„Én nem haknizom azzal, hogy a dédnagyapám megölt valakit”

Száz évvel ezelőtt, 1924-ben történt a híres-hírhedt veszprémi apósgyilkosság, hónapokig izgalomban tartotta az egész országot: egy harminckét éves gazdatiszt, Bárdy Géza a vasárnapi ebéd alatt váratlanul felállt, apósa mögé lépett, és fejbe lőtte. 

Bárdy Géza a szerző dédnagyapja volt. Azt mondja: „Ez nem egy ilyen hakni, én sem az interjúkkal, sem a könyvbemutatókkal nem azt akarom közvetíteni, hogy haknizom azzal, hogy a dédnagyapám megölt valakit. Ezzel bárki tudna haknizni. Azt akarom hangsúlyozni, hogy nagyon sok minden megérthető magadban, a családodban meg a felmenőidben, ha megismered a múltat. Ezek nagyon szép felismerések.”

Adta magát a téma

Sok, írói álmokat dédelgető embernél fejtörést okoz, miről is szóljon az első regénye. Nem volt ez másképp a tizenöt éve újságíróként dolgozó Vizler-Nyirádi Luca esetében sem. Gyermekkori álma, azaz hogy írjon egy könyvet, sosem hagyta nyugodni, de egyetlen téma sem állt hozzá olyan közel, hogy belekezdjen egy regénybe. Aztán egy, az édesapjával a családról folytatott beszélgetés közben megütötte a fülét pár érdekes mondat. Például, hogy a dédije New Yorkban született, meg „volt valami csúnya folt a család hírnevén”. Akkor még nem tudta, hogy egy családon belül elkövetett gyilkosságról van szó.

„Elkezdtünk a »csúnya foltról« beszélgetni, és apám poénkodva hozzátette, hogy »na, ezt kéne megírnod regényben«. Valószínűleg nem gondolta, hogy tényleg belevágok. Egyébként nem is regénynek indult, először csak azt kutattam, mi is történt valójában. Aztán láttam, mennyi anyag van hozzá, és a korabeli újságírók mennyire részletesen felgöngyölítették az esetet. Előbb nyilatkoztak nekik a tanúk meg az áldozat felesége, mint a rendőrségnek. Nem szégyenkeztek a korabeli munkatársak, mindent lehoztak címmel, névvel. Ekkor jöttem rá, hogy akár a történetét is meg tudnám írni” − fogalmaz a szerző a kezdetekről.

Bár kapott egy családfát az édesapjától, csupán hat név (a két nagyszülő, valamint négy szülő neve) szerepelt rajta. Megtudta azonban, hogy

Vizler-Nyirádi Luca leült a könyvtárban, rákeresett dédnagyapja nevére meg a gyilkosság szóra, és a gép legalább száz cikket kidobott. (A gyilkos, valamint a hozzátartozók adatai pár perc alatt kikereshetők bármely tudásbázisból, a szerző azonban a könyvben, a leszármazottak iránti tiszteletből, nem az eredeti nevükön hivatkozott rájuk.)

Nagyon rossz érzés egyébként, hogy így került címlapra. Nagy szégyenfolt volt ez a családban, a titkolózást, az érzelemnélküliséget és a távolságtartást is továbbörökítették a felmenőim. Nem engedtek magukhoz közel senkit, nem beszéltek semmiről, nem építettek bizalmi kapcsolatokat, mondván, az majd megvédi őket.

Igen ám, de közben kiszolgáltatottá is váltak. Dédnagyanyja annyira szégyellte az esetet, hogy minden ehhez kapcsolódót elégetett. De nem csak az nyomasztotta, hogy a férje elkövetett egy gyilkosságot. Őt is sokáig bűnrészességgel vádolták, nehezen tisztázta magát és ártatlanságát. A szerző nagymamája úgy nőtt fel, hogy nem volt másmilyen apaképe, csak az, hogy az ő apja megölt valakit, ráadásul egy családtagot.

Nehéz munka gyümölcse

A kutatás legalább két évig tartott, az írónő nem csak online nyomozott, levéltárakba is járt, Veszprémbe, Egerbe, sőt még a mormon egyháznál is próbálkozott. A mormon egyház ugyanis rengeteg katolikus egyházas nyilvántartást, anyakönyvi kivonatot és amerikai papírt is felvásárolt.

