóby Tamás, Christina Viragh, jutalmazott Bartók Imre, Bán Zoltán András, Csehy Zoltán, Kulcsár-Szabó Zoltán, Peer Krisztián, Szilágyi Zsófia.

A 2021-es díjazottak: Báthori Csaba, Bodor Ádám, Garaczi László, Margócsy István, Szijj Ferenc, Takáts József, Tompa Andrea, jutalmazott Berta Ádám, Hermann Veronika, Kalász Orsolya, Németh Zoltán, Sipos Balázs, Ella Sobolewska, Szolláth Dávid.

A 2022-es díjazottak: Géczi János, Harkai Vass Éva, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nemes Z. Márió, Ilma Rakusa, Szirák Péter, Tamás Gáspár Miklós, jutalmazott Nagy Csilla, Vajna Ádám, Vida Kamilla.

A 2023-as díjazottak: Farkas Zsolt, Kemény István, Lőrincz Csongor, Terézia Mora, Tasnády Attila, Deres Kornélia, Karádi Éva, Kutasy Mercédesz és Szálinger Balázs.

A díjazottak és jutalmazottak között a közösségi finanszírozásból fenntartott díjra befolyt összeg felét osztják ki évente. Eddig 542 adományozó ajánlott fel támogatást. A díj idén 400 ezer forint, a jutalom 200 ezer, továbbá egy-egy képzőművészeti alkotás: korábban Klimó Károly és Szurcsik József művei, idén Szotyori László munkái.

Kukorelly Endre elmondja azt is, hogy amikor négy évvel ezelőtt eldöntötte, hogy felújítja a Baumgarten-díjat, ezt az aránytalanságot kívánta ellensúlyozni. Kizárólag közösségi finanszírozásból, kizárva az állami és önkormányzati forrásokat vágott bele a projektbe, hogy a díj olyan emberekhez is eljusson, akik szakmailag megérdemlik, nem pedig csak a politikai vagy különböző lobbiszempontok szempontjából kívánatosak.

A jeles író arról is beszél, hogy a Baumgarten-díj miatt számos támadás érte, amit egészen hihetetlennek és leírhatatlan tart, hogy egyáltalán megtörténhet. Egyebek mellett azt kérték számon rajta, hogy miért nincs nő:

Komikus volt, de azért mellbe vágott. Persze tudtam, hogy ezzel sok ember lábára lépek. Számoltam azzal, hogy kapok a pofámra, de amikor megtörtént, kicsit mégis elcsodálkoztam.

Nemrégiben Facebookon közzétett bejegyzésében azt írta: „Sajnos végzetesen lelassult a Baumgartner-emlékdíj támogatása, idén csupán három befizető jelentkezett.”

Kukorelly a probléma gyökerét abban látja, hogy a rendszerváltás után hatalmas vagyonok keletkeztek, jöttek az első generációs, kultúra iránt egyáltalán nem érdeklődő emberek. „Tisztelet a kivételnek.

Megértem, hogy a kultúra különösebben nem hozza lázba őket, de azt elvárnám tőlük, hogy megértsék: kultúrát szponzorálni kell, fenn kell tartani. Főképp egy relatíve kis kultúrát, amelyik piaci, üzleti alapon nem tud megélni.

A magas kultúrára van pénz Magyarországon, de csak a pártpolitikai érdekek mentén – vélekedik, majd példaként a Magyar Művészeti Akadémiát hozza fel, amely szerinte ki van stafírozva, annyi pénzük van, hogy el sem tudják költeni. De azok, akik nem tartoznak ebbe a társaságba – mint fogalmaz –, szopóágon vannak, vagyis nem tudnak hozzáférni a forrásokhoz, nem kapnak semmit.

Úgy véli, ezek az emberek nem érzik, hogy kultúra nélkül az égvilágon semmi sincsen. Nem értik, ha ezzel foglalkoznak, az életük megváltozik: jobban fogják érezni magukat, jó lesz az életük, boldogabbak lesznek. Ez az egyik oldala, a másik meg az, hogy a szakma sem látja.

Márton szerint ebben a helyzetben csakugyan sokat segítene, ha jómódú emberek támogatnák az irodalmat. Nem általában a művészetről beszélt, mert a képzőművészeti piac másképp működik, mint az irodalmi – vélekedik.

