2024. június 25. 18:00
Hollandia
Ausztria
Olympiastadion III. forduló
2024. június 25. 18:00
Franciaország
Lengyelország
BVB Stadion Dortmund III. forduló
2024. június 25. 21:00
Anglia
Szlovénia
Cologne Stadium III. forduló
2024. június 25. 21:00
Dánia
Szerbia

A nők befogadtak egy idegent, csak hogy férfihoz jussanak

2024.06.11. 10:09
Sugárzóan tehetséges, a színpadon finoman és magabiztosan mozgó fiatalokat láthattak a nézők a Pinceszínházban, a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium (KIMI) végzőseinek előadásán. Kőváry Katalin rendező-tanár osztálya olyan természetességgel játszik, ami kőszínházi társulatoknál is ritka. Két drámát mutattak be, Karel Čapek R.U.R. – Rossum Univerzális Robotjai című művét, illetve Ugo Betti Kecskesziget című, egy thriller izgalmával bonyolódó színdarabját.

A robotokról szóló színdarab nem „olyan, mintha” napjainkban játszódna: lehet, hogy száz éve így képzelték el az emberiség jövőjét, de Karel Čapek annyira pontosan azt írta meg, ami minket is foglalkoztat így, a 2020-as években, hogy csak ámulunk, pedig hol volt akkor még szó mesterséges intelligenciáról.

Van egy sziget, ahol robotokat gyárt a Rossum cég. Olyan robotokat, amelyek megtévesztésig hasonlítanak az emberekre, a szigetre érkező Helena Glory (Kiss Dorina) nem is tud különbséget tenni közöttük. Ott van például Sulla, a titkárnő (Sarkadi Hajnalka), aki akár egy manapság a mesterséges intelligenciával létrehozott virtuális bemondónő is lehetne. Helena nem is hiszi el, hogy robot, és elborzadva hallgatja a cég vezérigazgatóját, Harry Domint (Bognár Gábor), amikor az elkezdi magyarázni, mennyire a valósághoz megtévesztésig hasonló például a robottitkárnő bőre.

Rossum Univerzális Robotjai című darab próbája
Rossum Univerzális Robotjai című darab próbája
Fotó: KIMI

A robotoknak nincs lelkük

Helena éppen azért érkezett egyébként a szigetre, hogy a robotok jogaiért küzdjön, esetleg pont azt akarná elérni, hogy ne lehessen róluk így beszélni, de amikor már azt kezdi magyarázni, hogy a robotok szükségleteit is figyelembe kellene venni – például kapjanak elég fizetést, hogy meg tudják venni azt, amire vágynak –, a vezérigazgató könnyűszerrel leinti. A robotoknak nincs lelkük, nem vágynak semmire, hiszen mindenük megvan, nem tudják, milyen a világ, milyen az élet a szigeten túl, és azt sem tudják, mi a halál. 

Húszéves élettartamuk után jó eséllyel a zúzdában végzik.

Egy idő után aztán nemcsak Helen, hanem mi, nézők sem tudjuk, hogy ki robot és ki ember például Fabry, a műszaki főigazgató (Nagy Bálint), dr. Gall, a fiziológiai kutatóintézet vezetője (Bolla Gábor) vagy Alquist, az építészeti osztály főnöke (Szilágyi Barnabás) közül, hiszen a cég munkatársai is alapvetően robotok. Így gyártanak aztán egyre több és több robotot, és azokkal a kérdésekkel, amelyeket a darab feltesz, ma már a mindennapjainkban szembesülünk.

Rontást vagy virágzó jólétet hoznak-e a robotok? Elveszik-e az emberek munkáját, akikre így nem lesz szükség, vagy épp ellenkezőleg, felszabadítják őket, és annyi búzát termelnek majd, hogy belefulladunk? És mi van, ha fellázadnak ellenünk? – tette fel a kérdést a cseh író 1920-ban. Ő találta ki egyébként a robot kifejezést is, valószínűleg a szláv nyelvekben használatos „munka” szóból. Márpedig itt pont ez történik, a Radius robot nevű robot (Dudla Zsolt) meghirdeti a szigeten is a felkelést. A cég vezetői szerint ez csupán egy lépcsőfok a fejlődésben, amit ki kell bírni, túl kell élni, aztán majd jobb lesz, mondjuk, száz év múlva – de hát az épp most van.

Titokzatos idegen érkezik

A szünet után a tudományos-fantasztikus darab mellé másodiknak egy olyan művet választott Kőváry Katalin osztálya, amely egy krimi izgalmával szegezi a székhez a nézőket. Egy ilyen drámát talán még nehezebb is eljátszani, hiszen minden felesleges hangsúly, gesztus vagy túljátszott mozdulat ronthat a hatáson – és a fiatalok hibátlanul megoldották a „leckét”.