Két év után összeállt a kép. Mindent lejegyzeteltem, kinyomtattam, az adatokat szinte percre pontosan fel tudtam írni, hogy melyik nap mi történt, hova vitték a dédapámat, ki hallgatta ki, kik és mit nyilatkoztak a sajtónak, utána pedig fél év volt megírni a könyvet. Az volt a könnyebb része.

Ezeken a helyszíneken senki nem segített neki a gyűjtésben, mégis szerencséje volt, mert a családon belül kicsit mindenki beszélni akart róla.

„Nagymamámnak még volt emléke az apjáról, valószínűleg tudta is, hogy hol látogatta, miért tartották fogva. Ő már nyolcvan fölött volt, amikor a dédim sírjához utazott a három gyermekével, köztük az édesapámmal, nekik csak akkor mondta el a történteket” − fogalmaz Vizler-Nyirádi Luca.

Amikor először nekiült a kutatásnak, az édesapja hálószobájában volt egy fotó a dédnagyapjáról, a dédnagyanyjáról, és egy esküvői kép is, ami egyébként bekerült az újságokba, mert egy jóindulatú olvasó egykor beküldte.

„Ránéztem a dédnagyapámra, és az első gondolatom az volt, hogy egy ficsúr. Simán el tudtam róla hinni, hogy szoknyapecér, hozományvadász. A korabeli újságokban azonban teljesen másképp jellemezték. Azt is leírták, ki hogyan védekezett, ki mit tanúskodott, ki hogy élte meg a gyilkosságot. Kiderült, hol bujkált a dédanyám, de nem a rendőrség, hanem a rokonok elől.”

Tudta, hogyan kezelje a dolgokat

Vizler-Nyirádi Luca hozzátartozói szinte egytől egyig jól fogadták a regényt. Volt olyan rokona, akivel három évtizede nem találkozott, de kiderült, hogy ismeri a történetet, csak éppen más rokoni szálról. A családtagok zöme azt jelezte vissza, hogy fel tudták tenni a megfelelő polcra mindazt, ami addig csak lógott a levegőben.

Apukámmal összehozott minket a kutatás. Mindig jelentettem neki, hol tartok, mit derítettem ki. Hatalmas lapokra rajzoltam fel neki a családfát, születési dátumokkal, helyszínekkel, mindennel. Az is érdekes volt, hogy sokaknak csomó minden az eszébe jutott a könyv kapcsán. A címet is úgy adtam, hogy amikor a nagybátyámmal beszélgettem a kutatásról, akkor ugrott be neki, hogy az én nagymamám, vagyis az ő édesanyja mesélte, hogy mindig kismadaramnak hívta az apukája.

„Nekem már sokkal könnyebb dolgom volt az ügy lelki feldolgozásával, mert számomra ez csak egy történet. Semmilyen szempontból nem voltam érintett benne, a kutatás viszont megerősített abban a hitben, hogy nem követhetem el azt a hibát, hogy nem beszélek a gyerekeimmel például arról, én mit éltem át fiatalkoromban. Mondom ezt úgy, hogy az én életem semmi ahhoz képest, amit a XX. században átéltek az emberek.”

Az írónő szerint az önreflexióhoz hozzátartozik az is, hogy az ember értse, ki nevelte fel őt, milyen családmodellben nőtt fel.

„Még az amerikai rokonaimat is megtaláltam, ők azonban semmit nem tudtak az ügyről, csupán azt, hogy a nagymamájuk (a szerző ükanyja) Magyarországról vándorolt ki az Egyesült Államokba. Azt sem tudták, hogy a nagypapájuk is magyar volt. Egyébként a családfának van egy ága, ahol elakadtam. Az ükapám vonala, akit fényképről nagyon imádok. Tudod, amikor ránézel egy fotóra, és valahogy nagyon szereted azt, aki rajta van. Nem tudod, miért, csak úgy. Lehet, tévúton jársz, hiszen a dédnagyapámról is teljesen más volt az első benyomásom, mint a kutatás végére. Ez az egész munka megerősített abban, hogy mennyire nem fekete-fehér a világ, tehát még egy gyilkosságot is tudunk rengeteg különböző nézőpontból és emberi sorson keresztül nézni” − mondja.

A Bárdy-ügy sokkal bonyolultabb annál, mint hogy egy „gonosztevő” megölt egy szegény áldozatot. Azzal, hogy Vizler-Nyirádi Luca átrágta magát mind az adatokon, mind a történéseken, mind a személyes sorsok változásán, a legszebb traumafeldolgozási folyamaton ment keresztül: örökölt sorsát ő is feltette arra a bizonyos polcra...