Csakhogy Magyarországon nincs működőképes irodalmi mecenatúra. Ennek számos oka van. Az egykori sokat olvasó, irodalomkedvelő, tehetős polgári-értelmiségi rétegnek nyoma is alig van. Meggyilkolták, elüldözték, kifosztották az idetartozókat. Az állam nem támogatja, nem jutalmazza, nem bátorítja azokat a mecénásokat, akik mégis volnának. Ellenkezőleg: adókkal és bírságokkal veszi el a kedvüket. Egyébként is sokan sokféleképpen riaszthatnak el egy gazdag embert az adakozástól. Például megsértik. Vagy elhitetik vele, hogy kedvezményezettjei meglopják. Esetleg arról győzik meg, hogy a kortárs magyar irodalom nem is érdekes, csak egyes klikkek csapnak körülötte hírverést.

Nem sorolja tovább a példákat. Inkább azt mondja: meg kell becsülnünk minden olyan régebbi és új törekvést, amely a kortárs magyar irodalomnak igyekszik segíteni az egyre sanyarúbb körülmények közepette. „Drukkolok a Baumgarten-díjnak, és drukkolok a Molynak, hogy sok évig legyen sok jó Merítése.”

Mi az érték?

Péntek Orsolya úgy látja, Magyarországon gyakorlatilag nem létezik művészi életpálya-modell. Szerinte már befutott alkotók is szégyenteljes munkákból nyomorognak, az ösztöndíjak vagy díjak ugyan megoldják hónapokra, jobb esetben évekre a gondot, bár kevés olyan van, amely nem a „zsebpénznek sok, megélni kevés” kategóriába tartozik – és ebben a helyzetben nagyon meg kell becsülni azokat, akik magánalapítványként, magánerőből próbálják akármennyivel, akárhogy is honorálni egy művész munkáját.

Hiányzik viszont a magánmecenatúra, a kata eltörlésével gyakorlatilag pedig azt is kinyírták, aki eddig vállalta, hogy megpróbál művészként talpon maradni. Ahol élet-halál harc folyik a megmaradásért, ott a társadalmi elismerés érdekes kérdés, mert mit ér a művész sikere, ha sokszor csak a napi nyolc-tíz órás megélhetési munkája után, kvázi hobbiból dolgozhat a művein? A nagy anyagi elismeréssel járó díjak annyira keveseknek jutnak, hogy voltaképp nem oldanak meg semmit.

Kukorelly szerint lehetne készíteni egy szociológiai vizsgálatot, amelyben csak azokat az embereket mérik, akik a magas kultúrából élnek. Zenészek, festők, írók meg azok az emberek, akik róluk írnak. „Tegyük fel, egy mintegy tizenkét milliós kultúrában legalább 100–120 ezer ilyen ember van. Ha csak 100 ezer ember évente ezer forintot beledobna ebbe a dologba, amit nem vennének észre, az nagyot szólna, abból már önmagában fönn lehetne tartani például ezt a Baumgarten-díjat. És most csak azokról beszélek, akik effektíve ebből élnek. Nekik amúgy is érdekük. Sokat nyilatkoztam már e tárgykörben, írok, posztolok róla, azt nem mondom, hogy nulla hatása van, de nagyon gyenge.”

Péntek Orsolya úgy véli, abban, hogy

olyan társadalomban élünk, ahol nincs konszenzus róla, hogy mi érték,

benne van az elmúlt harminc év gazdasági és politikai elitjének szívós rombolómunkája is és a társadalom immunhiánya, frusztráltsága, közel száz évnyi elhallgatott múlt kibeszélésének hiánya. „Továbbá ebből következően az, hogy

nincs érvényes öndefiníciónk és válaszunk arra, hogy mit jelent magyarnak lenni és mit jelent a magyar kultúra 2023-ban. Így pedig mibe szálljon be a mecénás? Jobb esetben eldönti maga, rosszabb esetben hagyja a fenébe. Mert nem orientálja semmi és senki hitelesen.

Kukorelly Endre szerint ügyeket támogatni tudatosan is lehet. Azt javasolja, vásároljunk tudatosan könyveket, kortárs írókét, menjünk irodalmi rendezvényekre vagy hangversenyre, nézzünk meg egy kortárs filmet. De nem, nem és nem, mert mindenki csak a saját bűnözésével van elfoglalva, és azt várja, hogy őt díjazzák, őt támogassák, de hogy csináljon valamit, az nincs a horizontjukban.