Ez a darab is egy szigeten játszódik – a néhány „ecsetvonással” felrakott díszlet és jelmez, az egyszerű fakerítés, a kék-fehér ruha vagy a kis kendő alapján mintha Görögországban lennénk (jelmezkonzultáns: Dőry Virág) –, ahol három nő él egy világvégi házban: Agata, özvegyasszony (Laczkó Tamara), Silvia, a lánya (Sarkadi Hajnalka) és Pia, a sógornője (Déri Johanna).

Ide érkezik meg Angelo, az idegen (Nagy Bálint), aki olyan zseniálisan bőr alá kúszó hangot üt meg, hogy a háromból két nő hamar maga mögött tudja természetes gyanakvását és ellenálló képességét. Az egyik jelenetben még azt látjuk, hogy kipenderítik az idegent, aki azt állítja, hogy Agata férjével együtt volt fogságban, a következő kép pedig már az, hogy az idegen otthonosan mozog a házban, eszik-iszik kedvére, az özvegy meg a sógornője pedig nevetgélve mórikálja magát, élvezve a férfi társaságát. Azt sem bánják, hogy néhány perc alatt belefáradt a favágásba, majd belejön a munkába.

Ja, hogy az idegen valójában élősködik, és a legkisebb megjegyzésre is agresszívvé válik?

Ezt csupán a lány, Silvia érzékeli, ahogy a két nő viselkedésének kínosságát és a falu rosszallását is. Érdekes vagy inkább szomorú látni, ahogy egy anya még a lányát is képes semmibe venni, ha úgy érzi, be tudja valaki tölteni azt az űrt, ami körülveszi, bár ez az űr nem biztos, hogy a férj vagy egyáltalán egy férfi hiányából fakad.

Átadjuk-e az irányítást?

Ugo Betti a II. világháború után, 1946-ban írta a Bűntény a Kecskeszigeten című darabját, amikor a férfi nélkül maradt családok léte, a gyász feldolgozatlansága és traumája mindennapi tapasztalás volt, de a mű ma is remekül működik. Képesek vagyunk-e reálisan felmérni, hogy kivel-mivel állunk szemben? Ismerjük-e a saját működésünket, tudjuk-e, hogy mibe megyünk bele, kinek hiszünk, támaszkodhatunk-e az egészséges ösztöneinkre? 

Kiszolgáltatjuk-e magunkat a vágyainknak vagy egy idegennek, átadjuk-e az irányítást az életünk felett?

A három nő – bár eltérő eltökéltséggel – egy idő után már csak azt keresi, hogyan tudná eltenni láb alól az idegent, akinek szívós élni akarása a legjobb thrillereket idézi. Nagy Bálint Angelója tényleg olyan, hogy néhány kedves szó után minden nő elolvad tőle, amikor viszont kimutatja a foga fehérjét, még a nézőtéren is megrémülünk. A három nő is brillírozik: Laczkó Tamara rendkívül sokszínű játékában néha meleg és nőies, máskor hideg és elutasító, vágyakozó és kegyetlen. Déri Johanna karaktere élveteg és türelmetlen, unja ezt az életet, de hiába mondja ezt sokszor, még sincs bátorsága változtatni.

A Bűntény a Kecskeszigeten című darab próbája
A Bűntény a Kecskeszigeten című darab próbája
Fotó: KIMI

Csodacsapat

A legbátrabb és egyben legesendőbb Silvia – az édesapját (és valahol az édesanyját is) elvesztő lányt zárjuk a leginkább a szívünkbe. Sarkadi Hajnalka olyan megejtően alakítja a minden elutasítást elviselő, az édesanyjáért mégis aggódó lányt, amilyen alázatot és természetességet ritkán látni színpadon. Ez utóbbi egyébként a fiatalok mindegyikére igaz: olyan természetességgel mozognak és beszélnek, hogy üdítő a játékukat nézni. Nincsenek maníros mozdulatok, és – a más színházakban tapasztaltakhoz képest – csak ritkán kiabálnak, akkor viszont nagyon. Akkor annak megvan az oka – még mi is összehúzzuk magunkat a nézőtéri székben.

Csodacsapat Kőváry Katalin osztálya, akiknek majd – ahogy korábban írtuk – meg kell találniuk a helyüket a színházi világban. Érzik a pillanatot, jó humoruk van, kiváló ritmusérzékük, helyzetfelismerő képességük, készen állnak, hogy belépjenek a nagybetűs Színházba. S hogy mennyire hitelesek, azt leginkább az támasztja alá, hogy mennyi érdeklődő fiatal ült a nézőtéren, akik követték az előadás minden rezdülését – nevettek, ahol kellett, máskor pisszenés nélkül figyeltek –, majd lelkesen tapsoltak és bravóztak. Márpedig ők megérzik, ha valami hamis, nem elég menő, leveszik a modorosságot, az erőlködést, akkor is, ha a barátaikról van szó. Előadás után aztán együtt indultak – egyelőre csak sörözni.