Az 1920-as években Párizsba utazott, és olyan művészekkel került kapcsolatba, mint Pablo Picasso, René Magritte és Joan Miró: ez vezetett Dalí első szürrealista korszakához is. A legismertebb képe talán az olvadó órákat ábrázoló, 1931-ben készült Az emlékezet állandósága. Francisco Franco fasiszta vezető spanyolországi felemelkedése a művész kizárásához vezetett a szürrealista mozgalomból, de ez nem akadályozta meg őt az alkotásban.
Megszállottan festette a bujaságot, a halált és a hanyatlást, tükrözve kora pszichoanalitikus elméleteinek ismeretét és szintézisét. Dalí munkássága – amely nyilvánvalóan önéletrajzi anyagból és gyermekkori emlékekből is merít – tele van gyakran készen értelmezett szimbolizmussal –
a fétisektől kezdve az állati képeken át a vallási szimbólumokig.
Dalí a szürrealista André Breton automataelméletét vallotta, de végül a tudatalatti által létrehozott, „paranoiakritikusnak” nevezett rendszer mellett döntött, ami olyan állapot, amelyben az ember képes szimulálni a téveszméket, miközben megőrzi józanságát.
Ezt a módszert, amelyet maga Dalí paradox módon az „irracionális tudás” egyik formájaként definiált, kortársai, főként a szürrealisták alkalmazták a legkülönbözőbb médiumokban – a mozitól a költészeten át a divatig.
(Borítókép: Salvador Dalí spanyol katalán szürrealista festőművész. Fotó: Jack Mitchell / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
